Kultúra

Tizenöt éves lányt erőszakolt meg egy jégkorongozó fiú

Aztán menekülnie kellett. Svéd Matiné Backmantól.
Korábban a témában:

Láttátok már, ahogy elbukik egy város? A miénkkel ez történt.

Azt mondjuk majd, hogy ezen a nyáron Björnstadba látogatott az erőszak, bár ez hazugság, az erőszak már rég itt volt. Mert néha annyival egyszerűbb gyűlöletet szítani, hogy szinte hihetetlennek tűnik, ha olykor mást is csinálunk.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Apró község ez az erdőben, a rossz nyelvek szerint ide nem vezet út, csak elmegy mellette. A gazdaság minden nagyobb lélegzetvételkor felköhög, a gyár évente leépít néhány munkást, mint a gyerek, aki azt hiszi, úgyse látszik meg a hűtőbe rakott tortán, ha csak apró darabokat vág le minden oldaláról. Ha a régi várostérképre fektetjük az újat, látszik, hogy a bevásárlóutca és az apró, „Centrum” nevű csík egyre olvad, akár szalonna a forró serpenyőben. Marad a jégcsarnok, és ennyi. De másrészről, ahogy a helyiek mondják: Ugyan mi a francra lenne még szükségünk?

A városon áthaladók szerint Björnstad csak a hokinak él. Vannak napok, mikor igazuk is van. De hát muszáj valamiért élni, már csak a túlélés kedvéért is. Sok mindent el lehet mondani Björnstadról, de az az egy bizonyos, hogy a lakosok kemény népek, és keményen dolgoznak. Felépítettünk egy hokicsapatot, olyat, mint mi magunk, és amire büszkék lehetünk, mert mi nem olyanok vagyunk, mint ti. Mikor a nagyobb városok lakói nehéznek mondanak valamit, mi csak mosolygunk: „Nehéznek is kell lennie.” Nem könnyű itt élni, de mi boldogulunk, ti meg nem. Mindig felálltunk, akármilyen szelek fújtak is. De aztán történt valami, és elbuktunk.

Ugyanis szól rólunk egy történet, ami még ez előtt történt, és amiért örökké hordoznunk kell a bűntudatot. Van, hogy jó emberek is rettenetes dolgokra vetemednek, és szent meggyőződésük, csak azért teszik, hogy a szeretteiket védelmezzék. Egy fiú, a hokicsapatunk sztárja, megerőszakolt egy lányt. Mi pedig megtévedtünk. Egy közösség nem más, mint választásaink összessége, és mikor két gyermekünk szava állt egymás ellenében, mi a fiúnak hittünk. Mert egyszerűbb volt, és mert ha a lány hazudik, akkor az élet mehet tovább. Mikor megtudtuk az igazat, összeomlottunk, és velünk együtt összeomlott a város is. Könnyű azt mondani, hogy cselekedhettünk volna másképp is, de talán nektek sem ment volna. Ha az ember fél, ha választásra kényszerül, ha tudja, hogy mit kell feláldoznia, akkor talán nem is olyan bátor, mint hiszi. Talán ti sem tettetek volna másképp, akárhogy is reménykedtek benne. Talán nem is vagyunk annyira különbözőek.

Ez a történet arról szól, hogy mi történt mindezek után, amikor a nyár télbe váltott. Björnstadról szól, a szomszédos Hedről, és hogy két hokicsapat rivalizálása hogyan fajulhat a pénzért, a hatalomért és a túlélésért folytatott őrült harccá. Szól a jégcsarnokokról, az értük dobogó szívekről, emberekről és sportról, ahogy felváltva tartják életben egymást. Rólunk, akik álmodunk és küzdünk. Néhányan szerelembe esnek a történet során, mások összetörnek, életünk legjobb és legrosszabb napjait éljük át majd. A város ünnepel, aztán lángra kap. Majd jön egy hatalmas csattanás.

Néhány lányra büszkék leszünk, néhány fiú naggyá tesz minket. Különböző színekbe öltözött fiatal férfiak verekszenek majd egy sötét erdőben. Egy autó túl gyorsan hajt keresztül az éjszakán. Azt mondjuk majd, közlekedési baleset történt, de a baleseteket a véletlen okozza, mi pedig tudni fogjuk, hogy ezt megakadályozhattuk volna. Majdcsak lesz egy bűnbak.

Emberek halnak meg – emberek, akiket szeretünk. A legszebb fáink alá temetjük majd gyermekeinket.

*

Pang-pang-pang-pang-pang.

Björnstad legmagasabb pontja az utolsó háztól nézve déli irányban álló hegy. Onnan ellátni mindenfelé, a Domb családi házaitól kezdve a gyáron, a jégcsarnokon és a központban lévő sorházakon át egészen a Teknő legszélső bérházáig. Két lány áll a hegyen, a városukat nézik. Maya és Ana. Hamarosan betöltik a tizenhatot. Sosem volt egészen egyértelmű, vajon a különbözőségük ellenére vagy annak köszönhetően lettek barátok. Az egyik a hangszereket szereti, a másik a fegyvereket. Különböző zenei ízlésük éppoly gyakori témája a vitáiknak, mint a háziállatokról alkotott eltérő véleményük. Legutóbb tavaly télen zavarták ki őket egy történelemóráról, mikor Maya azt suttogta: „Tudod, ki rajongott a kutyákért, Ana? Hitler!” Mire Ana visszaordította: „És tudod, kinek voltak a macskák a kedvencei? Mengelének!”

Be nem áll a szájuk, ha együtt vannak, imádják egymást. Már egész kiskorukban voltak olyan napjaik, mikor úgy érezték, ketten állnak szemben az egész világgal. A Mayával történtek óta mindennap így érzik.

Épp beköszöntött a június, ezen a helyen az év háromnegyed részét a tél uralja, de most nyár van. Az erdő megrészegül a napsütéstől, a tóparti fák boldogan ringatóznak, de a lányok szemében nyoma sincs elégedettségnek. Az év ezen szakasza volt mindig is a leginkább kalandra csábító, kint éltek az erdőben, későn mentek haza, szakadt ruhában, koszos arccal, gyerekkori  mámorban. Ennek vége. Felnőttek. Vannak lányok, akikre rákényszerítik, hogy egyszer csak felnőjenek.

Pang. Pang. Pang-pang-pang.

Egy anya áll egy ház előtt. A gyermeke táskáit pakolja egy autóba. Vajon hány alkalommal teszi ezt, míg felnőnek? Hány  játékot szed össze az ember a földről, hány plüssállat után kell nyomozni lefekvéskor, hány kesztyűről kell lemondani az óvodás évek alatt? Hányszor gondolja azt az ember, hogy ha a természet tényleg támogatná a szaporodást, akkor minden szülő alkarja meghosszabbítható lenne, hogy elérjenek minden átokverte kanapé és hűtő alá? Hány órán át várunk a gyerekeinkre mindenféle előszobákban? Hány ősz hajszálat köszönhetünk nekik? Hány életet szentelünk az ő egyetlen életüknek? Mi kell ahhoz, hogy jó szülők legyünk? Nem sok. Csak minden. Minden.

Pang. Pang.

A hegytetőn Ana a legjobb barátnőjéhez fordul, és azt kérdezi:

– Emlékszel, mikor kicsik voltunk? És mindig azt akartad játszani, hogy gyerekünk van?

Maya bólint, de le nem venné a tekintetét a városról.

– Még mindig akarsz gyereket? – kérdezi Ana.

Maya alig nyitja ki a száját, úgy feleli:

– Nem tudom. Te?

Ana lassan vonogatja a vállát, dühösen is, bánatosan is.

– Talán, majd ha öreg leszek.

– Milyen öreg?

– Kábé harminc.

Maya már nem motyog.

– Fiúkat vagy lányokat akarsz?

Ana úgy válaszol, mintha egész életében ezen gondolkodott volna:

– Fiúkat.

– Miért?

– Mert a világ néha szemét velük. De velünk szinte mindig az.

Pang.

Az anya lezárja a csomagtartót, próbálja visszatartani a sírást, mert tudja, ha egyetlen cseppnek is enged, nincs megállás. Akármilyen öregek vagyunk, nem akarunk a gyerekeink előtt sírni. Ráadásul bármit megtennénk értük, ők pedig nem is tudnak róla, mert nem képesek még felfogni a feltételnélküliséget. A szülői szeretet kibírhatatlan és feltétlen. Olyan kicsinek tűnnek, mikor alszanak, mi pedig mellettük ülünk, lelkünk mélyén összetörve. Egész életnyi elégtelenség és rossz lelkiismeret, de mindig csak a boldog fényképeket mutogatjuk, a köztük levő üresjáratokat nem. Ott gyűlik össze minden, ami fáj. A csendes könnyek egy sötét szobában. Álmatlanul fekszünk, arra gondolva, mennyi minden történhet velük, milyen könnyen áldozattá válhatnak.

Az anya megkerüli az autót, és kinyitja az ajtót. Olyan ő is, mint bármely másik anya. Szeret, fél, összetörik, szégyelli magát, úgy érzi, soha nem elég jó. Éberen ült a fiú ágyánál, mikor az hároméves volt, rettegett, hogy mi bánthatja majd a gyerekét, ahogy minden más szülő is teszi. Arra viszont sosem gondolt, hogy épp a fordítottjától kellene rettegnie.

Pang.

Hajnal van, alszik a város, a Björnstadból kivezető út üres, de a lányok mégis azt nézik a hegytetőről. Türelmesen várnak.

Maya már nem álmodik az erőszakról. Nem álmodik Kevin kezéről a száján, testének súlyáról, ahogy elnyomta a sikolyait, a szobájáról, ahol hokikupák díszítették a falat, vagy a padlóról, ahová a blúzgombja pattant le. Csak a Domb körüli futópályáról álmodik, látja is innen. Mikor Kevin egymaga futott, ő pedig kilépett elé a sötétségből, kezében egy fegyverrel. A fiú fejéhez nyomta, az pedig kegyelemért könyörögve zokogott. Álmában minden éjjel megöli őt.

Pang. Pang.

Hányszor nevetteti meg egy anya a gyermekét? És a gyermek őt? Az egész életünk megváltozik, mikor ráébredünk, hogy már direkt csinálják, hogy kialakult a saját humoruk. Nem sokkal később hazudni is megtanulnak, eljátsszák nekünk, hogy boldogok, csak hogy kíméljenek minket. Hamar rájönnek, mit kívánunk leginkább. Gondolhatjuk azt, hogy ismerjük őket, de saját fotóalbumuk van, és a képek között felnőnek.

Hányszor állt ez az anya a ház előtt az autó mellett, türelmetlenül pillantgatva az órájára, és a fia nevét kiabálva? Ma erre nincs szükség. A fiú már órák óta némán ül az anyósülésen, miközben ő pakol. Egykor edzett teste most vékony, úgy kell leküzdeni némi ételt a torkán. Kifejezéstelen tekintettel néz ki az ablakon.

Mi mindent tud egy anya megbocsátani a fiának? Nem tudhatja előre. Egy szülő sem gondol arra, hogy a kisfia felnő, és bűnözővé válik. Ez az anya sem tudja, milyen rémálmai vannak a fiának, de mindig sikoltozva ébred. Azóta, hogy egy reggel megtalálta a futópályán, kihűlve, a rettenettől mereven. Bepisilt, a kétségbeesés könnyei ráfagytak az arcára.

Megerőszakolt egy lányt, de senki sem tudta bebizonyítani. Mindig lesznek emberek, akik szerint ez azt jelenti, megúszta, hogy a család nem nyerte el méltó büntetését. Természetesen igazuk van. De egy anya sosem fogja így érezni.

Pang. Pang. Pang.

Mikor elindul az autó, Maya a hegyről nézi, és tudja, hogy Kevin sosem fog visszatérni ide. Hogy összetörte a fiút. Mindig lesznek emberek, akik szerint ez azt jelenti, ő győzött.

De ő sosem fogja így érezni.

Pang. Pang. Pang. Pang.

Egy pillanatra felvillan a féklámpa, az anya még egyszer belenéz a visszapillantóba, a házra, ami egykor az otthonuk volt, és a ragasztómaradékokra a postaládán, ahonnan az „Erdahl” nevet betűnként kaparták le. Kevin apja egymagában pakol a másik autóba. Aznap reggel ott állt az anya mellett a futópályán, nézte a fia könnytől és vizelettől maszatos ruháját. Az életük már jóval korábban darabjaira hullott, de az anya csak ekkor vette észre a szilánkokat. Az apa nem volt hajlandó segíteni neki, mikor a havon át vonszolta a fiút. Ez két hónappal ezelőtt történt, Kevin azóta nem hagyta el a házat, a szülei pedig jóformán nem is szóltak egymáshoz. A férfiak másképp határozzák meg magukat, mint a nők, ezt megtanulta az élettől. A férje és a fia például egyetlen szóval: győztes. Emlékszik, hogy az apa már a legelejétől ezt plántálta a fiúba:

Csak háromféle ember létezik. Győztes, vesztes és néző.

És most? Most, hogy már nem győztesek, mik lettek? Az anya felengedi a féket, kikapcsolja a rádiót, végighajt az utcán, majd elkanyarodik. Mellette ül a fia. Az apa beül a másik autóba, egyedül vezet az ellenkező irányba. A válási papírokat már postára adták, az iskolának szóló levéllel egyetemben, melyben tájékoztatják őket, hogy az apa elköltözött egy másik városba, az anya és a fia pedig külföldre. Az anya telefonszáma ott van a lap alján, ha kérdések merülnének fel, de senki sem fog telefonálni. A város minden tőle telhetőt megtesz majd azért, hogy elfelejtsék, valaha közük volt az Erdahl családhoz.

Négyórányi néma csend után, olyan messze Björnstadtól, hogy már az erdő is véget ért, Kevin azt suttogja:

Lehet az emberből valaki más?

Az anya a fejét rázza, az ajkát már szinte véresre harapdálta, és olyan sűrűn pislog, hogy alig látja maga előtt az utat. „Nem. De jobb ember mindig lehet.” Kevin remegő kézzel fogja meg az anyja kezét. Az anya úgy ragadja meg, mintha a fiú hároméves lenne, és egy szikláról lógna le. Suttogva folytatja:

Sosem bocsátok meg neked, Kevin. De sosem hagylak el.

Pang-pang-pang-pang-pang.

Az egész várost betölti ez a hang. Talán csak az érti, aki itt lakik.

Pangpangpang.

A hegytetőről két lány nézi, ahogy eltűnik az autó. Hamarosan betöltik a tizenhatot. Az egyik kezében gitár, a másikéban fegyver.

Fredrick Backman: Egymás ellen

Animus, 2018

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.