Irénke néni
Pécs, Pannónia Hotel. Reggel hétre legyek ott, mert Édesapa megígérte, hogy megszöktet. Indulunk Miamiba. Oda, ahonnan a legutóbbi pálmafás képeslapot kaptam tőle. Azt, amit több mint egy éve a párnám alatt tartok. Én időben megérkeztem. Ott álltam a recepció előtt, iskolatáskám a hátamon, mindent összepakoltam. De ő már nem tartózkodott az épületben. Még előző este kijelentkezett. Pár évig megint nem láttam.
– Édesapa, szerinted a Száll a kakukk fészkérében az elmegyógyintézet csak egy álca?
– Kicsit maradj most csendben, fiam! Fárasztasz. Szeretlek, te vagy életem főműve, de most mázsás terhek nyomják a vállamat. Amikor veled vagyok, pihenni szeretnék.
Múlt kedden írtam egy fogalmazást. A magyartanárnőm, Irénke néni megdicsérte, és elküldte egy pályázatra. Ettől annyira belelkesedtem, hogy Anyut megkértem, fénymásolja le száz példányban, hogy a lakótelepen a szomszédos és távolabbi lépcsőházak összes lakójának be tudjam csúsztatni a bejárati ajtójuk alá. A fogalmazás Édesapáról szól, arról, hogy mennyire hiányzik, de nem mertem ráírni a nevem. Féltem, hogy nem fog mindenkinek tetszeni.
– Normálisan leélni egy életet, az könnyű. Olyat mindenki tud.
– Most egy kicsit hagyjál, fiam! Gondolkozom.
– Édesapa, azt meséltem, hogy amikor két-három éves voltam, hónapokon keresztül egy narancssárga hátkefe volt a legjobb barátom? Azzal aludtam, azzal ettem, nélküle nem voltam hajlandó közlekedni. Van is egy elveszett fotó, ahol Michelle évnyitóján a kiskosztümös, öltönyös szülők meg a matrózblúzos vagy feketegatyás-fehéringes gyermekeik között ott fogom Anyu kezét a legelegánsabb kisnadrágomban, tépőzáras nyakkendőben, kezemben a narancssárga hátkefe, ami a testmagasságom hetven százaléka kábé.
Édesapa feszeng, fintorog. Utálja, amikor a kiskori élményeimmel traktálom. Zavarba ejti. Mintha a sítáboros kalandjait mesélné az ember egy olyan osztálytársnak, akit nem engedtek el a többiekkel.
Kíváncsi vagyok, milyen lett volna, ha öt évvel később, a hatodik születésnapom után lép le. Valószínűleg előbb olvastam volna Norman Mailertől a Meztelenek és holtakat, mint Kormos Istvántól a Vackor az első bébent. Szinte biztos vagyok benne, hogy az építőkockáimból mi nem várakat vagy tornyokat építettünk volna, hanem Saint-Maclou gótikus katedrálist Rouenben meg a templomos lovagok várait Ponferradában.
– Ne hagyd, hogy kiismerjenek fiam! Akkor véged!
– Nem hagyom, Édesapa!
– És ne oltogass engem ezzel a fáradt csehszlovák dumáddal, sta bien?
– Rendben, Édesapa, nem foglak, bocsánat.
– Ez a beszéd! Csapj bele! Ma délután nem érek rá, de este fél kilenckor várlak a Kalamárisban. Bemutatlak néhány fontos embernek. Hozd majd el a kis verseidet is, rendben? És öltözz fel rendesen, kérlek! De ne suttyón, drágaságom, azt sajnos képtelen vagyok tolerálni.
– Oké!
– Csak a legjobb verseidet hozd el! Inkább legyen öt kiváló és egy vacak, mint hét kiváló és kettő vacak, oké? Azt kérem tőled, hogy ez a szemlélet lebegjen előtted, amikor válogatsz.
– Úgy lesz, Édesapa!
– Hamarosan elviszlek Casablancába. Már alig várom, hogy találkozz az öcséddel, Ben Hurral. Ő is ilyen csillogó szemű kisördög, mint te. Na, gyere ide apucihoz! Gyere már, te csodálatos penészbogár! Imádlak, te dög!
Pécs, Pannónia Hotel. Reggel hétre legyek ott, mert Édesapa megígérte, hogy megszöktet. Indulunk Miamiba. Ez most a kedvenc amerikai városom, tegnap egész délután képeket nézegettem róla a könyvtárban. Próbálom elhinni, hogy újra Édesapával lehetek, miközben folyamatosan győzködöm magam, hogy én ezt igenis megérdemlem.
– Mindig ez a számvetés, ez a „hol tartok most” öncibálás, ez a konstans, értéksemleges, pszeudo-gyorsértékelés… Fiam! Nem lehetne egy kicsit ellazulni, hátradőlni abban a fosban, ami minket körülvesz? Nehezedre esne néhány percig dagonyázni az édes kilátástalanságban? Csak az impotens, degenerált maszturbensek marcangolják magukat, retiens pour la vie, mon fils!
A 62-es busz öt perc múlva jön. Hideg van, és köd. Miamiban ennél sokkal melegebb lesz. A Kőnig pékségben veszek két kakaós csigát, egymásra teszem őket, úgy harapok bele először, majd utána többször is. Tüsszentek egyet, egy kakaósat, de sajnos nincs zsebkendőm, a zacskóba törlöm bele az orrom, így viszont maszatos a kezem, ami nem baj, mert azt meg bele tudom törölni a farmeromba. Hédi néni rendelője előtt jövök el. Nem bírom ki, muszáj megkocogtatnom az ablaküvegét, hátha kinéz.
A Vadászkürt söröző ajtaján is majdnem lenyomom a kilincset, annyira a szívembe mar, mennyire fognak hiányozni Ági néni puncsfagyijai. A videótéka és a Zója néni kocsmája előtt is elhaladok, pedig így már kerülő. Bevillan, amikor egyszerre vettem ki az Úszó erődöt, a Die Hard kettőt és a Holt költők társaságát. Mirkó, a tékás ajándékba hozzácsapta a Rocky IV-et is. Nem tudom, miért pont Ivan Dragóról, de eszembe jut, hogy Anyu szerint Édesapa még az sem tudja, hogy annyira rátekeredett a nyakamra a köldökzsinór, hogy majdnem megfulladtam a szülőcsatornában. Édesapa nem az a köldökzsinór-elvágós típus.
A Die Hard kettő pedig gyengébb, mint vártam. Nem elég ijesztő a főellenség. Már a videókazetta borítóján látszik, hogy ebbe már nem tettek annyit az alkotók. A Nakatomi Torony is hiányzott egy kicsit. A Holt költők társasága viszont azóta az egyik kedvencem. Ha Elek Laci bácsit kirúgnák az iskolánkból, én is felállnék a padra. Hú de csípős ez a szél! Fáj.
– Nem fogod elhinni, mi vár ott rád, fiam! A tenger átlátszó, a medencém hatalmas, a testőreim imádni fognak, na és a zene! A zene… mindenhonnan árad a muzsika. Ha Floridában élsz, árad belőled a ritmus. Minden pórusodból! Fantasztikum! Meg hát a csajok! Elvetemültek, tüzesek, gátlástalanok. A feleségem is csodálatos. Alig várom, hogy bemutassalak neki. De nem ám ráhajtani csak azért, mert megáll a pezsgőspohár a kis popsiján! Na? Figyellek ám, te kis Tulipános Fanfan! Te haramia! Te kis Timurnak álcázott Richelieu bíboros. Rajtad tartom a szemem, te elszabadult rókafiú!
Húzza a hátam az iskolatáska, pedig csak a legszükségesebbeket dobáltam bele. Ez az egyik kedvenc bepakolásom. Anyuéknak azt hazudtam, hogy nulladik órám lesz. Csak a legfontosabbakat hajigáltam bele: néhány zokni, alvós póló meg könyvek. Az összes kedvencemet elhoztam. Itt lapul benne az Ifjú mesterdetektív, a két Adrian Mole, A Pál utcai fiúk, az Őrülten egészséges vagyok, Az ABC gyilkosságok meg a 90-es focivébékönyv.
Nem bírom ki, a 62-es buszon állva előkapom az Ifjú mesterdetektívet, és elolvasom azt a részt, amikor Kalle elhatározza, hogy ujjlenyomatot vesz Einar bácsitól, aki felébred, revolvert fog rá, de Blomquist detektív ügyes, sikeresen kimagyarázza magát a szituációból. „Revolvere van!”
A 7-es buszon még többen vannak, de ott sem tudom türtőztetni magam. Kibányászom a táskám aljáról Az ABC gyilkosságokat, és elolvasom a Poirot mindent megmagyaráz fejezetet. Amikor Poirot összehív mindenkit egy szobába, hogy az elejétől a végéig elmagyarázza, mi történt – meg persze hogy a mondandója végén leleplezze a gyilkost –, mindig a tettes helyébe képzelem magam. Sajnos még egy Agatha Christie-t sem olvastam el úgy, hogy ne az utolsó tizenöt oldallal kezdtem volna. Kivétel nélkül azt a pontot vadásztam, amikor a bűnös igazán elkezd gyanakodni, hogy Poirot tudja, hogy ő tette, mert egyre inkább abba az irányba tereli a szónoklatát. Egyébként meg azért hoztam ennyi olvasnivalót, mert hosszú repülőút áll előttem, Édesapát pedig nem akarom útközben fárasztani. Aludni meg biztos, hogy nem fogok, annyira izgatott vagyok.
Tóth Edu: Kutatás az ébrenlétben
Agave Könyvek 2019
Kiemelt kép: BAUER SÁNDOR / Fortepan
