Anyámnak egy James Brown-koncertről kellett kirohannia, hogy életet adhasson nekem… Azon a koncerten Brown elénekelte a Say It Loud, I’m Black and I’m Proud című számát, és ez a cucc bekerült a vérkeringésembe. Ezzel együtt születtem
– mondta egyszer Saul Williams, akinek munkásságában a mai napig keveredik a hiphop, a soul, a költészet, és a vehemens társadalmi aktivizmus. Egy biztos, kevesen tudják úgy kiaknázni a nyelvben rejlő zeneiséget és erőt, mint ő, amit idén a Bánkitó közönsége is megtapasztalhatott. Williams a Slam – A szó fegyver című 1998-as film főszereplőjeként lett ismert, ami Cannes-ban és a Sundance filmfesztiválon is díjaztak, és egy fiatal fekete srácról szól, aki a rap és a költészet segítségével birkózik meg a börtönélet kihívásaival. Mindig túl öntörvényű és kísérletező volt ahhoz, hogy bekerüljön a mainstreambe, de nem derogál neki, ha milliókhoz jut el üzenete. Egyik leghíresebb dalát például egy emlékezetes Nike-reklámban is felhasználták.
Ezen kívül dolgozott együtt Allen Ginsberggel, a Fugees-zal és a Nine Inch Nailsszel is, amelynek frontembere, Trent Reznor producerként közreműködött egyik lemezén. Eddig hat verseskötete és hét lemeze jelent meg (a legutóbbi épp a hetekben), emellett filmet rendez, képregényt ír, és rengeteget koncertezik, de mindegyiket ugyanaz a lázadó, humanista lendület hajtja. Még az egésznapos utazás és a szuperintenzív bánki koncert után is ez a gyengéd harciasság hatotta át, amikor éjfélkor, hullafáradtan a lakókocsiban leültünk beszélgetni.
Ennek a fesztiválnak minden évben van egy központi témája. Idén az, hogy milyen nehéz kilátni és kitörni a buborékainkból. Te mit teszel ezért?
Több módszerem is van, az első az utazás. Bár attól, hogy megfordulok valahol, nem gondolom egyből, hogy ismerem is az adott helyet. Magyarországon például sokadszor járok, mégsem mondanám, hogy otthonosan mozgok Budapesten, de az új élmények tágítják az ember látószögét. Aztán sokat segít, hogy vannak gyerekeim, akik a saját ízlésvilágukkal és érdeklődési körükkel folyamatosan új kihívások elé állítanak, ahogy én is őket. És persze ott van az irodalom. Egy kisvárosban nőttem fel, így sokáig csak az olvasás és a szerepek révén utazhattam. Elképzelhettem távoli vidékeket, az enyémtől eltérő sorsokat és élethelyzeteket, a könyvek és a színház tanítottak meg belehelyezkedni mások nézőpontjába.
És a zene?
A zenével ugyanez a helyzet, de ott is kerülni kell a betokosodást. Nemcsak dalszerzésnél, a lejátszási listám összeállításakor is odafigyelek, hogy ne engedjek a nosztalgia csábításának. Folyamatosan igyekszem képezni magam: egy újabb Coltrane-szóló, egy új nyelv, egy ismeretlen skála. Minden egyes beszélgetés lehetőség arra, hogy rácsodálkozzak valamire, amit addig nem tudtam. Az időm jelentős részét ezért azzal töltöm, hogy másokra figyelek.
Így észrevehetjük akár azt is, hogy önmagukat progresszívnek tartó férfiak is hogy beszélnek a nőkről, ha maguk között vannak. Azonnal működni kezdenek a szociálisan hozott minták és összekacsintások. Ébernek kell maradni, hogy ezt észrevegyük és megfelelően reagálhassunk. Ha változtatni akarsz a környezeteden, muszáj kirángatnod magad a komfortzónádból, még akkor is, ha a komfortzónád biztonságos, békés, szeretetteli, bio, meg minden, amit csak akarsz. Néha be kell mocskolnod a kezed, és lehet, hogy közben ébredsz csak rá, hogy végig rossz szemüvegen keresztül nézted a világot.
Például?
Például, amikor valaki szegényebb országokba utazik, és ámuldozik az ottani állapotokon, egy pillanatra sem tudatosítva, hogy szinte pornográf a szegénységhez való viszonya. Mert a nyomort egyfajta természeti adottságnak tekinti, nem pedig annak, ami valójában: társadalmi konstrukciónak. Képtelen meglátni az összefüggéseket saját kényelme és mások szenvedése között. De időnként át kell esni ezen a fázison, hogy ráébredhessünk a saját álszentségünkre. És ha ez megtörtént, az ember sok mindent újragondol, és még jóindulatból se lesz leereszkedő vagy lenéző másokkal.
Oké, tehát figyelni és fejlődni kell, hogy meglássuk az összefüggéseket. De még mindig kérdés, kikhez ér el az üzeneted. Ki tudod juttatni a buborékodból, hogy ne csak azok hallgassák a dalaidat, olvassák a verseidet, akik már amúgy is egyetértenek veled?
Felénk ezt úgy mondják: Ne csak a megtérteknek prédikáljunk. Erre gondolsz?
A Bánkitón például sokféle ember fordul meg, de azért nehéz lenne itt Orbán-, vagy Trump-szimpatizánsokat találni. Próbálod átlépni ezeket a demarkációs vonalakat?
Ennek is számos módja van. Elmehetünk egy szélsőjobbos politikai gyűlésre, követelve, hogy hallgassanak meg minket. De azt is megtehetjük, hogy otthon, a karácsonyi asztalnál konfrontálódhatunk a családunkkal – a nézeteink, az étrendünk, az öltözködésünk, vagy bármi egyéb révén, amit képviselünk az életben. Dönthetünk ilyenkor úgy, hogy a békesség érdekében hallgatunk, és az otthon töltött pár órára visszaváltozunk gyerekké, de akár bele is állhatunk az ilyen vitákba. Napról napra meg kell hoznunk ezeket a döntéseket. És persze könnyű seggfejjé válni az ilyen helyzetekben. Ez gyakran megesik a progresszívekkel is, akik képtelenek leállni a környezetük állandó kioktatásával.
Mi a te központi üzeneted?
Az üzenetem nem bonyolult és egyáltalán nem egyéni. Persze vannak egyéni hangok. Billie Holiday máshogy szól, mint Nina Simone, de az a mélységes fájdalom, amiből az énekük fakad, ugyanaz. És a fájdalomból táplálkozó üzenet is ugyanaz, ami nem több:
Különleges? Nem. Egyedi? Dehogy. Ami egyedivé teszi, az a képesség, hogy egyre közelebb férkőzzünk ehhez a forráshoz, és új formákat találjunk ennek az ősérzületnek a kifejezésére. A dalszerzés kicsit olyan, mint magokat ültetni. Az új lemezem első körben nyilván a rajongóimat érdekli, akik eleve rá vannak kattanva a cuccaimra. De tegyük fel, hogy valaki beül egy ismerős kocsijába, vagy belép a nappalijába, ahol az egyik dalom szól, és felkiált: Ez meg micsoda? Tetszik! Aztán ott van még az a stratégia, amit én is alkalmaztam: odaadni a dalt egy rohadt reklámba, amivel a soraid a tévé előtt ülő emberek millióit éri el. Ez is egy lehetséges határátlépés olyanok felé, akik akár nagyon mást gondolkodnak a világról, mint te. De nem hiszem, hogy tudatosan keresni kell az ilyen lehetőségeket. A lényeg, hogy járja mindenki a saját útját, és kurvára ne térjen le róla, mert ebben rejlik az élet értelme. Te például újságíró vagy. Biztos van egy csomó ember, aki szívesen lenne a helyedben, de nem jött össze neki. Tehát fel kell tenned magadnak a kérdést, mit kezdesz ezzel a kitüntetett pozícióval. Egy politikussal beszélve mindig felteszed a nehéz kérdéseket? Fel mered hozni neki azt a témát, amiről otthon anyukáddal beszéltél? Felülvizsgálod folyamatosan a saját előítéleteidet? Olyan ez, mint a szörfölés: meglovagolhatod a hullámokat, de sosem irányíthatod őket. Nálam amúgy a mondanivaló is hullámokban érkezik. Néha úgy érzem, rengeteg mondandóm van, máskor meg úgy, hogy semmi.
Mivel kapcsolatban nincs mondanivalód?
Például Trumppal kapcsolatban. Mi a francot mondhatnék még erről? Mondtam én és mások is egy csomó dolgot, és mindenki leszarta. Amúgy is, kit érdekel, hogy egy, vagy egymilliárd ember mond valamit, ha ugyanaz a hülyeség folytatódik tovább.
Szerinted nincs semmi hatása, ha tömegek akarják ugyanazt?
Lehet hatása, de egy ponton belátja az ember, hogy ez az egész folyamat ciklikus, és az is szüntelenül változik, kire figyelnek éppen az emberek. Aztán jön egy pillanat, mikor rádöbbensz, hogy az, amit mondani akarsz, most épp sokkal érvényesebben hangzik valaki más szájából, mint a tiédből. Hát akkor fogd be kicsit, és hagyd őt beszélni!
Sokat foglalkozol azzal, hogy a technológia miként formálja az életünket, és sokszor buzdítod a közönséged arra, hogy hackeljék meg a rendszert. Te hackernek tartod magad? Ezt tartod a művészet feladatának általában?
Vannak hacker barátaim, de ők a kiberbiztonságban dolgoznak. Mások pedig, akik hackerek lehetnének, inkább multicégekhez szegődtek, mert az kényelmesebb és jobban megfizetik. Amúgy nem várom el egyetlen művésztől sem, hogy ugyanazt csinálja, mint én. Van, akinek elég kinyitnia a száját, és egyszerűen magával sodor a hangja, teljesen mindegy, miről énekel. Hogy hackernek tartom-e magam? Nem igazán, de abban mondjuk hasonlítunk, hogy én is küldetésemnek tartom a provokációt. Érzek némi közösséget velük, de csak annyira, ahogy sok zenésszel, íróval, anarchistával is. Mindenkivel, aki kérdőre vonja az uralkodó rendszert, és igyekszik lyukat találni rajta, hogy értelmet adjon ennek a káosznak, amiben élünk. Az a célom, hogy a művészet erejével legalább néhány pszichológiai tűzfalat ledönthessek, amik meggátolnak minket a tisztánlátásban.
„The Revolution Will Not Be Televised”, vagyis „A forradalmat nem fogja közvetíteni a tévé” – énekelte ötven éve Gill Scott Heron, de azóta nagyot változott a világ. Szerinted a Facebookon, az Instán vagy a Youtube-on sem fogjuk látni a forradalmat?
A forradalmat mindig saját magunkon kell kezdeni, mert az a sok kamu, amit a világban gyűlölünk, mélyen gyökerezik bennünk. Az újjászületés pedig csakis olyan dolog miatt mehet végbe, ami a való életben történik veled, nem pedig egy rohadt Youtube- vagy Facebook-videó miatt. A saját szemeddel látsz valamit, ami megrendít: az a rendőr lelőtte azt a fekete gyereket az orrod előtt, vagy fejbe rúgta azt a bevándorlót. Egy ilyen helyzetben elgondolkodunk rajta, hogy várjunk csak, mit is csinálok én valójában? Rohanok? Védelmembe veszem ezt az embert? Felemelem a szavam és kiállok a jogaiért?
Gill Scott Heron is erről beszélt. A technológia önmagában amúgy sem jelent semmit, lehet jó és rossz dolgokra is használni. A legnagyobb hozadéka, hogy segít tudatosabbá válnunk a bolygóval és egymással kapcsolatban. Napelem, szélerőművek, megtanuljuk, hogy kell energiát előállítani anélkül, hogy végleg kimerítenénk a Föld erőforrásait. Ez a technológia pozitív oldala: megmutatja, hogy kell visszaadni oda, ahonnan elvettünk. Ezt teszi a zene is, ami már jóval a wifi előtt is vezeték nélküli kapcsolatot jelentett az embereknek. Gondolj csak bele egy-egy ikonikus hangszínbe vagy ritmusba, mint mondjuk a basszusmenet a raggaeben. Egy kis sziget nagy hangja, amit bármikor meghallasz, azonnal felismered. Őrület! És persze ott van a migráció.
Az is technológia?
A technológiai fejlődés igazi fedezete a migráció. Valójában a bevándorlás a Föld legősibb technológiája. Ennek révén vált Amerika azzá, ami, na és persze a kolonialista, rasszista rabszolgatartás miatt is. Az egyik csoport innen oda ment, a másik onnan menekült ide, majd útközben találkozott egy harmadikkal, és összekeveredtek. Már a selyemút is azt példázza, hogy az emberek mozgása minden fejlődés forrása. Ennek révén kommunikálnak a piacok, így áramlanak a gondolatok, a találmányok és az ötletek is a világban. Ha megállítod az emberek vándorlását, felszámolod a fedezetet, így a fejlődés lehetőségét is.
Azt tudod, hogy Magyarországon jelenleg a mindent ütő politikai aduász az a szlogen, hogy megállítjuk a bevándorlást, mert az a legrosszabb, ami történhet egy országgal.
Tudom, és ez hatalmas ostobaság. Mi tette Egyiptomot Egyiptommá, Rómát Rómává, Angliát Angliává? Minden nagy birodalom annak köszönhette erejét, hogy sokféle ember odaáramlott. Amint ez megszűnik, és egy homogén csoport próbálja megszabni az irányt, a technológia vírusba csap át. Ilyenkor jönnek a világháborúk, népirtások, és az elkerülhetetlen a hanyatlás.
Nemcsak beszólsz, de be is mutatsz a hatalomnak a koncertjeiden. A düh szerinted lehet konstruktív erő?
Hogy a francba ne lehetne? Használjátok a dühötöket! Fölösleges tagadni, hogy időnként fortyog bennünk a düh, a kérdés csak az, hogyan csatornázzuk be ezt az érzést. Lehetünk baromi dühösek anélkül, hogy erőszakhoz folyamodnánk.
Ha ez sikerül, az ebben rejlő energia megosztható, és átáramlik a közönségbe is. Ahogy Tupac mondta: „Nem azt mondom, hogy én változtatom meg a világot, de én fogom belobbantani az elmét, amelyik majd a világot megváltoztatja”. Muszáj használni és konstruktívan becsatornázni a dühöt. Ugyanis számtalan okunk van rá, hogy dühösek legyünk.
De a szabadjára engedett düh könnyen csap át kontrollálatlan pusztításba…
Ebből fakad például az idegengyűlölet: az emberek rosszul kezelt dühéből. Mikor azt hiszik, hogy azok a másikak fenyegetik a biztonságukat, hogy miattuk hanyatlik a gazdaság, és miattuk vesztették el az állásukat. Ez persze baromság, egyszerűen nem hajlandóak szembenézni azzal a ténnyel, hogy minden mozgásban van, a világ folyamatosan változik. Pedig talán épp a jó dolgok történnek az életükben a jövevények miatt, a sok szarságot meg csak úgy hozza az élet.
Képregény, film, fellépések, új album… rettentő elfoglaltnak tűnsz, pedig egy költőnek nyilván kellenek időszakok, mikor nem alkot, csak figyel, szemlélődik, és még akár unatkozni is van ideje. Odafigyelsz, hogy megteremtsd ezeket magadnak?
Persze, de ennek is van egy természetes kilengése. Igaz, hogy az elmúlt és a következő hónapokban rengeteg projektem torlódott össze – most jött ki az új lemez, sokat koncertek, ősszel megjelenik egy képregényem, aztán két filmet is rendezek, januártól Ruandában forgatunk. De hét éve készülök erre az időszakra, magam diktálom az őrült tempót, mert az volt a célom, hogy kreatív forgószélben dolgozzak. Meglátjuk, hogy bírom-e, és hogyan kezelem a helyzetet. Valaki bekattan ilyenkor, de én egyelőre nyugodt vagyok és élvezem minden pillanatát.
