A magyar sörgyártás hőskorának emlékei ma is velünk élnek, így Kőbányán ma is megtalálhatjuk a területet egykor ellepő szőlőültetvények számára kivájt, később sörtárolásra használt alagutakat, illetve a Dreher sörgyár XIX. század derekától folyamatosan bővülő épületegyüttesét, Erzsébetvárosban pedig a Monarchia első izzógyárának átalakításával született sörraktárat, melynek sarkában a Kádár-kor derekán való megszűnéséig a legendás Hági Söröző működött.
Nem csak a Nagykörút vonalán kívül, de azon belül is szép számmal találkozhatunk az államosítások előtt pezsgő magyar sörgyártás bizonyítékaival, azok legtöbbször azonban kis utcákban, vagy lassan szétfoszló homlokzatok mögött elbújva várják, hogy valaki újra felfedezze őket. A hasonló történetek és helyek bemutatására jött létre a jó ideje már térképes formában is követhető Ismeretlen Budapest sorozatunk, melynek mai epizódjában az Astoria közelébe látogatunk el, hogy megkeressük a főváros a második világháború után röviddel bezárt kertvendéglőjének nyomait.
Az ELTE Múzeum körúti tömbje mögött, a Rákóczi úttól a Múzeumkert sarkáig húzódó szűk Puskin utcába besétálva változatos állapotú és korú és állapotú házak fogadják a betérőt: találkozhatunk itt alkimista palotával (P. Tóth Sándor, 1901), a Tisza Kálmán utolsó lakhelyéül is szolgáló, Ybl Miklós által tervezett, nemrég felújított Dégenfeld-házzal (1872-1874), a Magyar Természettudományi Társulat egykori, annak nevét ma is hirdető székházával, illetve a ma Hotel Museumként működő Rakovszky-, majd Prónay-palotával (1890).
Jóval kevésbé tűnhet azonban érdekesnek az önjelölt művészek által telefirkált kapuja felett már több mint tíz éve egy törött, kék cégérmaradványt viselő Puskin utca 6., az utca egyetlen egyemeletes, udvarában ma parkolónak otthont adó épülete:
Óriási hiba lenne ezt gondolni, hiszen a kopott külső mögött a belváros számos érdekes története rejtőzik.
Az 1810 körül klasszicista stílusban épült, ismeretlen tervező munkájaként megszületett épület közel három évtizeddel születése után került először a figyelem középpontjába: 1839. augusztus 16-án, a reformkor derekán itt, tíz első emeleti szoba kibérlése után nyitotta meg ugyanis kapuit az első magyar gyermekkórház.
A szabadságharc leveréséig az intézményt alapító Schöpf-Merei Ágost (1804-1858) vezette, 1846-tól már a Szentkirályi utcában működött Pesti Szegény Gyermekkórház Egyesület gyerekek tízezreinek segített visszanyerni az egészségét.
A Kossuth Lajossal együtt előbb az Oszmán Birodalomba, majd Párizsba, végül pedig Angliába emigráló orvos-sebész távozása okozta változásokat a kórház a szabadságharc utáni nehézségek, illetve a tehetős polgárok adakozási kedvének hirtelen csökkenése ellenére is átvészelte: az azt átvevő Bókay János (1822-1884) tovább fejlesztette az intézményt, sőt, 1883-ban elfoglalta mai helyét a Bókay János utcában, ahol napjainkban – eredeti pecsétjét is megőrizve – Semmelweis Egyetem I. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika néven működik.
Az ekkor még Eszterházy utcai épület a következő évtizedekben hosszabb udvari szárnnyal bővült, sorsa pedig egészen érdekesen alakult, hiszen a lakások mellett egy ideig a zászlókat, díszes kiállítási épületeket, diadalkapukat, nemesi címereket, színházi kellékeket, szentképeket, reklámtáblákat, jelvényeket és kisnyomtatványokat készítő Rumbold gyár is itt működött.
Mindeközben tulajdonosváltás is történt: az 1880-as évek végén az Első Magyar Részvény Serfőzde Rt. vásárolta meg az épületet, hogy az Andrássy úton és a Nagykörúton bérházak és paloták egész sorát, a Gozsdu udvart, a Széchenyi fürdőt (Dvorák Edével), a főváros legszomorúbb téglakarcát hordozó Rózsák terei görögkatolikus templomot, valamint a Hunyadi téri és Hold utcai vásárcsarnokot is megálmodó Czigler Győző (1850-1905) által levezényelt apróbb átalakítások után ott alakíthassák ki végleges fővárosi irodáikat.
A Részvény Serfőzde felemelkedése és beolvadása
Az 1862-ben alapított Barber és Kluzemann-féle gyárból a kiegyezés évében, 1867-ben kinőtt cég tulajdonosai közt pedig nem csak a XX. század elején saját sörgyárat is alapító, gabonakereskedőként indult Haggenmacher család, de a mai Corvin mozi és Corvin köz helyén állt szesz-, élesztő-, likőr-, ecet- és rumgyárat alapító Gschwindtek is felbukkantak, minden adott volt tehát a cél eléréséhez: legyőzni a magyar piac jókora hányadát kézben tartó, a szomszédos kőbányai óriástelken gyártó Drehert.
A Részvény Serfőzde elnyerte az 1896-ban rendezett Ezredévi Kiállítás hivatalos sörszállítójának címét, jókora lökést adva termékeik ismertségének, ez azonban még mindig nem volt elég ahhoz, hogy a Drehert sarokba szorítsák, akik a századforduló után egymillió hektoliter fölé tornászták az éves termelést.
Az évtizedeken át folyó harcból végül a végig vezető Dreher jött ki győztesen: 1923-ban ugyanis érdekszövetségre léptek a Részvényserfőzdével, illetve az ekkorra már nem csak Kőbányán, de Budafokon is sört gyártó Haggenmacherrel, tíz évvel később pedig megszületett a Dreher-konszern (Dreher-Haggenmacher Első Magyar Serfőzde Rt.), melynek központját a Részvényserfőzde egykori épületei alkották.
Az irodák mellett az épület falai mögött egy időre a szárnyait bontogató Nemzeti Sport és az Automobil szerkesztősége (1907-től), illetve néhány lakás is helyet kapott, de az első világháború után az alkoholé lett a főszerep: 1920-ban itt született meg a a Részvény Sörfőzde, a Borértékesítő Rt., illetve a Magyar Országos Központi Takarékpénztár által alapított Magyar Borértékesítő Rt., jó eséllyel a sörgyár irodáitól elvéve némi teret.
Mindez azonban még távolról sem volt elég:
A megnyitásakor Dominek Gyula, 1936-tól Sass Sándor, 1939-től pedig vitéz Kecskés János által üzemeltetett hely nem csak átlagos sörözőként, illetve sörkertként próbált meg érvényesülni a belváros központjában:
Elsőként Proberger Jakab (1932), utolsóként pedig Schmidt Péter (1941) kapott maradandónak szánt emléket, a közben eltelt kilenc évben pedig Mayerffy-, Vadász-, Tüköry– és Dreher-szoba is nyílt a lassan kétszintesre duzzadt, az egész udvart felfalt Sörkatakombában.
Az egymástól jócskán eltérő, minden esetben más kort tükröző szobák mindegyikét a névadó mesterről készült festmények, emlékek, illetve rég megszűnt sörözők és helyek cégérei díszítették, a vitrinekben elhelyezett tárgyak egy részét pedig múzeumokból kölcsönözték.
A termek közül kiemelkedik a voltaképp Észak-Erdély második bécsi döntés általi visszatérése (1940. augusztus 30.) feletti öröm megtestesüléseként született Schmidt Péter-terem, mely a Pesten született, fiatalságát Erdélyben töltött úttörő sörgyáros emlékét őrzi.
Schmidt már Erdélyben megtanulta a sörkészítés titkait, de müncheni tanulmányútja után Pestre költözve vérfrissítést hozott a magyar sörkultúrába: a szabadságharc kitörése előtt röviddel meghonosította ugyanis a bajorok alsóerjesztésű sörfőzését, készülő italát pedig Üllői út melletti, egykori Serfőzőmester utcai gyárából (ezt azóta felőrölte a Nagykörút) elsőként szállította érlelésre a kőbányai pincerendszerbe, ahol az minden addiginál jobb minőségű sörré fejlődött.
A később serfőző céhi alcéhmesterré vált Schmidt ötlete többek közt a Bécs közelében sörgyárat vezető Anton Dreher figyelmét is felkeltette, aki rövidesen a pincék fölé költöztette saját üzemét, és Schmidt példáját követve hasonlóképp kezdte használni a pincéket. A teljes épület felújításával egyszerre megszülető szoba bútordarabjai és díszei kivétel nélkül Kalotaszegről érkeztek, de a helyszínen végezendő munkát is erdélyi mesterek végezték.
Erre emlékeztet a szoba egyik gerendájába vésett, girbegurba betűkből álló felirat is:
A frissen visszacsatolt területekre való emlékezés ebben az esetben túlnyúlt a szoba határain: a belső udvaron ugyanis egy szépen faragott, jókora toronnyal záruló fatornác – a csíktusnádi Fekete István és Perge Sándor közös munkája – is helyet kapott.
A többi terem berendezése sem volt ezeknél szegényesebb – a Lónyay utcai Központi Zálogház előtt a területen álló, Petz János által alapított Petz-féle főzde (1815) előtt a kor paraszti bútoraival és persze az alapítóról készült festménnyel tisztelegtek:
A Palatinus-házak helyén 1845-ben megszületett Tüköry Sörfőzde, illetve a tíz évvel később a mai Vígszínház telkén létrejött, parkkal körülvett jókora sörcsarnok (1855) alapítójára, az ácsból lett algyesti Tüköry Józsefre emlékeztető Tüköry-szoba a gazdag polgárság, illetve a nemesség tágas lakásainak szalonjait utánozta:
A barokk bútorokkal, vadásztrófeákkal és témába vágó festményekkel teli Vadász-szoba komoly kivételt képezett a sorban, hiszen ez nem egy konkrét sörfőzőhöz kötődött, de épp úgy fontos része volt a nevével ellentétben egyáltalán nem földalatti katakombaként létező helynek – épp úgy, mint az Anton Dreher munkásságának emléket állító neogótikus Dreher-szoba:
Vagy épp a számtalan sörös relikviával, így egykori sörözők cégéreivel és azok belső teréből származó díszekkel teli Mayerffy-terem, mely Ferihegy városrész névadója, Mayerffy Xavér Ferenc (1776-1845) nevét őrzi, aki előbb a Tabánban (1805-1809), majd Lipótvárosban nyitott saját sörgyárat, melyet végül a Parlament építése miatt kellett lebontani:
Az elsőként, az 1932-es megnyitáskor már készen álló Properger Jakab-szobáról sem feledkezhetünk meg, hiszen névadója nélkül másként indult volna a pesti sörtörténelem.
A Buda visszafoglalásánál a jókora sereggel a városfalak alá érkezett, a sikeres ostrom után pedig letelepedett bajor felcser ugyanis amatőr sörfőzőből hirtelen az első pesti mesterré lépett elő. Egy Váci utcai török sörgyár (1872 óta a Steindl Imre tervezte Újvárosháza áll a helyén) újjáépítésével és bővítésével a következő évben, 1687-ben meg is nyitotta kapuit, Proberger pedig néhány év alatt az egyik leggazdagabb pesti polgár, sőt, hosszú időn át a város vezetőjének posztját (városbíró) is betöltötte. Hirtelen meggazdagodását a Rákóczi-szabadságharc 1711-es lezárásáig tartó monopóliumjoga is segítette.
A cím elvétele után röviddel a mester elhunyt, az Első Pesti Serfőző Ház azonban Városi Sörház néven még 1815-ig gyártotta a folyékony kenyeret. A Pesti Magyar Serfőző Céh 1696-os megalakítása után az első magyar főcéhmester címét is betöltő Proberger a városi tanács helyett egyenesen a Habsburgok kincstárának fizette az adót, és monopóliumjoga miatt másoknak közel negyedszázadon át esélye sem volt megszorongatni az üzletét, az utókor mégis hálásan emlékezett rá – olyannyira, hogy az egyszerű bútorokkal teli, Joachim Ferenc (1882-1964) által festett képmását, a Belvárosi plébániatemplom Szent Flóriánt ábrázoló oltárképének fotóját, valamint 1708-ban kapott oltalomlevelének és 1711-es végrendeletének másolatát is bemutató szobában még egy márványtáblát is kapott:
A belső tér kialakításában a két világháború közti Magyarország művészeti életének legnagyobbjai közül többen is részt vettek, így az alkalmazott grafika egyik hazai úttörőjeként tisztelt Basch Árpád (1873-1944), a nagybányai festőiskolában tanult, grafikusként, festőként és iparművészként is terjedelmes életművet létrehozó Haranghy Jenő (1894-1951), az észtországi köztársasági elnöki palota, illetve az 1914-ben vízre bocsátott, négy évvel később elsüllyedt Szent István csatahajó üvegablakait is készítő Palka József (1860-1952), a már életében ikonná vált keramikus Gorka Géza (1894-1971), valamint a hét évtizedes pályája során számtalan épület díszeit elkészítő műkovács Bieber Károly (1893-1992).
Műveik az épülettel együtt csodával határos módon túlélték a második világháborút, sőt, a fegyverek elcsendesedése után néhány hónappal a Sörkatakomba újra megnyitotta kapuit a korábbi években már megszokott kitűnő konyhára, illetve italokra vágyók előtt, az ízletes sültek, húsok és libamáj mellett azonban a húshelyettesítőként széles körben használt Sertamin is helyet kapott, sőt, még főzőversenyeket is tartottak a hely konyhájában!
Mi az a Sertamin?
A Dreher és a Richter Gedeon gyár által kifejlesztett, a brit Marmite-hoz, illetve az ausztrál Vegemite-hez hasonlóan sörélesztőből készült, az ételeknek húsízt adó, ásványi anyagokat, fehérjéket és vitaminokat is tartalmazó krém.
Az újjászületés nem tartott sokáig: a Drehert 1948-ban államosították, a következő évben pedig három másik kőbányai gyárral összeolvasztva létrejött a Kőbányai Sör- és Malátagyár, ami egészen a nyolcvanas évekig kezében tartotta a magyar sörpiac oroszlánrészét. Az Eszterházy utca az idők szavának engedve a következő évben felvette Alekszandr Szergejevics Puskin nevét, a világ pedig óriásit fordult.
Az év utolsó heteiben kiadott telefonkönyvben, a Sörétgyár és Sörlei Jenő neve közé szorulva még találkozhatunk az Sörkatakombát a háború előtt felvirágoztató vitéz Kecskés János, illetve a hely nevével, a következő évben azonban jó eséllyel mindkettejüket elsöpörte a Rákosi-kor.
Titkos alagút?
1937 nyarán egy, a kapun épp beforduló, sört szállító lovaskocsi alatt lassan süllyedni kezdett a föld, a vendéglőt akkor vezető Sass Sándor pedig embert küldött le a kinyílt üregbe, ahol mindenki legnagyobb meglepetésére egy folyosórendszerre bukkantak.
A történtekről a Népszava 1937. június 27-i száma adott hírt, ezt követően azonbna jó eséllyel semmiféle fejlemény nem történt az ügyben:
Az épületet előbb a Budapesti Büffé Vállalat, majd a Pannonia Szálloda és Vendéglátó Vállalat vette át, a szobák berendezése, köztük a számtalan pótolhatatlan tárggyal pedig jórészt nyomtalanul eltűnt.
Azóta közel hetven év telt el: az aljában sokáig különböző boltoknak otthont adó jókora ház már évek óta üres, jókora kapuja pedig nem az italra vágyók, hanem az autóval érkezők előtt ásít, hiszen a korábban vidám zenekarok játékával és vendégek százainak zsongásával teli udvarban ma fizető parkoló működik, az egykori zsongásra pedig már csak Devecseri Gábor Töredék-óda Budapesthez című versének egy részlete emlékeztet:
A ház jó ideje műemléki védettséget élvez, hasznosítása azonban várat magára. Átépítése és udvari szárnyának bővítése másfél évvel ezelőtt még napirenden volt, ezek a tervek különböző viták miatt azonban máig sem váltak valósággá.
A Sörkatakombára az utcáról nézve semmi sem utal, a kapun belépve azonban ismeretlen ismerősbe botolhatnak az ősz halántékú öregurak:
A kissé indokolatlan módon régies nyelvezetű márványtábla a legfontosabb tényekről, hozzátéve egy újabb érdekességet: eszerint Proberger végső nyughelye nem a város egy XVIII. században létezett, később felszámolt temetőjében kapott helyet, hanem a a román kori alapokon nyugvó, de gótikus, barokk, neogótikus és török kori részleteket (a szentély délkeleti falában ma is látszik az imafülke) is rejtő Belvárosi plébániatemplomban,
Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél álló jókora templom ezt – a felirattal ellentétben nem oltárt, hanem oltárrészletet – a Flórián-ábrázolást némiképp talán meglepő módon ma is őrzi, noha létezése nem köztudott. A Rózsafüzér Királynéját ábrázoló barokk mellékoltár felső részén helyet kapott kép a Pesti Magyar Serfőző Céh alapítása után alig hét évvel, 1703-ban született meg, állapota pedig a most is folyó felújítási munkáknak (melyek közül legalább egyet maga a céh fizetett) köszönhetően tökéletes.
Proberger sírjának azonban semmi nyoma, noha a nemrég megnyitott altemplomban megtalálhatjuk a nevét viselő, a templom történetét ismerő kutató szerint az egykori mester által kialakíttatott Proberger-kriptát, melyben ma több mint egy tucat sírkő, illetve sírkőtöredék van kiállítva.
Ha a török kiűzése utáni első sörfőző nem is, de Schöpf-Merei, illetve a Sörkatakomba igazán megérdemelne egy emléktáblát a Puskin utcában, a kétszáztizedik születésnapjához közeledő ház pedig egy teljes felújítást. Reméljük, ez a sors vár majd rá, a belváros évszázados épületeit pusztító iroda- és társasházépítési láz pedig érintetlenül hagyja az utcakép szempontjából is fontos, a reformkor történelmének fontos részét képező épületet.
A fotók forrásai a szerző saját gyűjteményéből származó képeslapok, illetve a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum archívumának darabjai.
