A Budapest városképét gyökeresen megváltoztató, több mint száz napon át (1944. október 29. – 1945. február 13.) tartó ostrom a második világháború egyik legkeményebb ostromaként vonult be a történelembe, hatását pedig máig nem heverte ki a főváros.
A városképet befolyásoló épületek egy részét, illetve az összes Duna-hidat elpusztító harcokban a katonákon kívül közel huszonötezer civil vesztette életét, a sebesültek száma pedig átlépte az ötvenkétezret. A békekötést követő évek a sztálinista totális diktatúra Rákosi Mátyás általi kiépítését, illetve lassú helyreállítást hozták, utóbbi azonban sok esetben nem tényleges helyreállítást, hanem visszabontásokat, illetve teljes pusztítást jelentett – így tűntek el a város kupolái, egyszerűsödtek a homlokzatok, és vált semmivé a Dunakorzó fölé magasodó pesti szállodasor, köztük számos megmenthető épülettel.
A semmivé vált házak helyén ásító foghíjtelkeken a következő években, illetve évtizedekben a szocreál, illetve a szocialista modern csodái és paneltömbök jelentek meg, pedig ideális esetben – a háború után született helyreállítási tervek egyikének valóra válása esetén – ma akár egy teljesen másik Budapesten is élhetnénk.
Az elsőként közzétett városrendezési terv alig néhány héttel a szovjet, német és magyar fegyverek elcsendesedése után, 1945. márciusában született meg, szerzője pedig a két világháború közti díszlettervezés egyik kiemelkedő alakja, Pán József volt.
címmel kiadott, az elképzeléseket angol és magyar nyelven bemutató kötetben a szétlőtt várost bemutató kép mellett számos látványterv és alaprajzot adott közre, melyeken egy idilli, modern és élhető Budapestet mutatott be.
Az építészdiplomával nem rendelkező Pán a címadással jelezte, jól tudja, hogy a tervei sosem válnak valósággá, ez pedig nyilvánvalóan így is történt: az 1945 nyarán és őszén kiírt tervpályázatokra beérkezett munkákon kevés nyoma látszott az általa megfogalmazott, a realitásoktól sokszor elrugaszkodott elveknek és ötleteknek, bár ez köszönhető volt annak is, hogy a városban nem voltak nagy, összefüggő romterületek, a politikai és gazdasági helyzet pedig lehetetlenné tette volna a megálmodott új negyedek felépítését és a szükséges mértékű helyreállításokat – írja Illényi Balázs a HVG-n 2005-ben megjelent, tanulmánynak is beillő írásában.
Na de ki az a Pán József?
Az azonos nevű, de egy generációval korábban élt építész névrokonnal nem összetévesztendő Pán a berlini Iparművészeti Főiskola diákjaként festőművésszé szeretett volna válni, de tizenhat évesen a magyar némafilmgyártás egyik vezető filmgyára, az Uher munkatársává vált, díszleteket és némafilmplakátokat – így a később a Casablancát rendező Kertész Mihály Halálcsengőjéét (1917), vagy a Lugosi Béla főszereplésével készült Álarcosbálét (1917).
A film és a színház világa nem engedte el többé: a Tanácsköztársaság leverése után még mindig csak tizennyolc éves tervező Kató-Kiszli Istvánnal együtt a semmiből előállt az első magyar karikatúra-trükkfilmekkel. A Karinthy Frigyes által írt, Kató-Kiszlivel együtt rajzolt és rendezett Prof. Nick Paccer és a Burzsuj bácsi szenvedései a kommunizmus alatt 1919. októberében mutatkozott be, a Mozihét premier utáni tudósítása szerint jókora sikerrel.
A húszas években a a bécsi Deutsches Volkstheater, a Vita Filmgyár és a Josephstädter Theater is foglalkoztatta, 1928-as Budapestre költözése után pedig fővárosi színházak – többek közt a Belvárosi – számára is tervezett, de munkái a Hunnia Filmgyár kései némafilmjeiben, illetve a következő három évtized legnépszerűbb magyar filmjeiben – Tomi, a megfagyott gyermek, Fekete gyémántok, Valahol Európában, Talpalatnyi föld, Állami Áruház – is feltűntek.
1934-ben a Filmiroda tervezője lett. Karrierjének hat évre (1939-1945) megálljt parancsoltak a zsidótörvények, illetve az építészmérnöki diplomájának hiánya, noha ebben a néhány évben több kávéház és mulató belső tere is az ő munkája nyomán született meg.
A második világháború után épp ott folytatta a munkát, ahol azt korábban abbahagyta: 1949-ben a Magyar Filmgyártó Vállalat tervezője lett, ugyanebben az évben pedig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is katedrát kapott. Munkásságát 1951-ben Kossuth-díjjal ismerték el.
Budapesti álom
Nem épp alapok nélkül látott tehát neki az álmodozásnak Pán, aki a könyv előszavában máris erős felütéssel indít:
remélve, hogy az jókora visszhangot kelt majd a magyar építészeti életben, jókora lökést adva a magas színvonalú újjáépítéseknek. A fentebb leírtakból persze egyértelműen kiderül, hogy ez sajnos egyáltalán nem történt meg, sőt, ma, közel hetvenöt évvel később a nagy álom egyetlen szelete sem vált valóra.
– írja a kötet előszavában, majd sorra veszi az újjáépítés és város átszervezésének fontosabb lépéseit. Lássuk is őket sorban!
Az új Budapest
A millenium évében átadott, a visszavonuló németek akciójaként felrobbantott Szabadság hídnak mindkét pillére megmaradt, melyek közé a Vörös Hadsereg pontonhidat épített, elsőként megteremtve a kapcsolatot a budai és pesti oldal közt.
Pán lebontatta volna a budai oldal rosszabb állapotú pillérét, a pestit pedig a fasizmus mementójaként hasznosította volna újra:
A millenniumra való készülődés éveiben, valamint a századfordulón megszületett
“részben rombadőlt, részben lebontandó egészségtelen, korszerűtlen bérkaszárnyák”
helyére modern, magas, parkkal körülvett toronyházak egész sorát képzelte el, bennük másfél szobás otthonokkal, a lakók gyermekeit fogadó napközivel, használható tetőterasszal és földszinti üzletsorral.
Nem csak a lakásínséget és a romok újrahasznosítását oldotta volna meg, de teljesen át kívánta rendezni a fővárost, ami mellett a századforduló óta szép lassan elhúztak az európai nagyvárosok:
Ennek fontos lépése lett volna a jó közlekedési útvonalak melletti, megüresedett telkeken megjelenő, az előző években született modernista házak stílusát továbbvivő épületek sora, melyekben kevesebb lakás kapna helyet, mint a fentebb említett tornyokban, de egy központi házvezetőnő által irányított takarítók vennék le a lakók válláról a mosás és a takarítás kellemetlenségeit, a telefonüzeneteket és a leveleket portás venné át, a közös étteremből érkeznének az ebédek, az olvasóteremben pedig a közösen előfizetett – épp ezért fillérekért hozzáférhető – lapok lennének olvashatóak.
A budai oldal számos villájának felújítási, illetve karbantartási nehézségeire is volt ötlete: a korábbinál szerényebb körülmények közt élő családok javasolta a méretes telkeik jó részének egy szanatórium, gyári szociális intézmény, vagy épp gyermektábor számára való eladását, így a befolyó pénzből a házaikat is felújíthatják, illetve modernizálhatják, de a pihenőhelyet kereső munkások és jó levegőt igénylő betegek is nyernének az ügyön.
A csillebérci Úttörőváros (1948) és az állami gondoskodásba került gyerekeknek létrejött fóti gyermekváros (1957) ötletét megelőzve javasolta egy gyermekváros létrehozását, benne természetesen modern pavilonokkal, ahol a gyerekek tanulhatnak és élhetnek, legalább részben a háború után újjáéledő vállalatok segítségével.
– írja, hiszen a cégek nyilvánvalóan belátnák: a támogatásuknak köszönhetően képzett szakemberek hagyják majd el az iskolákat, akik a dolgozóikká válhatnak.
Pán a Dunára néző házsorokat is teljesen átdolgozta volna: az Országháztól a Lánchídig tartó szakaszra a magyar külkereskedelem központját – így többek közt az exportot irányító hivatalokat, a magyar vállalatok termékeinek mintatermeit és a menetjegyirodákat, a mai Szabadság hídtól az Erzsébet hídig pedig tartó házsor helyén pedig az üzlet- és irodaházakat álmodott meg.
A részben megsemmisült – a későbbi években a menthető épületekkel együtt teljesen lebontott, majd modern óriásokkal beépített – pesti szállodasor helyére öt különböző (1200-6000 szobát adó) ötlettel is előállt, valamint javasolta az élhető méretű, olcsó szállodák egész sorának létrehozását, melyeket nem csak a tervező ötletei, de a számos hotelben járt, tapasztalt vendégek, illetve az éveket vagy évtizedeket a szállodaiparban dolgozó emberek segítségével alakítanák ki, náluk jobban ugyanis senki sem ismeri a szobák hátulütőit és hibáit, melyek az új épületben így elkerülhetőek lennének.
A második világháború derekán, 1942-ben a 16A jelű vonal felszabdalásával megszületett, ma is közlekedő 2-es villamost sem tüntette volna el, mindössze földalatti alagútba helyezte volna azt. Ezt az ötletet nem ő, hanem ifj. Masirevich György építész és Hunyadi Sándor író fogalmazta meg először 1935-ben, de az ötlet ma, nyolc évtizeddel később sem vált valósággá, pedig az ötlet számtalanszor felbukkant az idők folyamán.
A Pesti Vigadó sorsa a háború után hosszú éveken át kérdéses volt, hiszen az súlyos sérüléseket szenvedett, teljes megmentése pedig az azt felmérő szakemberek szerint emberfeletti munkát igényelt volna. Felmerült a Madách téri vöröstéglás házakhoz hasonlóan óriási, de a szocreál szellemében fogant, a teljes szállodasor és a Vigadó helyén épülő szörny terve is, de ennek megvalósulását – más, az épület részleges vagy teljes bontásával járó álmokhoz hasonlóan – végül a pénzhiány akadályozta meg.
Pán sem kívánta megmenteni a Feszl Frigyes által tervezett, öt éves munkával 1865-re megszületett Pesti Vigadó minden részletét, legfeljebb a főhomlokzat megmentését tartotta jó ötletnek, de a kötetben ír egy Pantheon-szerű épülettel való helyettesítéséről is:
Az Erzsébet-híd építése, a Gellérthegy oldalában lévő szőlőültetvényeket elpusztító filoxérajárvány, valamint a városfejlesztés szükségessége miatt a város szemében egyre inkább szálkává vált, szegényes házakkal teli Tabán 1933-1936 közti lebontása után a felszabadult területre a tervezők a harmincas és negyvenes években magasházakkal teli, modern városnegyedet álmodtak meg, Pán azonban úgy gondolta, erre semmi szükség.
Lebontotta volna a Szent Imre (ma Rác) és a Rudas fürdők épületeit, majd két, gyógyszállóval is rendelkező tömböt, valamint versenycélokra is alkalmas ötven méteres szabadtéri medencéket épített volna a helyükre. A ma parkként hasznosított területre golfpályákat és golfszállót, valamint időnként külföldi festőket és szobrászokat is fogadó, alkotótérként működő művészházat képzelt el.
Az újjáépítendő fürdők tervében szó esik egy, a Döbrentei téren találkozó gyorsvasútrendszerről is, ami a város különböző pontjairól szállítaná oda a gyógyulni vágyókat – hasonlót álmodtak meg a harmincas években a Gellért Hotel alatt is, ahonnan épp a Rudas és a Rác fürdő lett volna megközelíthető. Az alagút és a sínpár még a Horthy-korban elkészült ugyan, de az első szerelvények máig sem haladtak át rajtuk.
A Tabán szélétől a Lánchíd irányába kúszó Várkert Bazár és környezete sem maradt volna érintetlenül: a Bazárban egykor működött műteremsor helyére parkot, a szomszédságába pedig nagyköveti rezidenciákat képzelt el, hogy a vezetőknek mindössze néhány lépést kelljen reggelente megtenniük az egymás mellett sorakozó követségi épületekig.
Az 1937-ben átadott budaörsi repülőteret Pán túl távolinak találta ahhoz, hogy kiszolgálja a Magyarországra érkező gazdagokat és a sportrepülőket, így számukra az akkor még feltöltetlen, széles teknőként létező Vérmezőn képzelt el egy le- és felszállóhelyet, hiszen
Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc után Bécs által építtetett Citadella alig egy évtized alatt, az 1867-es kiegyezés alkalmával vesztette el valódi célját, 1899-ig azonban még állomásoztak benne császári katonák. A védelmi jellegétől való megfosztása után az egykori erődítmény teljesen feleslegessé vált: lebontására nem volt pénz, hasznosítani pedig nem tudták. Ennek az akkor már fél évszázada húzódó kétségbeesett gondolkodásnak Pán egyetlen egyszerű ötlettel vetett volna véget:
A főváros életének már az 1885-ös Országos Kiállítás óta szerves részét képezték az ország gazdasági, kulturális és ipari fejlődésének állását bemutató nagy vásárok, melyeken 1914-től kezdve már egyre több külföldi ország is képviseltette magát. Az 1925-től Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) néven jegyzett, a második világháború derekán is megtartott eseményt 1973-ig a Városligetben tartották, a következő évben pedig Kőbányára, a frissen megnyitott Budapesti Vásárközpontba költöztették. Pán harminc évvel előzte volna meg ezt: az Országos Kiállításra elkészült, Budapest ostroma alatt kiégett Iparcsarnok használhatatlanná válásával úgy gondolta, hogy a Városliget kihasználása helyett ideje egy vásárközpont létrehozásának – ezt a mai Árpád fejedelem útja mellett (a mai Árpád hídtól délre), vagy a Váci út mentén csődbe ment gyárak és malmok helyén képzelte el. Előbbi területen ma a HÉV sínpárjai futnak, utóbbi pedig raktárak és irodaházak tucatjainak ad otthont.
A kereskedelem és a lakhatási gondok megoldása mellett a tervező a sportra is gondolt: a kötet szerint
de az Árpád fejedelem útja mellett, a Margitszigetre néző karcsú zöldsávot felhasználva valósította volna meg a klubházakkal, tornatermekkel, valamint nyitott és fedett teniszpályákkal is rendelkező sportnegyedet.
A város újjáépítései terveinek fontos részét képezte volna egy, a főpályaudvartól egészen a Sashegyig közlekedő, jó eséllyel a korábban említett, Döbrentei térre megálmodott gyógyfürdő-komplexumot is érintő metróvonal terve, a város fejlődése által rég körbeölelt Keleti, Nyugati és Déli pályadvarok megszüntetése, valamint egy új, kelenföldi főpályaudvar létrehozása.
A bombázások eredményeként nem csak a középületek és belvárosi bérházak szenvedtek jókora sérüléseket, de a munkásoknak otthont adó, apró házak is elpusztultak – köztük az 1940-1942 közt a mai József Attila lakótelep helyén felépített félkomfortos (!), földszintes téglaházak, illetve az azok körül álló, első világháborús kórházbarakkokból átalakított, mindössze néhány WC-t és zuhanyzót magukban foglaló otthonok. Ezek helyett Budapest határán, a budai hegyekben építtetett volna kertvárost a munkásoknak, utcái mentén egy- és kétszobás, fürdőszobás lakásokkal, melyeket akár sorházakként vagy ikerházakként valósított volna meg.
A rombadőlt gyárakat helyettesítő új üzemek elhelyezésére is volt ötlete: azokat Kőbánya és Csepel közé szorította volna, sőt, ajánlotta a háborút túlélt egységek a területre való költöztetését is,
Pán József a mű lezárásában felvázolt egy új tanonciskola-rendszert is, melyek az építőipari szakmák munkaerőhiányát oldotta volna meg, de felhívta az újjáépítést és az új épületek tervezését végző építészek, valamint leendő háztulajdonosok figyelmét arra is, hogy a beépítetlen padlástereket alakítsák műtermekké, lehetőséget adva az alkotótér hiányával küzdő szobrászoknak és festőknek arra, hogy nyugodt körülmények közt dolgozhassanak,
Az ötletek halmazából egyetlen, a budai oldalt érintő álom vált valósággá – Pán gondolt ugyanis először a minisztériumok Várba való költöztetésére, bár a tervező a ma a Magyar Nemzeti Galériának, a Budapesti Történeti Múzeumnak, illetve az Országos Széchényi Könyvtárnak otthont adó Budavári Palotát, és nem az akkor még nem visszabontott Pénzügyminisztérium épületét, a karmelita kolostort, vagy épp a Mátyás-templomra néző egykori városházát szemelte ki a célra:
Nem épp kellemes fogadtatás
A kötetet a szakma nem meglepő módon kemény kritikával fogadta – a fővárosi műemlékvédelmet megalapozó Péczely Béla a Budapest folyóiratban (II. évf. 3. sz,, 1946) így ír róla:
A két világháború közti magyar építészet egyik legnagyobb csillaga, a háború utáni újjáépítést a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elnökeként megszervező Fischer József (1901-1995) nyolcvanas évei elején tett visszaemlékezésében (Budapest, XXI. évf. 3. sz., 1983) ennél egy fokkal finomabban fogalmazott:
Mi lenne, ha?
A nyolcvan oldalas, ma nehezen elérhető könyv egy sosem volt, a háborút megelőző évek építészetének hagyományait továbbvivő Budapest képét mutatja be – egy olyan Budapestét, ahol a szűkebb belvárost elhagyva ma nem végeláthatatlan paneltömbök, de kertvárosok és modern társasházak is otthont adhatnának a családoknak.
A díszlettervező Pán és az álmodozó építészek háború utáni gazdasági helyzetben megvalósíthatatlan, a politikai változásoknak köszönhetően évtizedekre raktárak mélyére süllyesztett, publicitást nem igazán kapott rajzai tökéletes példái az országot a háború szörnyűségei után talpra állítani akaró mérnökök lendületének, akik nyilvánvalóan maguk sem gondolták komolyan, hogy a rajzasztalon megszületett munkáik valaha valósággá válnak – mertek azonban álmodni egy nyugodtabb és szebb jövőről.
A Budapest II. évf. 3. (1946), XXI. évf. 3. (1983), illetve XXXIII. évf. 3. (2010) számát az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével értük el.
