A lányoknak már az is elég volt akkoriban, ha adtál egy farmert, egy csomag rágót, vagy tizenöt dollárt. Boldogok voltak. Nem volt pénz kérdése, már maga a tény elég volt, hogy franciák vagyunk. Wow, Párizs! Eljöhetnek velünk. Olyan ártatlanok voltak, az emberek el sem hinnék, milyen egyszerű volt az egész. El sem tudják képzelni, mekkora pénz volt akkor a térségben. Jó időszakban egyszerre 50-60 produkció forgott csak Budapesten
– emlékszik a rendszerváltás utáni „hőskorszakra” Pierre Woodman, a castingvideóiról elhíresült francia pornóproducer, akit sokan csak análpápaként emlegetnek. De nemcsak ő és felnőttfilmes kollégái csinálták meg ekkoriban a szerencséjüket, egy sor más szakma és üzletág is hihetetlen lehetőségeket kínált, mikor a 90-es évek elején Kelet- és Közép-Európába betört a kapitalizmus. Zavarosban halászó szélhámosok, ügyeskedők, kalandorok, találékony üzletemberek, privatizált állami cégek, felszabaduló, önmagukat újra feltaláló, vagy csak túlélni próbáló kisemberek népesítik be ezt a mitikus kort, amit a Spektrum saját gyártású dokumentumfilm sorozata igyekszik minél érzékletesebben felidézni. Egy olyan átmeneti időszakról van szó, amikor szinte bármi, és annak ellenkezője is megtörténhetett: Budapest és Prága pár év alatt a világ ismert pornóközpontjává vált, mesés vagyonok születtek a semmiből, az okkult hókuszpókusz pedig egy csapásra jövedelmező üzletté vált.
A Volt egyszer egy Vadkeletet – a címével ellentétben – szerencsére nem itatja át teljesen a nosztalgia, többnyire próbálja objektíven lekövetni az őrült tempójú átalakulást. Kifejezetten jót tesz neki, hogy nem lineáris történetet beszél el, az öt epizód egy-egy különálló jelenségre koncentrál.
- Az első rész a pornó és a szexipar,
- a második az ezotéria,
- a harmadik a kelet-európai divatdiktátorok és Instagram-sztárok,
- a negyedik a régi és az új gazdasági elit,
- az ötödik pedig a gasztroforradalom berobbanását mutatja be.
A sorozat nagy erénye, hogy túllát az országhatárokon, és nemcsak mondja, de tényleg igyekszik lefedni az egész térséget: Magyarország mellett Szlovákiában, Csehországban, Romániában, Lengyelországban és Oroszországban is forgatott a stáb, mindenhol izgalmas és emblematikus figurákat állítva kamera elé. A kelet-európai pornó tündökléséről és bukásáról például nemcsak Pierre Woodman, Kovi, Choky Ice és Monique Covet mesél, de a szentpétervári szexipar jellegzetes alakja, Szergej Mihajlov is, aki csecsemőkorú gyerekével a karján nyilatkozik egyik sztriptízbárjában, miközben gyanúsan fiatal lányokat instruál a rúdtánc rejtelmeire.
Állítása szerint ő Ceausescuék kivégzését is megjövendölte, de a diktátor felesége nem hallgatott a jóslatra, így nem menekültek meg a népharag elől. Aztán ott van az orosz instasztárházaspár, a prágai sztárséf, és persze a magyar rendszerváltás jellegzetes és különös figurái sem maradnak ki. Például a román-magyar milliárdos, aki úgy szedte össze első millióit, hogy postásként és mázolóként dolgozott Budapesten, míg egyik gazdag, budai megrendelője neki nem szegezte a kérdést: ha úgyis ismeri Romániát, nem akarja-e véletlenül felügyelni a Minimax-csatorna bevezetését a román tévépiacra? Igen, a 90-es években ilyen is megtörténhetett. Az egyes figurák és történetek tehát önmagukban is elég érdekesek, de egymás mellé téve egy teljes éra kontúrjait kirajzolják.
A tanulságok levonásában pedig segít Emir Kusturica, aki egy omladozó, jellegzetesen káeurópai gyárépületben mondja fel kissé közhelyes narrációit. Marketingszempontból teljesen érthető a jelenléte: kellett egy arc, aki ezer szálon kötődik a térséghez, mégis világszerte ismerik a nevét, így a nemzetközi piacon is eladhatóvá teszi a sorozatot. Ezen túl viszont nincs nagy hozzáadott értéke a sorozathoz, legalábbis a sajtónak megmutatott 50 perces összefoglaló alapján. De a szerb rendező monológjai úgyis csak a dramaturgiai habarcsot jelentik, a lényeget az általuk összefogott riportok adják, amik sokkal elevenebbek és izgalmasabbak, mint a bölcs vagy szellemeskedő mondatok.
Az ítéletmentes távolságtartás is dicséretes, az interjúalanyok és a képek úgyis önmagukért beszélnek legtöbbször. Egyetlen helyen éreztem úgy, hogy veszélyeket rejthet ez a nagy objektivitás: az ezotériáról szóló epizódban, ahol nemcsak a „leleplezés” maradt el, de apró stilisztikai megoldásokkal még rá is segíttek az asztaltáncoltatás és a rontáslevétel szeánszos jeleneteire. Tekintve, hogy nap mint nap mennyi kétségbeesett ember esik áldozatul ilyen átveréseknek, itt nem ártott volna azért egy fokkal szigorúbbnak lenni a témával, egyértelművé téve, hogy nem ez a kiút a szorult helyzetekből – persze nem kizárt, hogy a teljes epizód meg is teszi ezt, megteremtve a szükséges kontextust az ezotéria felfutásának bemutatásához.
A sajtóvetítést követő kerekasztal beszélgetésen is ez a téma volt a leggyengébb láncszem, ahol négy epizód egy-egy szereplője vett részt. Abafi Cézár, a magyar boszorkányszövetség szakrális vezetője ugyanis dermesztően otromba és érzéketlen válaszokat adott, mikor a moderátor azt a kérdést feszegette finoman, nincs-e lelkiismeret furdalása, mikor azt látja, hogy egy bajba jutott emberen nem sikerült segíteni. Annyit azért kedélyesen elárult, hogy a 2008-as világgazdasági válság nemhogy megroppantotta, inkább jót tett az ő üzletágának, mivel ilyenkor az emberek többet költenek boszorkányra.
A magyar pornóbiznisszel már egész más a helyzet, tudtuk meg Choky Ice-tól, aki szerint a válság és az ingyenes internet együtt nehezítette meg a magyar felnőttfilmesek dolgát. Tőle is erős jelenetek szerepelnek a filmben, ahogy játszótéren várakozva mesél karrierje fordulatairól. Állítása szerint őt a mai napig nem érte hátrány sehol pornós foglalkozása miatt, még az óvodai szülők sem nézték ki maguk közül, amúgy is ő az egyik legaktívabb a szülői közösségben. Aztán ott volt Lady Dömper, vagyis Petróczi Zoltán, aki a rendszerváltás környékén transzvesztita dívaként hódította meg a budapesti éjszakát. Szerinte az éjszakai szórakozás nem sokat változott elmúlt harminc évben, hacsaknem abban, hogy későbbre tolódott az egész (régen már 9-10-kor teltház volt, manapság éjfélkor kezdenek gyülekezni, erről a jelenségről ebben a cikkünkben írtunk).
Pozitív változásnak tartja, hogy a mai fiatalokat már nem nagyon érdekli, ki mit szól ahhoz, hogy hol, kivel és hogyan szórakoznak. Ebben sokat köszönhetünk a tévésorozatoknak és filmeknek, amik egyre gyakrabban vállalnak fel meleg karaktereket, ráadásul már nem karikatúraként, hanem hétköznapi emberként mutatják be őket.
Ma egy húsz évesnek melegnek lenni teljesen hétköznapi, vállalható dolog. Ha eljár egy helyre, ahova zömében melegek járnak szórakozni, ma már ez sem egy nagy forradalom. Annak idején még nyilván az volt.
Szerinte Magyarországon jó darabig képtelenség többet elérni jogilag a bejegyzett élettársi kapcsolatnál, ami már adott a meleg párok számára. Innentől kezdve azon is sok múlik, hogy maga a melegtársadalom mennyire önszerveződő és mit akar kezdeni magával.
A magyar gasztroforradalmat az ország legszókimondóbb séfje, Bíró Lajos értékelte, aki ezúttal sem fogta vissza magát. Elég érzékletesen adta elő, hogy a Kádár-rendszerhez képest mekkora utat tett meg a magyar konyhakultúra
Ma már nehezen vállaljuk föl a múltunkból a 70-es éveket. Abban az időben mi, vendéglátósok nem becsületesen éltünk és dolgoztunk. Ezeket persze meg lehet magyarázni filozófiailag, például úgy, hogy azért hamisítottuk a pulykacombot borjúra, mert szerettük volna, hogy legyen borjú. De nem volt. Ettől függetlenül, mi úgy adtuk el. Ezt ma már szégyelljük, pedig minden vendéglős csinálta. Ma már lenézzük, aki mustárral pácolja a bélszínt, pedig húsz éve még mindannyian úgy pácoltuk. Fel kellene vállalni azt, ami volt, és hirtelen sokkal nagyobb eredménynek tűnik majd, hogy hova jutottunk.
Merthogy Bíró szerint a változás óriási. A rendszerváltás környékén megmozdult a szakma azzal, hogy kinyílt a világra, és a magyar séfek rácsodálkozhattak a külföldi gyakorlatokra. Elindult valami az alapanyagban, a technológiában, és főleg egy valamiben: nem kellett csalni.
Az a vendéglős, aki ma csal, hülye
– summázta az ítéletet a séf, aki hiába tölti a fine dining világában az életét, simán beül nemcsak a Kádár vendéglőbe, de a McDonald’sba is, ha épp olyan kedve van. A sorozat utolsó epizódjában is ő kalauzolja a nézőket kedvenc bécsi vendéglőjébe, felidézve, hogy csempészték Magyarországra az alapanyagokat annak idején, de persze nem ragadunk meg a múltban: egészen a mai állapotokig követjük az átalakulást.
A Volt egyszer egy Vadkeletet tehát elég nagyot markol, mind időben, mind tematikában, majd meglátjuk, hogy mindebből mit tud teljesíteni. Mindenképp érdemes neki esélyt adni, mert az már az ízelítőkből kiderült, hogy izgalmas szemszögből és eleven módon ragad meg egy zavaros, forrongó korszakot, amiről sokan legszívesebben megfeledkeznének.
A Volt egyszer egy Vadkelet főszerkesztője Hadas Kriszta, producere Máté Kriszta. A sorozatot november 22-től csütörtökönként, este 10 órától vetítik a Spektrumon.
Kiemelt kép: Spektrum
