Szerelme lányával hált a gyilkos katona

Elhatároztam.

De más elhatározni valamit, és megint más megtiltani a lábamnak, hogy kivigyen az előszobába, a kezemnek, hogy ajtót nyisson, a karomnak, hogy viszonozza az ölelést, ahogyan azt a jó modor diktálja, és az arcomnak, hogy élvezze a puszit, amit az ezúttal nem száraz vagy nedves, csak barátságos, meleg ajkak nyomnak rá.

Nem hiszek a melegségben. Olyan, mint egy isten, amelyben többé már nem hiszek. De még ha nem hiszek is a melegségben, fel tudok engedni mellette. Már öt hete, hogy elutaztál, és még mindig nem hallottam felőled. Szomjasan hagytál, tudod-e? Szomjan fogok halni, miattad. Négy év alatt fagyos pusztasággá tettél, és egy pihét sem hagytál hátra, amin az álmaimat kipihenhetném. És most szinte árad felém a meleg, vastag, energiadús sugarakban érkezik a lányod felől, aki felmelegíti a szívemet, ahogy lehuppan a bőrdíványomra, és magától értetődőnek veszi, hogy felbontom az üveg rumot, amit hozott. Persze meg is teszem, kinyitom az üveget, ami az én szigetemről való. Aranybarna ital, a legjobb és a legsűrűbb. Nem kérdezem meg, honnan vette, de tudom, hogy ez a fajta itt nem kapható. Azt is tudom, hogy már nekem sincs ilyen itthon, mert az utolsó üveget neked adtam. Nem töröm tovább a fejem a problémán, mert nem akarok rágondolni. Inkább hozok poharakat, és mivel ezt is magától értetődőnek veszi, mindkettőnknek töltök, és egyszerre iszunk. Ő ő, és én én vagyok. Ő és én nem mi vagyunk (bocsáss meg). Aztán mégis megkérdezem:

– Ez honnan van?

A rumosüveg felé bökök a poharammal, mire a jégkockák vad táncba kezdenek, és a rum kilöttyen. Nem nagyon, csak annyira, hogy a folyadék lehűtse a hüvelykujjamat.

Mosolyog.

– Mindenkinek megvan a maga titka, nem igaz? – mondja.

És a mosolya, ami az előbb meleg volt, csak meleg, most valami mást is rejteget, ami nem nagyon tetszik nekem. De érdekel ez a fajta melegség, ami most még vékony mázként csak a felszínt borítja be, és szükségem is van rá. Szeretném látni ezt a melegséget, szeretnék nevetni, hangosan és zengőn, pontosan úgy, ahogy most te is szeretnéd, hogy nevessek. Ezért úgy döntök, hogy most nevetek.

Erre hirtelen Tánya is átadja magát a nevetésnek, és míg korábban csak mesterkélten nevettem, most már jókedvűen nevetek. Hiszen őrületesen komikus, hogy itt ülünk, és együtt nevetünk a magunk titkain, és még azt sem tudjuk, hogy ezen nevetünk-e.

Hirtelen abbahagyom a nevetést.

A kezemre teszi a kezét, és ezt akarom is, meg nem is. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy ő a lányod, és felugrom, mintha jeget akarnék behozni, pedig az asztalon lévő tálkában még bőven van belőle.

Tovább időzöm a konyhában a szükségesnél, és nemcsak azért, mert elejtettem a jégkockákat. A gyilkosság az gyilkosság. Vajon mindegy, hogyan követik el, milyen fegyverrel, milyen eszközökkel? A legbrutálisabb módszer nem a legkíméletesebb-e? Az, amelyik nem hagy kétséget a szándéka felől?

Az indok ott áll világosan: gyilkosság.

Az eszköz ott áll világosan: gyilkosság.

A cél ott áll világosan: gyilkosság.

Utána már nincs visszaút. Mert nincs már senki, aki visszamehetne. Jó úton járok, meg fogom tanulni a leckét. Kösz, Szlobó! Köszönet Bijeljináért, Brcskóért, Dobojért, Focsáért, Gorazsdéért, Szrebrenicáért, Tuzláért, Zvornikért… Ugye, jó tanítvány vagyok? Ehhez kétség sem férhet. Na, de a végrehajtás, mondod. Az a legfontosabb. Hozzáteszed: ha az ember egyszer elhatározta, akkor gyorsan meg is kell tenni. Méghozzá addig, amíg az ember fel van dobva, annyi szeszt ivott. Nem szabad másnapig várni, mert akkor esetleg már jelentkezhet a megbánás.

Na, itt és most fel vagyok dobva. Akkor jöhet a végrehajtás! Mielőtt jönne a másnaposság és a jobb gondolatok és a mérlegelés. Láthatjuk, milyen sokat kell tanulni ebben a szakmában.

Kimegyek a fürdőszobába, egy kicsit álldogálok a tükör előtt, és próbálok tisztán gondolkodni, miközben nézem magam. Egy középkorú férfit látok magam előtt. Nem is rossz. Fekete haj, kicsit őszül, de nem nagyon. A testmagassága rendben van. Az utóbbi években felszedett ugyan pár kilót, de hát így van ez, ha az ember egy háborúban sem harcol, csak a frontok mögé utazik, egyik mögé a másik után. A lelkemet szerencsére nem látni a tükörben. Van egy tervem. Egy a sok közül, de ezt végre is hajtom, már csak azért is, mert a végrehajtás kellemesnek ígérkezik.

Az agyamban cikázó badarságok egyike sem az igazság, legfeljebb egy része annak. Mert az az igazság, hogy bent a nappaliban, a díványomon ott ül egy fiatal, melegen nevető nő, és vizet kínál nekem, a szomjazónak. Ezzel csak azt próbálom körülírni, hogy elsősorban férfi vagyok, és csak azután minden más (bocsáss meg, de mégse, ne bocsáss meg, egyáltalán ne bocsáss meg).

Visszamegyek a nappaliba, és nem felejtem el a jégkockákat sem. Ha gyilkolni akarsz, légy alapos! Az ördög a részletekben rejlik. Sokáig voltam odakint, a lány az ablaknál áll, és nézi a kinti estét, ami fényes és vidám, mint ő maga. Nem gondolok arra, hogy milyen gyakran álltál te is pontosan azon a helyen, és néztél le a térre. Mintha azt néznéd, hogy ők mikor jönnek érted. Soha nem mondtad meg, hogy kik azok az ők, csak néztél lefelé, és én odamentem hozzád, és a hátadhoz simultam, kezemet a válladra tettem, követtem az ujjaimmal csontos vonalát, megsimogattam egyenes kulcscsontodat, aztán a karodat, a vékony, meglepően erős karodat, és te megfordultál, és szinte felrobbantál a számban, aztán mindenütt. Erre most nem gondolok, nem akarok gondolni. Ez a váll most puha, a kulcscsontot fiatal bőr fedi, a kar nem erős, hanem gömbölyű és feszes, és a fiatal lány felém fordul. Na, ez a gyilkosság (ne bocsáss meg).

Most a szája jön: itt meleg sötétség fogad, szeretnék belefeledkezni, körbe-körbe járok benne. Közben megfogja a kezem, és vezeti, de aztán átveszem tőle az irányítást, és én érek el először a díványhoz. Milyen jó, hogy nyár van! Alig van rajtunk valami, szinte fáradság nélkül vetkőzünk. Ha az előbb gyilkos voltam, akkor ismét az vagyok: kikémlelem az ellenséget, aki meleg és puha, az illata egyszerre édes és szédítő, és aki él, nyüzsög és melegít mindenütt, és aki akar engem, találkozni akar velem, meg akar nyílni nekem, így aztán nem is kell megküzdenem azért, hogy egyre mélyebben hatoljak belé.

Kiszakad egy kiáltás belőlem, és a fogaimat a húsába mélyesztem. Gyűlölöm magam. Megforgatom benne, a lányodban, az irántad érzett gyűlöletemet. Mert nemcsak magamat, téged is gyűlöllek, elsősorban azért, mert nem vagy itt, csak ő, a lányod. Kereslek elkeseredetten, őrülten, gyűlölködve, de nem talállak sem rajta kívül, sem bent a testében, akármilyen mélyen hatolok is belé, és nem tudom, hogy ezzel megijesztem-e, vagy jólesik-e neki, mert bár nézem, nem látom, miközben belefúrom a férfiasságomat, ami szinte már nem is az enyém, csak egy tárgy, amit gyűlölök. Ahogy téged is gyűlöllek. És gyűlölöm a lányodat, és magamat is.

Aludni. Aludni akarok. Hagyj békén, hadd felejtsem el mindkettőt. Téged, Tánya, de még inkább, sőt leginkább, és valójában csak téged, Zója. Most légy édes kislány, és hagyj aludni, jó?

– Édes? – ismétled, és rosszallóan felvonod a szemöldököd. – A csokikrém és a kiscica, az az édes!

Felemeled a poharad, ami tele van fehér borral, és lassan, olyan lassan, mint valami álomban, az egészet a fejemhez vágod. Dudor nő a homlokomon, és fáj is, de muszáj nevetnem rajtad. Micsoda düh van benned! Bocsánatot nem kérsz, de te is elneveted magad, és ezért megbocsátok. Anélkül, hogy nagy feneket kerítenél a dolognak, vagy beszélni kezdenél rólam vagy magadról vagy bármi másról, fogod a paplanhuzat egyik sarkát, és letörlöd a bort az arcomról. És a lepedő már azelőtt nedves, hogy magamévá tennélek azzal az óvatossággal és elfogódottsággal, amit a történet megkíván. Ez az egyetlen történet létezik, pedig ennek sem kellene, és minden egyes mozdulat magyarázat arra, aminek nem akarok nevet adni. Mert a nevek jelentéktelenek.

Ez volt Bécs, 1992 júniusa. A második találkozásunk, két hónappal az első után.

Igen, számon tartom a pillanatokat, hogy beléjük kapaszkodhassam, de lassan már olyan sok van belőlük, hogy így együtt akár egy történetnek is hívhatom őket. Pedig eleinte nem akartad, ragaszkodtál ahhoz, hogy ez nem egy, hanem kettő. De te sem úszhattad meg, és végül be kellett ismerned, hogy ez a kettő egy és ugyanaz, te pedig megölted, hogy én itt feküdhessek az ágyban valaki gyerekével.

A tiéddel. És nem veled (ne bocsáss meg).

Janne Teller: Macskaköröm

Scolar, 2017