Kultúra

Magáról megfeledkezett nagypapa stírölt három anyukát a játszótéren

Miközben a nők sikamlós történetekkel szórakoztatták egymást.

– Arra várok, hogy essen végre egy nagyot, úgy rendesen, arccal, annak rendje-módja szerint. Hogy legyen lehetőségem nem felsegíteni.

– Igen?

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

– Tanulja meg, hogy magától kell felállnia. Mert ilyen az élet: pofára esel, de menni kell tovább, senki se vigasztal.

– Igen?

– De nézd, nem képes elesni. Megy stabilan, mint a T–38-as, pedig milyen csámpás! Arra gondoltam, megkérnélek, hogy szólj a fiadnak, lökje meg picit az enyémet… de nem tudom… lehet, hogy az már túlzás. Az már túlzás?

– Azt hiszem, igen.

– Túlzás, ugye?

– Túlzás.

– Igen. A lökés csak bonyolítaná a szitut, külső erő, érted, arra már úgy nehezebb ráfuttatni a hitvallást.

– Ööö… milyen hitvallást?

– Hát, hogy pofára kell esni, hogy megtanulj egyedül felállni.

– Igen?

– Igen.

Fotó: Jennifer van Son / Image Source / AFP

*

Édesapa ül a hintán, két kézzel fogja az ölében ücsörgő kisebbik fiát. Lábbal hajtja magukat – apró kilengések, lágy hinta-palinta. Magyar népdalok (hamisan dúdolt) füzérével mulattatja a gyereket, aki nyugtalanul mocorogni kezd. „Megunta volna az öreguras tempót? – elmélkedik Édesapa –, hát jó, rendben, menjen akkor jobban az a hintácska.” Sarkával eltolja magát a gumitéglával borított talajtól, és hátradől, hogy lendületet vegyen, ám a hinta ülőlapja kifordul alóla… Édesapa hanyatt esik, ölében a gyerekkel. A nagyobbik fiú a köteles mászóka tetejéről nézi végig mindezt; leveti magát a magasból, egy szempillantás alatt a baleset helyszínén terem. Kiszabadítja görcsösen vigyorgó öccsét az apjuk öleléséből, és így szól:

– Ezt ne vedd szemtelenkedésnek, Édesapa, de szerintem most kivételesen te szégyelld magad, és te szállj magadba egy kicsit!

*

A játszótéren összebarátkozó gyerekek általában örömmel veszik, ha a szüleik is jó viszonyba kerülnek egymással. Szilárd kicsit más, mint a többiek – ő nem gyerekekkel, hanem egy kutyával barátkozik. Valahányszor felbukkan a hatalmas, Egon névre hallgató fehér szőrtömeg (kicsit kuvasz, kicsit komondor, kicsit ki tudja, mi), a kerítéshez rohan, és nézi, szólongatja a kutyát, majd magához inti az anyját, és felszólítja, tegye a kötelességét: barátkozzon a kutyus tulajdonosával. Jön is a mama, hogy Szilárd kívánságának megfelelően szóba elegyedjen Egon gazdijával. A kerítésen át beszélgetnek, körülbelül ötvenedszerre. A kötelező kérdéssel indítanak: „Hogy van?”; tudomásul veszik a választ, „Köszönöm, jól”. Egon ürít egy egészségeset, a gazdija felszedi kutyagumizsákkal, ez a művelet is alkalmat ad a társalgásra: „Jó, hogy vannak még ilyen emberek… mármint, akik felszedik”; „Köszönöm.” Utána hosszú csönd következik, bámészkodás, vakaródzás, sóhajtozás, várakozás, hátha a szellő odaröpít valami témát, ami úgy öt-hat mondatos beszélgetéssé duzzasztható. Szilárd anyja nem érti, a kutya gazdája miért tűri ilyen békésen a kellemetlen ácsorgást, miért nem jelenti be, hogy mennie kell, dolga van, várják otthon. Szilárd anyja menekülne, de neki nincs hova, egy szem gyereke ott áll mellette, és a kutyát stíröli. Aztán egyszer csak, ahogy állnak és nézelődnek, a kutya, láss csodát, kettéválik! Valahonnan, a sűrű, vastag szőrzet mélyéről előjön belőle egy másik. Egy ugyanolyan színű és formájú, de lényegesen kisebb állat. Szilárd és az anyja ijedten hátralépnek.

– Mi történt az Egonnal? – kérdi reszketve a mama.

– Hogyhogy mi történt? – értetlenkedik Egon gazdája.

Kiderül, két kutya volt mindig. Egon és Ingó. Szeretnek összebújni.

Képünk illusztráció
Fotó: Hector Retalman / AFP

*

– Konszolidáltabban csússzál, Albán! Ez fáj a csúszdának.

*

Nyár van, szombat délelőtt, de a fényviszonyok téli szürkületet idéznek. Két kislány fogócskázik, testvérek. Egyikük ötéves, a másik hét. A kisebbik megáll (nem ér a neve), a magasba néz, a fák susogó lombjait figyeli, aztán köztük az égre tekint. Hatalmas zuhé lesz, indulniuk kéne. A nagymama, aki általában csak legyint az unokák szavaira (a gyerek definíció szerint tudatlan), most még egy legyintésre sem méltatja a megjegyzést. Alig telik el tíz perc, szakadni kezd az eső, egy pillanat alatt elázik a játszótér, a nagymama, az unokák. Az utcai csatornák habzanak, bugyognak, nem bírják elnyelni a hatalmas mennyiségű vizet. Futva menekül mindenki.

– Ha akkor elindulunk, Nagyi, amikor szóltam, már rég otthon lennénk.

– Nem lennénk otthon!

*

Három csinos, huncut szemű anyuka nevetgél a hintánál. Sikamlós történetekkel szórakoztatják egymást. Kalapos nagypapa stíröli őket tátott szájjal. Ha egy mesebeli tündér pottyanna az orra elé, hogy teljesítse egyetlen kívánságát, a nagypapa hun vezérré változna, és mindhármukat feleségül venné.

*

Egy kisfiú magához vesz egy lapátot, és nekiindul vele. Elhagyja a homokozót. Ingatagon totyog, még nem stabil a járása. Anyja utoléri, megállítja, és nyomatékosan kéri, tegye vissza a lapátot oda, ahonnan elvette, nem az övé, neki gereblyéje van, az sem haszontalan eszköz, játsszon azzal, ma különösen klasszul gereblyézhető a homok. A kisfiú megkerüli anyját, és folytatja az útját. Tervei vannak a lapáttal. Az édesanya két lehetséges megoldást csiszolgat magában. Egy: kicsavarja a lapátot fia kezéből, és visszaszolgáltatja a tulajdonosának. Kettő: felvillantja a gyerek előtt az üzletkötés lehetőségét – tipegjen oda a lapát (kétévesnél szintén nem idősebb) tulajához, ahhoz a piros pólós kisfiúhoz (nem harap), ajánljon fel neki egy tisztességes cserét, gereblyéért lapát, lapátért gereblye, és egyezzenek meg a csere időtartamában. A csere hosszára vonatkozóan van is konkrét elképzelése, legyen húsz perc, javasolja, ha a piros pólós nem megy bele, egyezkedjenek tovább, le lehet menni akár öt percig, az is valami. A kisfiú illedelmesen meghallgatja anyja tanácsát, aztán újra kikerüli, és folytatja útját a lapáttal. A mama utánaered, és az egyes számú megoldás szerint jár el.

Fotó: Thinkstock

*

Ügyetlen apuka lábtengózik négy fia ellen, a jövő labdarúgóit neveli. A mérleghinta a háló. Nagyon erősen akarja, hogy fiai megértsék az instrukcióit, melyeket egyébiránt igen pozitívan, optimistán fogalmaz meg, ritkán csúszik be egy-egy elmarasztaló mondat: „Nem jó, Dani, arra rúgod, amerre állsz!”, „Ennél egy kicsit jobban kéne élvezni, Attila!” Míg az apa a gyerekeit biztatja, az anya az apának drukkol: „Ügyes vagy, Nyusz!” Beszalad a pályára, puszit nyom a tréner izzadt arcára. Mindenki lelkes, működik a családi motivációs hálózat… egészen addig, míg az apa ki nem mondja az ösztönzés csúcsának szánt mondatot: „Ha ti nyertek, srácok, kaptok egy ötszáz darabos kirakóst!” A fiúk innentől lazsálnak.

*

– Abban maradtunk, hogy soha többé nem meresztgeted rá a szemed, ha mérges vagy. Hanem elmondod neki, mi a bajod. Megint csak azt látja szegény, hogy valamit rosszul csinált, de arról fogalma sincs, hogy mit, mert nem mondod, csak a szemedet meresztgeted.

– Nem meresztgetem a szemem.

– Nem. Csak konkrétan kiesik.

– Mi?

– Mi mi? A szemed. Mi?!

*

A mama büszkén újságolja, mennyire jól döntött, amikor kivette a kis Cucut a pörköltszagú állami óvodából. Két hete íratta át a jóval szabadabb elvű, világos, zöldövezeti oviba, azóta kinyílt a Cucu. Szárnyal a Cucu. Ahol ilyen rövid idő alatt telepumpálják a gyereket önbizalommal, ott valamit nagyon tudnak.

– Nézzétek, mindjárt megpróbál felszaladni a csúszdán. Szerdán feltérdelt a hintára. Ha ilyeneket látsz, rájössz, hogy a pénz nem számít.

Maros András: Játszótéri pillanatok

Scolar 2018

Ajánlott videó

Olvasói sztorik