Xántus János hazánkfia, az amerikai polgár és tengerészmérnökkari kapitány, ki most körünkben tartózkodik s múlt héten tartá nagyérdekű székfoglaló beszédét a m. Akademia ülésében, jelenleg – és méltán – a legnépszerűbb nevek egyike hazánkban. Egyike ő is azon számosaknak, kik a balszerencse által a honból kizavartatva, a külföld távol országaiban, idegen viszonyok és nehéz küzdelmek között nem csak maguk számára voltak képesek hatáskört és tisztes állást teremteni, hanem mind szellemi, mind erkölcsi tekintetben hazájuknak is becsületére váltak.
Így kezdődik a Vasárnapi Újságnak az 1862. február 9-i szám címoldalán hozott, Xántus Jánosról szóló terjedelmes cikke, amely a méltatáson kívül az életút fontos elemeit is tartalmazza. Eszerint a Somogy megyei Csokonyán született Xántus az 1848/49-es szabadságharcot követően az emigrációt választotta, Németországban, Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban is megfordult, majd Anglián keresztül az Amerikai Egyesült Államokba távozott, ahová 1851 végén érkezett meg, és egy évet például az emigránsok által alapított New Budán is eltöltött.
Erre az időre datálódik életének azon szakasza, amely révén nem csak a tudománytörténetbe, hanem az irodalmi legendáriumba is bevonult. Xántus az USA-ban a vasútépítésben való részvételének köszönhetően nagyszabású geográfiai munkákat végzett a prérin, és közben indiánokkal is kapcsolatba került.
Hogy a német író olvasta-e Xántus kalandos útleírásait, arra nincsenek egyértelmű bizonyítékok. Noha a regénybeli Old Shatterhand német születésű, és életfelfogásában minden bizonnyal Maynak a világról alkotott vélekedései köszönnek vissza, bizonyos párhuzamok felfedezhetők az ő fikciós, illetve Xántus valóban megesett kalandjai között.
Aki egyébként 1861-től látogatott egyre gyakrabban és egyre hosszabb időkre haza. 1866-tól ő viselte az Állatkert első igazgatói tisztét, amiről két év után lemondott, mivel kalandvágya kelet-ázsiai expedícióra hívta. Később etnográfusként dolgozott a Nemzeti Múzeumnak, ekkor már jobbára a korabeli Magyarországot járta, közben előadásokat tartott, és sorra adta ki népszerű tudományos munkáit. Kalandos életéről Németh Imre 1959-ben ifjúsági regényt, Mátyás Ferenc 1985-ben elbeszélő költeményt írt.
Xántus kor- és pályatársa volt Vámbéry Ármin, „a nagy vándorló, az ismeretlen világok egykori vakmerő szerelmese” – ahogy 1913-ban bekövetkezett halálakor jellemezte ugyancsak a Vasárnapi Újság. (Ismerték egymást, Xántus és Vámbéry is szerepel annak a tizenegy geográfusnak a sorában, akik 1872-ben megalapították a Magyar Földrajzi Társaságot.)
Az erről írott munkái külföldön is ismertté tették, különösen Angliában, ahol a kölcsönös rokonszenv révén brit kormányzati körökkel is kapcsolatba került. Többször időzött Londonban, és az irodalmi legendárium szerint 1890-ben ő mesélt Bram Stokernek a Karóbahúzóként is ismert havasalföldi fejedelem, Vlad Tepes életéről, valamint a balkáni folklórban élő vámpírmítoszokról. Az író aztán részben Vámbéry elbeszéléseire – valamint könyvtári kutatásokra – hagyatkozva kezdett el dolgozni Drakula című regényén, amelynek főszereplőjében egyesítette a történelmi Vlad Tepes figuráját a népi hiedelemvilágban felbukkanó vérszívó lényekkel és a korábban John Polidori által megteremtett arisztokratikus, városi vámpír alakjával. (Újabb kutatások szerint viszont már az előtt megszületett benne a regény ötlete, hogy Vámbéryvel megismerkedett volna.)
Regényeik megírásához javarészt forrásmunkákra támaszkodtak. Hogy ebben volt-e szerepük Xántus Jánosnak és Vámbéry Árminnak, az mai ismereteink szerint legföljebb valószínűsíthető. Arra azonban mindenképpen büszkék lehetünk, hogy általuk magyar hősei is vannak az e két, a popkultúrában is fontos szerepet játszó mű körüli legendáriumnak. További párhuzam, hogy a magyar olvasók számára évtizedeken keresztül mind a Winnetou, mind a Drakula csak csonkán volt elérhető: előbbiből az éppenséggel Old Shatterhand alakjához fűződő, a német felsőbbrendűségre utaló kiszólások, utóbbiból az erdélyi viszonyokról szóló leírások maradtak ki a szocializmus idején. Mindazonáltal a Drakula eredeti angol szövegében mindössze Arminiusként emlegetett budapesti professzor nevéhez a csonka magyar változatot elkészítő Bartos Tibor odabiggyesztette a Vámbéryre utaló Vampiry családnevet is.
Borítókép: Europress
