Kultúra filmkritika

Az óriásszörnyek a világot és az agyunkat is legyalulják

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 04. 05. 16:35

A Tűzgyűrű 2-t az Isten is a kampányfinisre teremtette. Kritika.
Korábban a témában:

Ahogy az ősi japán mondás tartja:

Ha olyan filmre ülsz be, aminek a plakátján óriásrobotok és óriásszörnyek püfölik egymást, ne fanyalogj, ha aztán tényleg óriásrobotok és óriásszörnyek püfölik egymást.

Ezt mantráztam én is magamnak, mikor beültem a Tűzgyűrű: Lázadásra, de hiába az előzetes lelki tréning, képtelen voltam felkészülni arra, ami ebben a 111 percben várt rám. Pedig tényleg nem fekete-fehér, lassú sodrású művészfilmre számítottam, hisz már az első részt is láttam annak idején, amit szintén nem lehetett túlzott bonyolultsággal vádolni.

Szerencsére eleinte még Guillermo Del Toro játékkedve és kreativitása néhol átütött az agyzsibbasztóan bugyuta sztorin és párbeszédeken, a folytatásban azonban már ennyi szufla sincs, csak a szörnyek dagadnak még nagyobbá, az üzenetek pedig még hangosabbá és primitívebbé – akárcsak egy választási kampány finisében. Ebből a szempontból tökéletes ritmusérzékkel futott be a film a magyar mozikba, hisz szépen rímel az apokaliptikus plakátszlogenek összetettségére és politikai vitakultúránk nívójára is. Persze itt nem csak a magyar nemzet, de az egész világ sorsa a tét, ahogy már az első részben is.

Fotó: UIP-Dunafilm

Innováció nem nagyon szorult a Tűzgyűrű 2-be, az alaprecept pont ugyanaz, mint 2013-ban volt: öntsd össze a Transformers monumentális trashakcióját a Godzillával, és mindezt fűszerezd meg a Top Gun militarista, vagánykodó férfiromantikájával, és máris kész a főzet!

Tíz évvel járunk az első rész eseményei után, az emberiség biztonságban van, mióta a pilóták vezérelte óriásrobotokkal – akarom mondani Jaegerekkel – visszaverték a csúnya, nagy Kaijuk támadását, és lezárták a Csendes-óceán mélyén megnyílt dimenziókaput. Persze a megnyugvás látszólagos, hisz mindig akadnak olyanok, akik rosszban sántikálnak. Most például távvezérlésű drónokkal vennék el a Jaeger-pilóták munkáját, ám valami nagyon bűzlik a projekt körül. Az egyik alapkonfliktust ez a munkaerőpiaci válság jelenti, „fajsúlyos” érveket vonultatva fel az automatizálás és az emberi munkavégzés magasabbrendűsége mellett is. Hármat lehet tippelni, hogy miközben a szereplők ezen feszülnek, újra megnyílik-e a túlvilági átjáró az óceán mélyén?

Az külön vicces, hogy miközben a humanoid nosztalgia hatja át a filmet, a vásznon épp az ellenkezője történik: a 3D-s szemüvegünkön át figyelhetjük, hogy lúgozza ki a CGI az emberi tényezőt a látványból, és oldja fel végleg a színészi játékot a pixelhalmazban.

A Tűzgyűrű 2 így a saját maga által bedarált értékek rekviemjének is tekinthető, ami egy csöppet álszent sajnálkozás.

A lényeg azonban nem ez, hanem hogy a Föld ismét veszélybe került, így szükség van a Jaegerekre. Ha ez esetleg nem esne le magától, három percenként el is ismétlik nekünk, lassan szótagolva, hogy mindenki megértse: a világot valakinek nagyon meg kell menteni. Erre pedig csakis az a maroknyi pilóta lehet képes, akiknek egy mártírhalált halt hős Jaeger-sofőr fia, Jake Pentecost állt az élére. Namost, őt laza, törvényen kívüli fenegyereknek próbálják eladni nekünk, ez azonban nem igazán sikerül, így a megjavulása is bántóan hiteltelen marad. Ahogy Pierre mondja a Megáll az időben: „Az sem mindegy, milyen színvonalon vagánykodik az ember”. Márpedig a Tűzgyűrű 2. pontosan annyival fantáziátlanabb az első résznél, amennyivel a Star Warsból ismert John Boyega is jellegtelenebb az apját játszó Idris Elbánál. A karakter fő lelki konfliktusát épp az jelenti, hogy az ifjabb Pentecost vajon ki tud-e nőni hősi felmenője árnyékából. Izzadságszagú poénokban igen, karizmában semmiképp. Hasonló a helyzet a Boyega riválisát alakító Scott Eastwooddal, aki többször is megkísérel szigorúan nézni és westernesen hunyorogni, de így is csak legendás apja olcsó, karizmátlanított utánzatának tűnik.

Fotó: UIP-Dunafilm

A multikulti szereplőgárdát amúgy mérnöki pontossággal szabták a globális piac igényeire, nehogy egy fekete, egy ázsiai, vagy egy fehér néző ne találjon egyértelmű azonosulási pontot a filmben. A nemzetköziség, a végletekig butított sztori és a CGI-orgia éppolyan rutinosan dönti le a kulturális falakat, ahogy egy megtermett Kaiju Tokió felhőkarcolóit. Végül mindkettő után csak a romok maradnak, ami még a virtuális pusztítás dadaista örömét is elveszi. De hát ki más egyesítené az emberiséget, mint egy túlvilágról érkezett óriásszörny?

Mindig tudtam, hogy a világbéke utolsó reménye a nagy, közös agyhalál!

Azt a kérdést csak félve mertem feltenni magamnak, hogy vajon mit mondanék a nyolcéves énemnek, aki kritikátlan rajongóvá válna, és azonnal Tűzgyűrű-posztert követelne a vetítés után. Ezt a kételyt végül arra hivatkozva nyomtam el magamban, hogy a nyolcéves kisfiúknak is van apjuk, akiket elcipelnek a moziba, és őket sem kínozhatja meg Hollywood ennyire.

Tűzgyűrű: Lázadás (Pacific Rim: Uprising), 111 perc, 3/10 

Borítókép: UIP-Dunafilm

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Asian guy pulling warm pant, concept of sexuality problem or weight loosing

Mi okozza a reggeli merevedést?

Kommentek

Budapest, 2014. október 9.
Korda György és a képen nem látható Balázs Klári énekel a Szociáldemokraták Magyar Polgári Pártjának rendezvényén Budapesten, a Sas utcában 2014. október 9-én.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.