2015-ben kisebb diplomáciai botrányt kavart az Occupied (norvégül Okkupert, magyarul Megszállva) című norvég sorozat, mely miatt még az orosz nagykövet is tiltakozott. A sorozat ugyanis egy olyan alternatív történelmet vázol fel, amelyben Oroszország megszállja Norvégiát, és minden további történésnek ez az alapja. A Jo Nesbø ötlete alapján készült politikai thriller első évada minden idők legdrágább norvég sorozata volt, de miután a Netflix is lecsapott rá, már világszerte sokan várták, hogy a Norvégiában tavaly ősszel bemutatott második évad is nézhető legyen végre a streaming szolgáltató oldalán. (A sikerhez nyilván az is hozzájárult, hogy a sorozatot nem sokkal a Krím-félsziget Oroszországhoz csatolása után mutatták be.)
Az első évad tartalmáról röviden annyit, hogy az elején néhány természeti katasztrófa után a zöldpárti norvég kormány leállítja a gáz- és olajkitermelést, az energiaválságba zuhanó EU pedig nem lát más kiutat, minthogy az oroszokkal foglaltassa el az országot (a teljesen bezárkózó USA a NATO-ból is kilépett, úgyhogy nem tényező), legalábbis az olajfúrótornyokat és a termeléshez szükséges egyéb objektumokat. A norvégok pedig a kis országok történelméből ismerős dilemmák elé kényszerülnek: együttműködjenek-e a megszállókkal, mennyire fontos nekik az országuk függetlensége, és a sorozat nem is csak a politikusok szintjén mutatta a megszállás hatásait, hanem hétköznapi emberek sorsát is követhettük. A miniszterelnök, Jesper Berg (Henrik Mestad) például egy évad leforgása alatt vált idealista környezetvédőből igazi machiavellista, pragmatikus politikussá, aki kész az illegális függetlenségi mozgalom élére is állni, míg a másik főhős, a testőrből biztonsági főnökké avanzsáló Hans Martin Djupvik (Eldar Skar) gyakorlatilag akaratán kívül kollaboráns lett.
Az Occupied alkotóinak (Karianne Lund és Erik Skjoldbjærg) fantáziáját a fiktív orosz megszállás nem azért izgatta, mert különösebben reálisnak tartanák, hanem mert teremteni akartak egy olyan világot, ahol az emberek komoly választások elé kényszerülnek, és amely fenekestül forgatja fel egy teljes ország életét. Persze, hogy bele lehet kötni abba, mennyire valóságos ez a forgatókönyv, de fölösleges: az Occupied egy kiválóan megvalósított gondolatkísérlet, amelynek a világában megtörténik az elképzelhetetlen, ám utána az események már egész valószerűen folytatódnak tovább. Az oroszok sem úgy szállják meg Norvégiát például, hogy beözönlik a hadsereg, sőt, formálisan az ország függetlensége is megmarad, és a módszereikről eszünkbe juthat az ukrajnai helyzet is, pláne az olyanokról, mint a munkásoknak álcázott kommandósok, arról nem is beszélve, hogy ők maguk sosem beszélnek megszállásról, csak arról, hogy ideiglenesen biztosítják az olaj- és gázkitermelés újraindítását.
Maga az Occupied lassan építkező, a skandi-noirokhoz méltóan cinikus sorozat, néha meglepő csavarokkal, és a folyamatosan változó helyzethez alkalmazkodó, zömmel jól kidolgozott karakterekkel, és letisztult, néha már túl puritánnak is tűnő látványvilággal. A második évadról is nagyjából el lehet ugyanezt mondani, csak az elsővel szemben itt már nincs meg az a helyzeti előny, amelyet ennek a fonák állapotnak a bemutatása adhatott, és mivel az alapszituáció nem változik, ezt jóval nehezebb is egyensúlyozni. A főszereplők most is adottak, csakhogy fordult a kocka: pár hónappal az első évad vége után Jesper Berg már külföldre menekülve koordinálja az ellenállást, akikkel a DayZ nevű zombigyilkolós videójáték segítségével tartja a kapcsolatot, míg egykori asszisztense és szeretője, Anita Rygh (Janne Heltberg) pedig elvállalja a miniszterelnökséget. A Szabad Norvégia mozgalom terrortámadásoktól sem riad vissza, Djupviknek pedig a magánéletére és a családjára is hatással lesz az ellenállókkal folytatott küzdelme, melyben az oroszok is segítik. Az első évadban kollaboránsnak beállított Bente Norum (Ane Dahl Torp) is újra az események sűrűjébe kerül, miután már egy luxusszállodában várja az orosz vőlegénye gazdag honfitársait – ők tehát mind megmaradtak az első évadból, mint ahogy az orosz nagykövet, Irina Szidorova (Ingeborga Dapkunaite) is szerencsére.
Új szereplők persze akadnak, de sajnos egyik sem olyan érdekes, mint akiket már megismerhettünk korábban (bezzeg a nehezen értelmezhető, countrys főcímdalt azt nem cserélték le). Sőt, az egész évaddal szemben megáll az a kritika, hogy míg az elsőben igyekeztek ábrázolni a megszállás és a politikai helyzet mindennapokra gyakorolt hatásait, ezúttal sokkal felületesebben mutatják be őket. Van itt a bebörtönzött barátja szabadon bocsátását követelő, elszánt aktivista lány, van pattanásos, pocakos hacker, van kötelességtudó katona és van orosz oligarcha elkényeztetett lánya, csak a legtöbbjüket ezzel az egy-két jelzővel le is lehet írni, és létezhetnének bárhol a világban, ehhez igazán nem kell bevonulniuk az oroszoknak, hogy ilyen karaktereket láthassunk. Mintha az alkotókat most leginkább a politikai kavarások izgatták volna, amik valóban fordulatosabbak egy tetszőleges Shakespeare-királydrámánál is, de pont az egyéni sorsokba nem látunk bele annyira, mint szeretnénk. Ráadásul annyira komolyan vették a skandináv minimalista dizájnt, hogy nem elégedtek meg azzal, hogy a sorozat kedvéért a norvég kormányt is a Statoil olaj- és gázcég elképesztően menő épületébe költöztették, hanem nagyjából a miniszterelnök egy darab asszisztense intéz minden ügyet Norvégiában. Van aztán egy röhejesen elővigyázatlan, szupergazdag oligarcha, sőt, még az orosz hadsereg szervereit is fel tudja törni egy műkedvelő amatőr.
Viszont ami jó az évadban, az többnyire jó volt már az elsőben is: a már emlegetett litván színésznő, Ingeborga Dapkunaite olyan hátborzongatóan hitelesen játssza a manipulatív, hol mézesmadzaggal, hol fenyegetéssel politizáló orosz nagykövetet, ahogy azt el is várnánk tőle („azért vagyunk itt, hogy megvédjük önöket” – talán ez a legcinikusabb mondata). A külföldön szerencsétlenkedő Jesper Berg kálváriája is megfelelően kalandos, inkább az ellenállók és a titkosszolgálat norvégiai izmozása az, ami egy kicsit statikus, és láthatóan nem kap már újabb rétegeket. Időnként feltűnik viszont a Bordertown című sorozatban is látott Ville Virtanen a kissé flúgos finn elnök személyében, és ő megfelelően szórakoztató jelenség, akárcsak az EU-vezetők, élükön a nagy machinátor Pierre Anselme-mel (ő egyszer még az egykori legendás francia középhátvédet, Marius Trésort is emlegeti az idősödő focirajongók kedvéért). Számunkra pedig már sci-fi kategória, amikor egy adott ponton néhány kelet-európai ország kiáll az oroszokkal szemben, köztük Magyarország is.
De bármennyire is félelmetesen hitelesen ábrázolják az oroszok birodalmi külpolitikáját, az Occupied tényleg nem elsősorban oroszellenes sorozat, hanem egy ismerős szituációt elevenít fel: a Netflixre ugyancsak nem olyan rég felkerült The King’s Choice (Kongens nei) című film láttán többször is eszembe jutott a sorozat, pedig az a második világháborúban játszódik, és VII. Haakon királyról szól, aki a németekkel szembeni ellenállást választotta. Az Occupied világában azonban nincs ilyen kaliberű hős, sőt, elvek sincsenek – akiknek pedig mégis, mint az ellenállók, azok meg sima terroristaként viselkednek. Ilyen szempontból tehát realisztikus ez a világ, jók és gonoszok nélkül, de ha lesz harmadik évad (aminek egyelőre még nincs jele, bár most is cliffhangerrel búcsúzunk), akkor már ráférne valami komolyabb frissítés.
Occupied (Okkupert), 2. évad, 8 epizód, 2017. A sorozat a Netflixen látható. 7/10
