Nem én leszek az első, aki aggodalmát fejezi ki Jennifer Lawrence-t illetően: aki kicsit is figyeli Hollywoodot, az látja, kiemelkedően erősen kezdett karrierjét pár éve érthetetlenül rosszul választott szerepek és középszerűen vagy harmatgyengén sikerült filmek szegélyezik. A Napos oldal után az Amerikai botrányban Lawrence még fergeteges volt, és a film is óriásit ment, de aztán elindult a lejtmenet, a Serena igazi blamázs volt, sokak szerint Az éhezők viadala-zárófilmek sem lettek erősek (ezzel speciel vitatkoznék, bár én meg pont a Napos oldalt utáltam). A Joy, bár Golden Globe-ot és Oscar-jelölést kapott, de összességében legfeljebb a középszerig küzdötte magát, az Utazók harmatos, a finoman szólva is megosztó Anyám! szintén nem növelte Lawrence ázsióját, az X-Men filmek pedig szintén legfeljebb anyagi értelemben tettek hozzá a karrierjéhez. A Vörös veréb lehetett volna az alkalom megfoltozni az ütött-kopott Lawrence-imidzset, de a végeredményt látva egyáltalán nem meglepő, hogy a színésznő a minap bejelentette, egy időre inkább jegeli a filmezést.
Pedig az alapanyagban benne volt a lehetőség: Jason Matthews kémregénye alapos, kigondolt, fordulatos, ahogy annak ebben a műfajban lennie kell, és annyira pörög, hogy akciófilmet is simán lehetne forgatni belőle. Ráadásul a szerző tudja, miről beszél: nyugalmazott CIA-tiszt.
A putyini Oroszországban játszódó kémtörténet főhőse az egykori prímabalerina, Dominyika Jegorova, akit a karrierjét derékba törő baleset után nagybátyja, a hírszerzés egyik fejese szervez be, hogy bájait állítsa hazája szolgálatába, cserébe a nagybácsi elintézi, hogy Dominyika rokkant anyja ne maradjon lakás, orvos, pénz és ellátás nélkül. Az első ügylet olyan hatásosra sikerül, hogy az egyből jó zsarolási alap lesz: Dominyikának döntenie kell, hogy részt vesz a titkosszolgálat speciális képzésében vagy meghal. Egészen könnyű kérdés, ugye, halál vagy némi esti iskola, ám a verébképző különleges hely, ahol a fiatal kém-aspiránsokat arra okítják, hogy miként használják szexualitásukat arra, hogy információt csiholjanak ki az ellenségből. Hősünknek jó érzéke van a dologhoz, így hamarosan sikerül megcsípnie egy komoly megbízatást, egy szuperfontos amerikai CIA-tisztre kell ráállnia, aki az egyetlen kapcsolattartója egy még nála is fontosabb beépített embernek.
A történet természeténél fogva szövevényes, és a kissé nehezen követhető alapanyagon az sem segít, hogy a rendező elfelejtette kijelölni a sztori hangsúlyait, így, míg mondjuk, a regény olvasója, ha elveszti a fonalat, visszalapoz pár oldallal, és máris minden világossá válik, addig a film nézője magára van hagyva egészen a zárójelenetig, ami elég frusztráló élmény, és nem a jóféle, adrenalinpumpáló értelemben. Ráadásul a film végi nagyjelenetben is csak a nagy egész áll össze valamelyest, a szereplők motivációi ott is rejtve maradnak, márpedig ezek megértése nélkül didaktikus, olcsó tanmese marad csupán: az oroszok rosszak, az amerikaiak jók, teccik érteni? Micsoda frissesség, micsoda újszerű gondolatok!
Oké, legyünk (nagyon) megengedők, a motivációk ábrázolásába sokan belebuknak, mi van még? Ha más nem, a képzés alapos bemutatása adja magát. Szaftos, bizarr meglovagolása az emberi vágyaknak és aberrációknak, az efféle egzotikus világok megrajzolása hálás alapanyag, ám sajnos a film, ha lehet, ezen a fronton még nagyobbat bukik, mint motiváció-fronton. Eleve nehéz elhinni, hogy egy zéróhoz konvergáló szexuális energiával bíró, ötvenes tanítónéni (Charlotte Rampling alakításában) majd most jól kiokosítja a minden szexusuktól megfosztott huszonéveseket szexből, de ezen még segített volna, ha nem ötödikes felvilágosító órákra hajazó szövegekkel teszi mindezt. Ám minden egyes pillanat a filmidőből, ami a verébiskola szexuális képzésével telik, felfoghatatlanul, komikusan hiteltelen és kínos, és azt sem könnyű elhinni, hogy egy olyan frigid nő, amilyennek Lawrence karakterét a film bemutatja, képes rátapintani bárki szexuális nyomógombjára.
Csupán attól, hogy néhány szereplő néhányszor elmondja, a néző nem fogja elhinni, hogy Dominyikában mennyire van fantázia és hú, de milyen jól átlát az embereken, márpedig más fogódzót a forgatókönyv nem hajlandó adni. A néhány szenvedéspornó-jelenet, amit Lawrence kapott, B-kategóriás montázzsá silányítva jelenik meg, így nem tud nagyot ütni, legfeljebb öncélú erőszakként lehet értelmezni, ami egyébként is jellemző a filmre. Francis Lawrence rendező nem tudván mit mondani, bőséggel adagolt vérrel és kegyetlenkedéssel próbálta kitömni a történet tátongó réseit: indokolt a 18+-os korhatárbesorolás, ám sajnos messze nem az erotika, mint inkább a gyomorforgató vérzivatar miatt.
Nem sok van tehát, ami ezt a filmet megmentené a teljes cikitől, a szinkronnal – ami összességében is rémes – az eredetinek – minden indokolatlansága ellenére – némi izgalmas ízt adó orosz akcentus (lásd trailer) is elveszett. Nálam speciel kizárólag az húzta ki a gödör legmélyéről, hogy a monstre, közel száznegyven percnyi Budapest-vadászat, amit a film kínál, kiváló szórakozás. Mivel Joel Edgerton ugyanúgy papírmasé, tartalmatlan figurát próbál tartalommal megtölteni, ráadásul ugyanolyan sikertelenül, mint Lawrence a magáét, így könnyen kijelenthető, hogy ebben a filmben Budapest volt a legtehetségesebb színész: könnyed eleganciával bújt egymás után több nagyváros bőrébe is, és mindegyiket hitelesen alakította. Nem pikírtség ez: tényleg jól szórakoztam azon, hogy a magam átlagos városismereti műveltségével jelenetről jelenetre próbáltam megfejteni, vajon épp hol járunk – az már más kérdés, hogy az mit mond el a produkcióról, hogy egy elvileg fordulatos, izgalmas, feszült kémthriller közben volt szabad szellemi kapacitásom minderre.
Vörös veréb (Red Sparrow), 139 perc, 5/10
