Kultúra filmkritika

A dzsungelt csak Dwayne Johnsonnal lehet kibírni

Jánossy Villő
Jánossy Villő

újságíró. 2017. 12. 19. 19:33

Ha a Star Wars és a Jumanji – Vár a dzsungel között kellene választanom az ünnepek alatt, biztos, hogy a dzsungeles film nyerné a kört. Éppen egymás után néztem mind a kettőt, és bármennyire is kritikuskedvenc Rian Johnson űrmeséje – soha nem gondoltam, hogy kimondom ezt a mondatot –, maradok Dwayne Johnsonnál. Persze nem kell óriási fordulatokra és drámára számítani, de ettől még végig lehet röhögni két órát, és még a Szikla is közelebb kerülhet a szívünkhöz, ha eddig nem értettük volna, hogy miért ő nyerte el 2016-ban a legjobban fizetett színész címét 64,5 millió dollárral (a Szikla a 2015-ös első helyezettet, Robert Downey Jr-t taszította le a trónról, 2017-ben pedig ő csúszott a második helyre Mark Wahlberg miatt). Spoilermentes kritika.

A Jumanji 2017-es változatát tulajdonképpen tekinthetjük az előző folytatásának, azzal a különbséggel, hogy most nem az életre kelt társasjáték ment a szereplőkhöz, hanem éppen fordítva történt, a játékosokat szippantotta be a virtuális világ. Ezen kívül a tábla már a múlté, videójáték lett az 1995-ös Jumanjiból, amit négy, büntetésre ítélt gimis talált meg az egyik raktárban. A szokásos amerikai tinédzsertípusokat kell elképzelni, ott van Fridge (Ser’Darius Blain/Kevin Hart), a kigyúrt, buta és lusta sportoló, az átlagos külsejű kocka, Spencer, aki régen Fridge legjobb barátja volt, csak éppen Hűtőnek már túl lúzer szegény (Alex Wolff/Dwayne Johnson).

A lányoknál is a két végletet célozták meg a készítők, egy csapatba kerül a suli legjobb nője, az örök szelfiző, Bethany (Madison Iseman/Jack Black), és a tanulásra koncentráló, a tesiórát felesleges időpocsékolásnak tartó, Martha (Morgan Turner/Karen Gillan). Így négyen vágnak bele a véletlennek a Jumanjinak köszönhetően, ami beszívja őket, mindenki a választott karaktere szerint születik újjá, és kapja az ellentétét külsőleg. A film kissé rámenősen sulykolja belénk, hogy nem szép dolog mások cikizése, és azt, hogy fogadjuk el magunkat és a társainkat úgy, ahogy vannak.

Fridge, Spencer, Bethany és Martha egy-egy sztereotípiát testesítenek meg, amikhez sokszor egy bizonyos külsőt kapcsolunk, ezzel játszik szájbarágósan a Jumanji

Fotó: Intercom

A óriási sportoló összemegy vagy fél métert és Kevin Hart lesz belőle, a geekből egy hegyomlást csinálnak Dwayne Johnson személyében, az okostojás Martha egy csapásra megszépül – nem mintha előtte ne lett volna helyes –, és Karen Gillan (Galaxis őrzői) arcát kapja meg, a jó nőből meg saját bevallása szerint egy dagadt bácsi lesz, azaz Jack Black.

A Jumanji egy veszélyes játék, nem akkor hagyod abba, amikor akarod, hanem amikor a játék azt mondja. Az előnye viszont, hogy nem vagy magadra utalva, a Jumanji co-op, azaz vagy mindenki nyer vagy senki se. A cél, hogy Dwayne Johnsonék megmentsék az elátkozott dzsungelt, és kivegyék egy félőrült suttogó kezéből a hatalmat, akit Bobby Cannavale (Bakelit) alakít. Hogy eljussanak a főküldetésig, sok viszontagságot kell átélniük a felnőtt tiniknek, ki kell bírniuk az állatvilágot és az erdő csapdáit. A számítógépes játékok szabályait követi a film, a kalandok különböző nehézségű küldetéseknek felelnek, a négyes a túlélésért küzd, miközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és a helyes, befogadó értékrendhez.

Amikor kijött az első Jumanji Robin Williamsszel 1995-ben, alig voltam négyéves, úgyhogy egy ijesztő, szinte horrorként maradt meg – pedig valószínű, hogy egy-két évvel a hivatalos bemutató után láttam. Nem a családi hangulatra vagy a vicces jelenetekre emlékszem, hanem hogy állandóan tönkre vágják a nappalit az életveszélyes fenevadak. Úgy éreztem, hogy az akkor még kézzel fogható társassal játszó szereplők minden pillanatban meghalhatnak, sokkal drámaibb volt az egész, mint a 2017-es.

Most bezzeg Dwayne Johnson követte a trendet az akciót és a kalandot keverte a humorral, nem lehet komolyan venni a Jumanjit, pláne nem lehet félni tőle. 

Fotó: Intercom

Olyan, mintha valami oldschool játékot kevernénk az Uncharted-sorozattal. Főleg az utolsókkal, amikor Nathan Drake Madagaszkáron járt, vagy amikor a Lost Legacyban Chloe Frazer az indiai dzsungelt fedezi fel. Minden szereplő egy-egy, néha teljesen furcsa képességgel rendelkezik a Jumanjiban, de ezt leszámítva tiszta Indiana Jonesba oltott Uncharted, a film egyszerre hozza a számítógépes hangulatot, és neveti ki azt. Amúgy meg minek komolyan venni egy játékadaptációt, ha lehet így is? Halálra lehet röhögni magunkat azon, hogy milyen nevetségesek lehetnek a való életben a gameres fordulatok, és verekedések, emellett viszont pont ezért is élvezhető a kétórás film.

Amikor végigvittem az Unchartedot vagy az Assasssin’s Creedet, napokkal a játék után is beugrott egy inda, pózna, vagy huzal láttán, hogy milyen jó lenne ezen csak úgy átugrani. A Jumanji végig erre az érzésre erősít rá, miközben kiderül, hogy nem, belőlünk soha nem lehet számítógépes hős.

Jumanji – Vár a dzsungel,

Amerikai vígjáték, 119 perc, 2017, Intercom. 24.hu: 7/10 IMDb: 6,9

Az 1995-ös változatot az új Jumanji nem másolta le, hanem átemelte a legjobb ötleteket belőle, majd ízekre szedte, és csinált belőle egy működő vígjátékot, komoly érzelmi hullámvölgyek nélkül. Túlságosan hollywoodira és csöpögősre is sikerült, de megdöbbentő, hogy tud egy egész nézőterem azon szakadni, hogy Dwayne Johnson egyszerre izmos és sírós, Kevin Hart meg összement. Bárcsak tényleg kipróbálhatná mindenki egy órára, milyen hősnek lenni, és ugrás közben vízszintesen rúgni.

Jumanji – Vár a dzsungel, amerikai vígjáték, 119 perc, 2017, Intercom. Bemutató: december 21. 

Kiemelt kép: Intercom

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.