Ha én egy Star Wars-filmről szóló kritikát olvasok, szeretném tudni, a kritikus hányadán áll a Star Warsszal. Fontos ez neki, vagy csak teszi a dolgát? Úgyhogy elmondom, hogy az eredeti trilógiára vallásos tisztelettel és forró szeretettel gondolok, amin cseppet sem változtat az, hogy mondjuk A jedi visszatért unalmas filmnek tartom, jó pár idióta pillanattal. A középső trilógiát pedig számtalan hibájával együtt is isteni kinyilatkoztatásként kezelem, mert azt George Lucas rendezte.
2015, tehát a sorozat újraindítása óta viszont a Star Warst sajnos nem látom többnek, mint remekül jövedelmező terméknek. Okos üzletembereket és lelkes filmkészítő iparosokat látok, akik szeretnének színvonalas filmeket gyártani, de főleg azért ülnek ott a tárgyalóban, hogy pénzt keressenek a főnökeiknek. Remélem, ez nem egyenlő a felnőtté válással.
Az új leosztás az, hogy a számozott epizódok a biztonsági játékról szólnak: a Skywalker családdal történnek dolgok, de minden régi szereplő megkapja a maximális tiszteletet. Véletlenül se történjen semmi váratlan, mindenki legyen a rokona mindenkinek, és lehetőleg játsszuk le még egyszer azt, ami a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján működött, csak most nő legyen a főhős, jelezve, hogy eltelt negyven év. Ezt a görcsös igyekezetet éreztem Az ébredő Erőn, a Zsivány Egyesen pedig azt, hogy a spin-offokban lehet kísérletezni, bár a „kísérletezés” receptjét ott is úgy képzelem, hogy a rendező leforgatta az összes szereplő halálát, amíg a producerek kimentek cigizni az udvarra (ezért később a rendezőt kirúgták).
Az utolsó jedik legüdítőbb vonása az, hogy alig van benne görcsösség, merészebben elszakad az eredeti trilógiától, és halványan felmutatja a lehetőségét egy olyan Star Wars-folytatásnak, ami nem a nagy elődökön élősködik, hanem kész a megújulásra. Tévedés ne essék, ez nem az a film, ahol bárki vagy bármi megújulna, ez az egész trilógia nem erről szól. De a következő, amin persze már szorgoskodnak, talán szólhatna ilyesmiről. Ez az ígéret, ez a remény ott van Az utolsó jedikben, ezért tűnik rokonszenves filmnek.
Ez nem azt jelenti, hogy az előzmény remake-stratégiájának már nyoma sincs. Ám amíg Az ébredő Erő szinte szolgaian követte az Egy új remény cselekményét, addig Az utolsó jedik alkotói inkább csemegéznek az eredeti trilógia történetszálai, drámai ívei közül. A spoilereket elkerülve annyit mondhatok, hogy a film A Birodalom visszavág remake-jeként indul, de a közepén átvált A jedi visszatér fináléjának ismétlésébe, hogy aztán megint visszakanyarodjunk A Birodalom visszavág elejére. Ha ez érthetetlennek tűnik, az azt jelenti, hogy máris találtunk valami meglepőt egy új Star Wars-filmben.
A képlet tehát könnyedén megfejthető, a lényeg viszont úgyis az, ami a képleten túl van. Van-e olyasmi, ami egyénivé, saját jogán is élvezhetővé teszi Az utolsó jediket? Féltem ezektől az egyéni megoldásoktól, mert Rian Johnsont, aki nemcsak rendezte, de írta is a filmet, jellegzetesen féltehetségű rendezőnek ismertem meg. Mi a közös a Brickben, a Szélhámos fivérekben és a Looperben? Az, hogy ügyes ötletekből építkeznek, amelyeket aztán Johnson nem tud kézben tartani, így végül széteső, fárasztó, kiüresedő műfaji gyakorlatok maradnak a filmjeiből. Szerencsére a főnökei nem engedték, hogy Az utolsó jedikkel ez megtörténjen, így aztán ez lett Johnson legösszeszedettebb, legkerekebb filmje. Sőt került bele némi humor, az a fajta könnyed, egyszerű, magától értetődő és kedvesen emberi viccelődés, ami jótékonyan ellenpontozza a patetikus, komolykodó alaphangot. Az első ilyen poén az, ami Luke Skywalker, a régi és Rey, az új főhős első találkozásánál, a Szent Fénykard átadásánál történik, de nem szeretnék vicceket mesélni a filmből.
Minden megszólalásának érzelmi ereje van, nevetni és ámuldozni is rajta lehet leginkább. Miközben a fiatal színészeken, főleg Daisy Ridleyn és John Boyegán azt érezni, hogy megilletődötten teszik a dolgukat, és próbálnak helyt állni (éppen úgy, ahogy a történetben karaktereik, Rey és Finn), addig Hamill otthon van ebben a világban. Ez az ő birodalma, és ha a birodalom visszavág, akkor Luke Skywalker fog visszavágni. A csúcsjelenetben ez be is következik – ennyi spoiler talán még megbocsátható, úgyis sejtette mindenki.
Mindazonáltal Az utolsó jedikbe, ahogy például A jedi visszatérbe is, jutott néhány nevetséges hülyeség. Mi történik Leia hercegnővel az első harmad végén? Miért van a jedi mestereknek sokkal nagyobb hatalmuk, mint a korábbi epizódokban? Mit keres ebben a filmben Benicio del Toro? És amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a cselekmény voltaképpen eléggé primitív: egy központi helyszínről indulnak el hőseink, hogy különféle küldetéseket teljesítsenek, majd visszatérnek oda, ahonnan jöttek. A galaxis eközben nem önálló bolygók, világok sokszólamú, de organikus egységeként képződik meg, mint akár a középső trilógiában, hanem funkcionális díszletvilágok gyűjteményeként.
Most, röviddel az első megtekintés után viszont hajlamos vagyok elnézni ezeket a hibákat, mert Az utolsó jedik alkotói mindezek ellenére látszólag nem csak a múltról, hanem a jövőről is gondolnak valamit. Határozottabban mernek egyéni hangot megütni, és végre nem kizárólag a párás tekintetű nosztalgia vezeti őket. Mintha a Star Wars fontos lenne nekik, és nem csak tennék a dolgukat.
Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik (Star Wars: The Last Jedi), 2017, 152 perc, 7/10
