A Zsolnay szó sokak fejében összefort a gyönyörű porcelántárgyakkal, a nevet pedig az utóbbi évek viszályai sem koptatták el – azt azonban kevesebben tudják, hogy az alapító fia, Vilmos (1828-1900) által felfuttatott gyár az 1870-es évektől kezdve épületkerámiákat is ontott magából, sőt, a következő évtizedekben nem csak a főváros legdíszesebb épületei (így például az Iparművészeti Múzeum, a Stefánia úton álló Magyar Földtani és Geofizikai Intézet, a Mátyás-templom, a Fővám térre néző Központi Vásárcsarnok, vagy épp a Hold utcai Postatakarékpénztár), hanem a világ minden pontján álló remekek is bőségesen kaptak belőle, legyen szó akár a homlokzat, akár a belső tér díszeiről.
Épp ezért sokan azt gondolhatnánk, hogy az utókor lélegzetét visszafojtva védi és tartja karban a hasonló épületeket, ez azonban távolról sem igaz. Az Iparművészeti Múzeum díszeinek állapota hosszú évtizedeken át romlott, de a munkák itt legalább – egy 2015-ös kormányrendeletnek köszönhetően – megindulnak, az újjászületés pedig már-már elérhető közelségbe kerül. Nem mondhatjuk el azonban ugyanezt a főváros néhány díszes bérházáról, melyek olyan tökéletesen beszürkültek, hogy fel sem pillantva suhanunk el alattuk, és eszünkbe sem jutna, hogy az emberek valaha irigységgel vegyes csodálattal bámultak a házból kilépőkre, és azt kívánták, bárcsak az ő pénztárcájuk is megengedné, hogy ilyen helyen éljenek. A történet talán legszebb példája, a Zsidónegyedet is átszelő Király utcától mindössze néhány lépésre, a Rózsa utca 45. számú telkén fekszik:
Az 1850-ben a szerelmesek legkedvesebb virágának nevét felvett (1945-1991 közt ugyan a Horthy-korszak egyik legfontosabb kommunistája, Rózsa Ferenc nevét viselő) utcán végigsétálva az elmúlt másfél évszázad minden egyes építészeti stílusával találkozhatunk, az utóbbi években azonban több, egy-két emeletes eklektikus ház is jókora, modern tömböknek adta át a helyét. Mai cikkünk célpontjával szerencsére nem ez a helyzet, és reméljük, hogy a következő években sem kell szembenéznie a végzettel.
A harmincas évek modernizmusának egyik, felújítást már jó ideje nem látott példája, a 43., illetve a századforduló gyermekeként született, ma kitűnő állapotú 47/a. közé szorult háromemeletes, vöröstéglás épületről sajnos mára nem maradtak fenn tervrajzok, sőt, archív fotóknak sem bukkantunk nyomára.
Az azonban biztosnak tűnik, hogy a mainál egykor jóval díszesebb tetőszerkezettel bíró épület koporsójába a második világháború ütötte be az első szöget – a reneszánszból táplálkozó portrékat (nem véletlen tehát a hasonlóság például a Mátyás királyt, illetve Aragóniai Beatrixet ábrázoló híres domborművel) és növényi ornamentikát felvonulató kerámiák jó része szerencsére túlélte, bár a parapetes gázkonvektoroknak köszönhetően a hatvanas és hetvenes években több darabot nemes egyszerűséggel csak átfúrtak.
A ház Kovács Károly (1875-1932) tervei szerint 1898-1899-ben – tehát jó eséllyel első munkái egyikeként – született meg, erkélyt azonban csak 1920-ban kapott. Üzletportálját 1952-ben alakították át, lakásait pedig lassan, 1960-1981 közt darabolták fel.
Az épületben az elmúlt több mint száz évben jó eséllyel nem éltek hírességek, sőt, fontos cégek vezetői sem koptatták a lépcsőket, a XX. század sajtótermékeiben mindösze egyetlen érdekes cégnévre bukkanhatunk: az Esztergom és Vidéke 1906-os számaiban felbukkanó Zéró szabadalmazott vattagyáréra:
A tervező karrierjéről sajnos elég kevés részlet ismert, az azonban biztosra vehető, hogy egy ideig a legnagyobb magyar zsinagógaépítő, a Kozma utcai zsidó temetőben egy jókora síremléket is tervező Baumhorn Lipót közeli munkatársa volt: együttműködésükből Újvidéken egy egész sornyi épület született, így a főtér díszes házai, valamint a Menráth- és Tomin-palota.
Tisztán Kovács-épületekből sem volt persze hiány – így az ugyanitt álló Winkle-palota és Vasember-ház, valamint a főváros néhány bérháza – például a Péterfy Sándor utca 7.
Kapcsolatuk pontos természete, illetve Kovács munkáinak listája ma még nem tisztázott, bár az elmúlt évek tanulmányait látva lassan fény derül majd az összes részletre.
Művei helyett halálának körülményeit azonban behatóan ismerjük, köszönhetően a számtalan bulváranyagot adatbázisában tartó Huszadik Századnak, ahol az egész bizarr történet elérhető:
A sors fintora, hogy Baumhorn Lipót is ugyanebben az évben hunyt el – műveik azonban szerencsére mindkettejüket túlélték. Reméljük, a Rózsa utca 45. évek múlva is egy lesz a túlélők közül, de akkor már újra olyan állapotban láthatjuk, ahogyan azt az utcában sétálgató, irigy párok közel százhúsz évvel ezelőtt. Hasonló, drasztikus megújulásokra korábban már volt példa: néhány évvel ezelőtt az első magyar szecessziós épületek egyike, a jelen cikkünk témájától csak néhány száz méterre álló Lindenbaum-házak egyik tagja (ezt korábban itt mutattuk be) újult meg.
______________
Ismeretlen Budapest címet viselő, immár jóval századik epizódján túl járó sorozatunkban a főváros kevésbé ismert, de kivételes épületeit, illetve a várostörténet elfeledett csodáit mutatjuk be. Az epizódok térképes nézetben is elérhetők.
