A turné vége (The End of the Tour), 2015
Lássuk be, életrajzi filmet nézni az esetek túlnyomó részében marhaság, hiszen már egy egyszerű guglizást követően feltárul előttünk a híresség élete, s ez önmagában bőségesen elég ahhoz, hogy megtudjuk róla a legfontosabbakat, pláne, hogy a biopic-ek előszeretettel heroizálják túl a szereplőiket.
A turné vége is életrajzi film, de az, hogy történetesen az életben is létezett egy David Foster Wallace nevű posztmodern író, aki egész életében depresszióval küzdött, majd 2008-ban öngyilkos lett, teljesen másodlagos a film cselekménye szempontjából, ugyanis nem az egész pályafutását, hanem annak csak egy kis szeletét mutatja be. 1996-ban járunk, amikor Wallace éppen túl volt legnagyobb hatású regénye, az Infinite Jest kiadásán, és az országot haknizta körbe épp, hogy közönségtalálkozókon népszerűsítse könyvét. A Jason Siegel alakította Wallace-szal együtt tölt öt napot a Rolling Stone magazin riportere (Jessie Eisenberg), s a film kettejük intellektuális szóváltásairól szól a regény kapcsán.
Pontosan tudom, hogy ez kb. semennyire nem hangzik érdekesen, de a David Lipsky nevű újságíró visszaemlékezései alapján készült film igenis az. Wallace-t tök átlagos, Honda Civic-kel járó, alkoholista, rendetlen, de intelligens írónak állítja be legendafaragás-mentesen, akinek gondolatai jóval érdekesebbek, mint a külseje.
Antivírus (Antiviral), 2012
David Lynch gyermekéhez, Jenniferhez hasonlatosan David Cronenberg sarja, Brandon is úgy döntött, hogy a nagy nevű apa hivatását kezdi űzni, s filmeket akar majd rendezni. Brandon ráadásul olyannyira, hogy a faterja munkásságába is beleillő bizarr filmet gyártott, amely egy olyan furcsa (disztópikus?) jövőben játszódik, ahol az emberek celebek iránti rajongása beteges magasságokba emelkedett. A rajongók annyira magukénak akarják érezni a hírességeket, hogy hajlandóak tőlük leszívott zsírszövetet vásárolni, hogy a hamburgerpogácsájukba sütve elfogyasszák őket. Viszont az igazán ortodox rajongók odáig merészkednek, hogy a hírességek által elkapott és belőlük kinyert betegségekkel fertőzzék magukat. A para ott kezdődik, amikor kiderül, hogy az egyik vírus halálos, a Caleb Landry Jones alakította Sydne, a celebvírusokkal foglalkozó cég fiatal alkalmazottjának pedig meg kell megtalálnia az ellenanyagot. Minden tekintetben beteg film.
Eljő a napunk (Notre jour viendra), 2010
Sokkal kifejezőbb lenne, ha a film a Gonosz vörhenyesek címet viselné, hiszen érthetőbbé válna az a becenév is, amit a párizsi sajtó aggatott rá („a francia Harcosok klubja”). A történetnek azonban csupán annyi köze van David Fincher filmjéhez, hogy idővel az Eljő a napunk főhőse ugyanolyan nihilistává válik, mint Tyler Durden. Romain Gavras szociológiai korrajzként is felfogható alkotása azonban bizonyos aspektusokban jobb amerikai kollégájáénál, mert abszurdabb, kritikusabb és viccesebb, ugyanakkor agresszívabb, nyersebb és sötétebb is.
A videoklip-rendező egyetlen nagyjátékfilmje azért is furcsa, mert két teljesen ellenszenves és taszító jellemű figuráért kell szorítanunk. Viszont ez valamiért működik, s ebben közrejátszik a neurotikus lelki tanácsadót alakító Vincent Cassel és a nyomi osztály lúzerét alakító Olivier Barthelemy is. Utóbbi nap mint nap gúny és megvetés céltáblája (az iskolában és a család melegében egyaránt), egy nap pedig megszökik otthonról. Találkozik későbbi mentorával, aki először csak verekedések kiprovokálására és a kisebbségek meggyalázására buzdítja, majd jön a lányok átverése és lenge légyottra való elcsábítása. Itt azonban nem állnak meg, a két vörös hajú együtt rájön, hogy nincs helyük a XXI. századi Franciaországban, így összefognak a világ ellen, hogy eljussanak a képzelt szabadság földjére. Útjuk azonban nem várt fordulatokat tartogat, ebben Remy önmagában megtalált messianizmusa is szerepet játszik.
Haru utazása (Haru tono tabi), 2010
A japán film története egyáltalán nem bonyolult, azt az egyszerű dilemmát járja körbe, hogy hol húzódik az önfeláldozás és az önmegvalósítás határa. A sztorit a 19 éves Haru nézőpontján keresztül követhetjük, aki Hokkaido szigetén él egy kis halászfaluban, ahol kénytelen gondját viseli rokkant nagyapjának. A lány azonban elveszti munkáját, szeretne tovább tanulni Tokióban, így nagyapjával nem lát más megoldást, mint útra kelni, és keresni egy rokont, aki magához venné az öreget.
Az utazás azonban hosszú, kimerítő és családi elutasításokkal teli. A kanyargós keresgélés egyre több meglepetést, de lelki megrázkódtatást is rejt, ráadásul az utazók pénze is vészesen fogyni kezd. A két ember között azonban a bajok és elutasítások közepette az addiginál erősebb bizalom és megértés jön létre. Még annak ellenére is, hogy úton-útfélen azt kell tapasztalniuk: a klasszikus ősi japán értékek – mint az elfogadás képessége és a család iránt érzett felelősség – szemlátomást már nem olyan fontos erények. A rokonok irányából Haru egyre többet hallja, hagyja egyedül félig nyomorék nagyapját, és inkább saját boldogságát-boldogulását keresse. A film azt pedzegeti, milyen nehéz megfelelni mindkettőnek.
Lorna csendje (Le silence de Lorna), 2008
Ez az alkotás némiképp kakukktojás a listán, hiszen 2008-ban elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat Cannes-ban, de manapság, amikor a menekülthelyzet napról napra szolgáltat beszédtémát, érdemes elővenni a Dardenne testvérek alkotását, amely jól mutatja be, hogy már ekkor sem volt fenékig tejfel az Európai Unió rózsaszín buborékján kívül élni, sőt, bevándorlóként oda bekerülni és megmaradni. A cselekmény főhőse, Lorna, egy albán menekült, akinek különösen kemény az élete Belgiumban. Van egy albán szerelme, egy Liége-ben élő heroinista élettársa, akinek az állampolgárságot köszönheti, és van egy „támogatója”, aki viszont hozzá akarja adni egy oroszhoz. Ennek a kilátástalannak tűnő helyzetnek az epizódjait meséli el tűpontosan a film, olyan erővel, hogy a tökön rúgás semmi ehhez képest.
Dead Man’s Shoes, 2004
A történet igazából egy egyenes vonalú egyenletesen változó mozgás egyszerűségével megegyező változatosságú, de ez szemernyit sem von le az alkotás értékéből, mert a hangulatteremtés, a színészek, a finom humor mind-mind sokat dob rajta. A cselekmény főszereplője, Richard (Paddy Considine), miután befejezte a katonai szolgálatát, hazamegy szülővárosába. Az indoka azonban nemcsak honvágyból fakad, hanem abból, hogy immár testileg és lelkileg megerősödve vissza akar vágni a helyi drogbandának, amelynek tagjai korábban jól elagyalták fogyatékos öccsét. Richard először csak „csínyeket” eszel ki ellenük, azonban csakhamar radikálisabb eszközökhöz nyúl. Olyannyira, hogy a végkifejlet már a nézőnek is fáj.
A halál jele (Memories of Murder), 2003
Ha fentebb azt írtam, hogy fölösleges életrajzi filmeket nézni, ugyanezt gondolom sorozatgyilkosos pszichothrillerekről is, ugyanis ritkán fordul elő, hogy olyan alkotással találkozom, ami úgy megy szembe a zsánerrel, hogy közben alá is rendeli magát neki. A dél-koreai Memories of Murder pont ilyen, aminek már a hangulata is furcsa, hiszen 1986-ban játszódik, a mindennapok részét képezik a légoltalmi riadók, az iskolai elsősegélyórák, és ebben a vidéki miliőben kezd el garázdálkodni egy sorozatgyilkos.
Természetesen a helyi erők nem tudják megfékezni az eseményeket, ezért Szöulból érkezik a tapasztalt, gyors észjárású nyomozó, aki megpróbálja megoldani az ügyet, és természetesen egy nagyszájú kisvárosi társat is kap maga mellé. Ez eddig eléggé klisésnek tűnhet, de az igazi cselekmény csak ezután indul be, és kapunk egy csomó zsáneridegen elemet: kisvárosi szociót, filozofikus beszélgetéseket és finom humort. Ráadásul a befejezés sem a megszokott megoldásokat követi, ezért is hihetetlen izgalmas a film.
