Az I. világháború kitörésekor még ordas sértésnek számított, ha valakit a legkalapnélkülibb nőnek neveztek, mivel egy tisztes úrinő számára a kalap viselete szinte fontosabb volt, mint a bugyié. Hogyan változtatta meg a háború – és a vele a nemi szerepek kényszerű átrendeződése – a divatot?
Erről beszélgetett a Politikatörténeti Intézet A múzsákat lelövik, ugye? című hatrészes I. világháborús kulturális beszélgetéssorozatában Prosinger Lívia két vendégével, F. Dózsa Katalin divattörténésszel és Saly Noémi irodalomtörténésszel.
Rövidebb, kényelmesebb, gyakorlatiasabb
A női divatról van szó, a férfiakra ebből a szempontból vajmi kevés hatással volt a háború. 1914-ben lényegében ugyanúgy öltöztek, mint 1904-ben vagy 1924-ben.
Feltűnő, a női szíveket megdobogtató viselet legfeljebb a huszárok – a világháborús hadviselésre alkalmatlannak bizonyuló – zsinóros, kék ruhája volt az elmaradhatatlan piros atillával.
A női divat viszont a háború idején is megőrizte változékonyságát, és nemcsak azt: Párizs, a központi hatalmak felé immár svájci közvetítéssel – megmaradt a divat fővárosa, a budapesti divatszalonok továbbra is beszerezték a legújabb párizsi modelleket. Az egyik tendencia, hogy a 19. század rendkívül kényelmetlen ruhái – a krinolin, a turnűr – rövidültek.
Igaz ebben már a feminizmus század eleji jelentkezésével párhuzamosan elindult a divat – lomha léptekkel – a kényelem felé.
Ám a nagy háború idején munkába álló nőnek már a munkavégzésre szabott, egyszerűbb, a férfiöltönyhöz és egyenruhákhoz jobban hasonlító ruhák kellettek. A dolgozó nő a középosztályra porciózott napi rutin illemszabályait sem tudta követni: a ház körüli teendőkre tartott „mosóruha” és az egyes és kettes számú (a délre és a délutáni vizitekre való) „látogatóruha” gondos váltogatása már nem volt megoldató.
Nők nadrágban
Két sajátos ruhatípust a háború tett a kereslet-kínálat pályájára, és ezzel a divatlapok részévé. A háború elején valóságos divatja lett az ápolóruháknak, miután előkelő hölgyek százai jelentkeztek önkéntes ápolónak. Mivel ez kemény fizikai munkát követelt meg, egyszerű, egyenruhaszerű viseletet kellett a külcsínnel ötvözni.
Itt már az is előfordulhatott, hogy a nők nadrágba bújjanak, legfeljebb egy fedőszoknyával is eltakarták azt. A másik „háborús” ruhatípus a gyászruha volt – hiszen alig akadt nő, akinek a családjában ne lett volna áldozata a háborúnak. Igazság szerint a békebeli gyászillem alapján szinten mindenki feketében kellett volna járjon, hiszen még a másod-unokatestvér halála után is egyhavi gyászidőszak dukált.
Az öltözködést is kényszerhelyzetekbe terelte az anyaghiány, elsősorban a gyapjú és a bőr vált elérhetetlenné.
Ám a régi finom anyagok, a selyem, a bársony is nehezen volt elérhető – igaz, a pesti korzóélet is jóval szegényesebbé vált a békebelinél.
A szükségből erényt kovácsolt a Fényűzés Elleni Liga, amely divatbemutatókat is rendezett az olcsó, anyagtakarékos öltözködést segítendő.
Tabuk dőltek meg
Összességében az I. világháború jelentős áttörést hozott, nagyon komoly korlátok törtek át a rendkívüli viszonyok közepette, amiben nem pont a ruházkodás volt a legjelentősebb. Korábban a házasságon kívüli szexualitás a nő számára a legnagyobb tabuk közé tartozott, hiszen tisztességes nő kalap vagy kíséret nélkül még az utcán sem mutatkozhatott.
Ám a „ki tudja, találkozunk-e még valaha” pillanatai sok mindent más megvilágításba helyeztek. Sőt a hadba vonult férfiak családja inkább befogadó volt (az esetleges így fogant gyermekekkel szemben is), semmint megvető. A nagy háború után pedig a nőkkel már nehéz volt elfogadtatni a korábbi – öltözködési, illembeli, szórakozásbeli – kötöttségeket.
