Hadilinzerre, lépre és zabnyákra fanyalodott az úri nép

Mihez kezdtek a háztartások akkor, amikor az I. világháború következményeként a szokásos alapanyagok megfogyatkoztak a piacon? Erről beszélgetett a Politikatörténeti Intézet A múzsákat lelövik, ugye? című hatrészes I. világháborús kulturális beszélgetéssorozatában Prosinger Lívia két vendégével, F. Dózsa Katalin divattörténésszel és Saly Noémi irodalomtörténésszel.

Az első, még kezelhető, megrázkódtatás akkor érte a városi – tegyük hozzá középosztálybeli – fogyasztókat, amikor az úgynevezett gyarmatáruk eltűntek a kínálatból. A citrom és narancs hiányához még hozzá lehetett szokni, de a fejlett kávéházi kultúrával rendelkező Monarchiában a kávé és tea szűkössége már komoly viharokat vert.

Ne feledjük, egy olyan országról volt szó, ahol írók, újságírók, ügyvédek, sőt orvosok nemcsak kikapcsolódni, társasági életet élni, de dolgozni is jártak kávéházakba.

Hadilinzer és zabnyák

Később a helyzet fokozódott – olyan alapvető élelmiszerek mint a búzaliszt, a cukor, a friss gyümölcs drágultak meg, majd váltak nehezen elérhetővé, amelyeket mindenképpen pótolni kellett. A lisztet egy idő után csak keverve használhatták – a rozsos, korpás kenyér mai szemmel az egészséges táplálkozás csimborasszója, de egy évszázaddal ezelőtt sokkszerű élményként hatott.

A barna tésztás „hadilinzert” a péksütemények aljaként emlegették.

A középosztálybelieknek a húshiány közepette meg kellett barátkozniuk a munkások és parasztok lenézett ételeivel: ekkor váltak szélesebb körben fogyasztott ételekké a belsőségek, a máj, a tüdő, a szív és a lép.

1916-tól egész „szakácskönyvipar” épült a szükségre, sőt a főváros is kiadott és osztott ilyet a legszegényebbeket segítendő: hogyan főzzünk ízletes, laktató ételeket olcsón, pótanyagokból. Voltak köztük igen finomak is mint a tökpaprikás vagy a karfiolpörkölt, vagy amit a cselédlányok tanítottak – lásd dödölle –, de egészen szörnyűek is.

Például az egyszerű kenyérleves, amelyhez nem volt másra szükség, mint megpirítani a felkockázott kenyeret, forró vízzel leönteni, és egy kis pirospaprikával feljavított dinsztelt hagymát hozzáönteni. A hamis velő zabból szintén nem ígérte az ízek orgiáját: a pempősre főzött zabnyákot kevés gombával, tojással, petrezselyemmel kellett összekutyulni.

Dolgozó nők, hazahívott cselédlányok

Az étkezés változásai persze nem hoztak törést a megszokott háztartási szerepekben, annál inkább az anyagi szükség és a társadalmi szükség: a nők tömeges munkába állása. A háború kitöréskor ugyanis még egy alsó középosztálybeli lakás is elképzelhetetlen volt cselédlány nélkül, mivel a gépesítetlen háztartásokban a főzés, mosás, bevásárlás munkáját nem bírták volna egyedül.

Ez nem jelentette azt, hogy maguk nem mostak, főztek, vagy akár a több alkalmazottat tartó módosabb hölgyeknek ne kellett volna érteni a háztartási munkákhoz, hogy azt irányítani, ellenőrizni tudják. Ám mikor a férfiakat a faluról elvitték a frontra, sok cselédlányt visszavárt a családja, mert munkájára az otthoni gazdaságban is szükség volt.

A jelentős cselédhiány mellett kevesebben engedhették meg maguknak a háztartási alkalmazottakat, ráadásul a háziasszonyok egy része immár maga is dolgozott.

Frakkos urak pálinkáztak kofákkal

Megjelentek a nők például a sokat emlegetett kávéházakban – ahol korábban csak a kasszírnők voltak, akik a rendeléseket tartották nyilván (sitz-kasszírnő), esetleg a vendégekkel incselkedve a fogyasztást próbálták meglódítani (animir-kasszírnő). Most egyre több nő jelent meg a pincérek, szivarosok, újságosok közt. De megcsappant a férfiak száma a vendégek körében is, a megmaradók egy jelentős részét pedig hadirokkantak, vagy a társasági életben megvetett – a csaló szinonimájaként kezelt – hadiszállítók tették ki.

Tehát a vendégek közt is nőtt a nők aránya – hiába kezdtek „a rendes nő nem jár kávéházba” jellegű kampányt egyes lapok.

1917-ben pedig a kötelező zárórát is bevezették Budapesten: így adódhattak olyan furcsa helyzetek, hogy a lokálokból kitessékelt vendégek, köztük frakkos arisztokraták hajnali ötkor együtt pálinkáztak a csarnoki kofákkal és környékbeli prostituáltakkal a piaci italmérésnél.