Kertész Imre tizennégy éves volt, amikor 1944. június 30-án a Budapest környéki csendőrpuccs következményeképpen Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálták zsidó származása miatt. A lágerek felszabadítása után 1945-ben tért haza Magyarországra. Az érettségi vizsga letétele után, 1948-ban a Világosság, majd az Esti Budapest című lap munkatársa lett. 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa volt. Azóta szabadfoglalkozású író, műfordító. Negyven éven át egy apró garzonban – “önkéntes börtöncellájában” – élt feleségével. Kenyerét az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején zenés komédiák és bulvárdarabok írásával kereste.
1960-ban kezdte írni első regényét, a Sorstalanságot, amelyen tizenhárom éven át dolgozott. Kertész műve holokauszt-történet, egy zsidó fiú elhurcoltatásának, lágerbeli hányattatásainak, életben maradásának, megtört élete folytathatóságának a könyve. Amikor a regény többéves várakozás után 1975-ben megjelent, teljes csend fogadta. Ezt fogalmazta meg az író a folytatásban, A kudarcban (1988). A trilógia harmadik része a Kaddis a meg nem született gyermekért (1990), amelyben újra megjelenik a főszereplő Köves György, és elmondja kaddisát (imáját) a gyerekért, akit nem hajlandó a világra nemzeni, arra a világra, amely megengedte Auschwitzot.
“…ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azaz, hogy akkor mi magunk vagyunk a sors…” (Kertész Imre: Sorstalanság)
A Sorstalanság-trilógia folytatásaként 2003 szeptemberében látott napvilágot a Felszámolás című regény, amely a rendszerváltozás utáni budapesti értelmiségről ad képet. A 2006-ban kiadott K. dosszié című önéletrajzi dialógusregény az író életéről, szüleiről, szerelmeiről, pályájáról, a szellemi szabadságról és arról szól, hogyan függ össze saját élete hősei sorsával, az élet az irodalommal. Az író 2008-ban adta ki Európa nyomasztó öröksége címmel az elmúlt húsz évben született esszéit, 2009-ben – 80. születésnapja tiszteletére – jelent meg A megfogalmazás kalandja című kötete, amely eszmefuttatásaiból közöl válogatást, és több vele készült interjút is közread.
Számos más elismerés mellett Kertész Imre 1989-ben megkapta a József Attila-díjat, 1997-ben a Kossuth-díjat, 2000-ben a Herder-díjat és a Die Welt irodalmi díját, 2001-ben a német Becsületrendet, 2003-ban pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét (polgári tagozat). A 2002. évi irodalmi Nobel-díjat – az indoklás szerint – munkásságáért ítélték neki, “amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. A Sorstalanságot számos nyelven kiadták, filmadaptációját Koltai Lajos rendezte Ennio Morricone zenéjével.
“Csak most látszik minden késznek, befejezettnek, megmásíthatatlannak, véglegesnek, íly roppant gyorsnak és rettentő homályosnak, úgy, hogy “jött”: most, így utólag csupán, ha hátrafelé, a visszájáról nézzük. No meg persze, ha előre tudjuk a sorsot. Akkor, csakugyan, mindössze az idő múlását tarthatjuk számon.”
(Kertész Imre: Sorstalanság)
Az író 1998 óta tagja a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtungnak, 2009 óta pedig a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 2002-ben Budapest díszpolgára, 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövete lett. A felváltva Budapesten és Berlinben élő és alkotó író műveit több nyelvre lefordították. Nagy sikere van német nyelvterületen, összegyűjtött művei 1999-ben a Rowohlt kiadó gondozásában jelentek meg. Ő maga németből fordít, mások mellett Freud, Hoffmannstahl, Nietzsche, Canetti és Wittgenstein műveit ültette át magyar nyelvre.
2012-ben munkássága dokumentumaiból archívumot hoztak létre a Berlini Művészeti Akadémián. Többek között itt őrzik a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért és a K. dosszié című kötetek, számos esszé és beszéd kéziratát, továbbá az író 1961 óta vezetett naplóit, valamint 1988 óta keletkezett levelezését. 2014. augusztus 20-án Kertész Imrének a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet adományozta Áder János köztársasági elnök a Sándor-palotában.
Fotók: MTI/Kovács Attila
Kitüntetésekről, díjakról, hülyeségről
Az írót többen támadták, amiért elfogadta a kitüntetést, a Jobbik pedig elvitatta érdemeit. Kertész Imrét ugyanakkor megvédte Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója. Kertész Imre egy interjúban Friderikusz Sándornak azt mondta, hogy amit kínálnak, „azt el kell fogadni. Sokan lebeszéltek róla, hogy ez valami bűncselekmény elfogadni. Menjenek a francba, ez hülyeség!”. Szerinte a díj átvétele miatt most kifejezetten utálják, bár nem olvas magyar sajtót, mert szerinte az nem magyar nyelven van írva. Kertész tavaly a HVG-nek azt mondta, soha nem fordult meg a fejében, hogy megkapja, vagy visszaadja a Nobel-díjat, és nem is a Sorstalanságot tartja a legjobb regényének, hanem A kudarcot, amit a közönség a legkevésbé ismer.
Sem a jelenkor nem érdekli, sem az utókor. A Berlinben, A végső kocsma címen kiadott naplójegyzeteit hiúságból adta közre, miután kiderült számára, hogy „jó írói szöveg”, hülye lett volna elrejteni, „pláne eltépni.” Kertész Imrét az alkotói düh, a végtelen kétségbeesés inspirálja írásra. Mindig nagyon sok adrenalinra volt szüksége ahhoz, kibírja a mindenkori hülyéket, és elbújjon előlük. „Az ember mindennel próbálkozik, előveszi, erősíti magában például azt a belső meggyőződését, hogy ő titokban valami óriásit csinált, de ezt sosem fogja megtudni senki”.
“…nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság… Mindenki csak a viszontagságokról, a “borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S ha csak magam is el nem felejtem.”
(Kertész Imre: Sorstalanság)
Hazatérését Berlinből kizárólag betegségével magyarázta. Fölösleges fenntartani két háztartást – „annyi azért nem maradt a Nobel-díjból”. Berlinben nem tudták meggyógyítani, „igaz, a Parkinsont nem is lehet, csak valamennyire karbantartani”. A kényszerűség hozta ebbe a végső kocsmába, ebbe a szobába, ahol változatlanul remeg a lába, ahol utálattal néz körül, „s minden valószínűség szerint az ördög innen is” viszi majd el. Szerinte a magyar helyzet „végtelenül szánalmas”. Untatják „ezek a jobbik meg balik izék”, untatja, hogy „Magyarország egyszerűen képtelen összeállni és egy országot megcsinálni, pedig minden lehetősége megvolna hozzá”.
Kertész Imre az interjúban helyénvalónak nevezte azt a kérdést, hogy az öngyilkosság helyett, miért döntött mindig az élet mellett. „Dosztojevszkij vagy Camus írta azt, hogy az egyetlen komoly filozófiai probléma az öngyilkosság”. Ő nem gondoskodott „öngyilokeszközről”, mindig azt gondolta, ha majd eljön az idő, kiugrik az ablakon. „Most, hiába jött el a pillanat”, az ablakig sem tud egyedül elmenni. „Már nem fog történni semmi. Legfeljebb… mikor is jelenik meg ez az interjú?” – zárult az akkori beszélgetés.
