A nagy füzet

Csaknem egy teljes év után ismét magyar film a mozikban. Évtizedek óta az első, amely A-kategóriás filmfesztiválon, Karlovy Varyban, nyerni tudott. Az öröm mégsem teljes. Sőt.

Pedig minden együtt van ahhoz, hogy a néző lenyűgözve, letaglózva, az átélt katarzis, a reveláció-szerű felismerések hatása alatt támolyogjon ki a moziból. A magyar származású, ám franciául író, svájci Agota Kristof éppen gyomorszorítóan direkt, érzékien nyílt, mégis elemelt stílusa, nyelvezete okán világsikerű regénytrilógiájának első, a folytatásokról észrevétlenül leválasztható részét a mai magyar film egyik legtöbbre értékelt rendezője vette kezébe. Szász Jánostól ugyancsak nem áll távol az erős, konkrét, zsigeri hatások alkalmazása, amelyekkel mégis valami elvont, az adott történeten túlmutató, illúziótlan világmodellként is értelmezhető valóságot akar megjeleníteni. A kamerát egy abszolút világklasszis, Haneke legtöbb filmjének operatőre, Christian Berger irányítja. Csodás színészek, a szereppel való elképesztő intenzitású azonosulásra képes játszók hozzák létre a filmben egymás után sorjázó, arculcsapás-szerű szituációkat.

Az egész mégsem működik.

Szász visszahelyezi a regény absztrakt térben-helyszínen játszódó történetét oda, ahonnan vétetett: Kristóf Ágota gyermekkorának háborús Kőszegére. A kiskamasz ikerpárt ide, a város szélén élő, mindenki által megvetett, boszorkánynak és férjgyilkosnak tartott nagyanyjukhoz menekítik szüleik, hogy ott vészeljék át a háborút. Az embertelen közegben embertelenséget tanul a két fiú, ezért fizikai, érzelmi, lelki szinten önmaguk és egymás kínzásával, edzésével készítik fel egymást a túlélésre. A módos katonatiszt finom és jólnevelt gyerekei visszaütni kész lázadóvá válnak, akik megértik, és saját, jól felfogott érdekükben elfogadják a háborúba és tömeggyilkosságba ájult világ több száz évnyi humanizmust félresöprő farkastörvényeit. Bosszúból ölni is készek, s egyikük végül saját apja holttestén át (értsd: a hullájára lépve) jut el a határ túloldalára. Körülöttük és bennük összeomlik minden. Amikor maga a civilizáció mond csődöt, ők megtagadják ezt a civilizációt, a polgári létezést, s benne szüleiket. Helyettük, és az ő hazugságon alapuló normáik helyett az általuk átélteket rögzíteni hivatott címszereplő, a nagy füzet, a szörnyűségek katalógusa válik viszonyítási ponttá.

Ám a film mintha be is érné ennek a fordított nevelődéstörténetnek a bemutatásával. Részletesen követi átalakulásuk stációit, de nem avat be a fiúkban lejátszódó folyamatokba. A rendező világos narrációs szituációt hoz létre azáltal, hogy az alapmű történetének konkrét megjelenítési formát teremt a filmben (vagyis elhelyezi azt egy létező, s ezért tulajdonságokkal bíró térben, illetve egy történelmileg lejátszódott, s ezért ismert következményeket magában foglaló időben), ám ennyivel meg is elégszik: a két főszereplő világszemléletének belső változásai mögött nem mutat fel hiteles, átélhető motívumot. Az elvaduló ikrek mintegy kívülről szemlélik saját, modellszerű életüket. Ugyanúgy, ahogy a hihetetlenül esztétikus, érzékenyen világított, gondosan beállított, mögöttes jelentéssel telített képek is elsősorban önnön esztétikai minőségüket képesek közvetíteni – ám mindez valahogy hideg, kimért, kiszámított, csinált marad. Az egyre-másra sorjázó traumatikus helyzetek, az emberi ridegség, aljasság, perverzió, árulás és árulkodás, a gyilkosság, a bombázás, a zsidóság elhurcolása, az erőszak különböző formáinak ismételt bemutatása nem tud új minőséget létrehozni, mert míg a regény lecsupaszított nyelvezete a legszükségesebb közlésekre korlátozódik, addig a film ugyanezen közlések leképezésekor dekoratívnak bizonyul: a pusztulás érzéki megjelenítése szinte foglyul ejti. Gyönyörködik az általa felkeltett hatásban, elmerül a kegyetlenség láttatásában.

Ám ezt a látványt csak az alkotó élvezi. A nézőnek inkább az tűnik fel, mennyire megúszósak a háborús jelenetek, mennyire díszletjellegűek a díszletek és statisztaszerűek a statiszták. A film egyik kulcsjelenetében ráadásul tisztán kivehetők a háttérben lévő műút autóforgalmának fényei. Vagyis épp ott szembeszökőek a film hiányosságai, ahol a legerősebb kellene, legyen: a megformáltság terepén. A nemrégiben bemutatott, Szász filmjével több rokon vonást is mutató (ugyancsak sikerkönyv alapján készült és második világháborús témáját egy kamasz szemszögéből láttató) német Lore c. film amúgy szintén roppantul kiszámított cselekményét a romokban heverő német városok és a lezüllött társadalom körül létező és élő természet, a fák, füvek, állatok jelenléte, és az azt megtapasztaló főhős viszonya tartotta valamennyire életben. A főleg tanyán játszódó magyar film viszont nem tud élni a természetábrázolás amúgy kézenfekvő lehetőségével. Kínos kényszermegoldásai (a fiúk tanyára érkeztekor harsogó zöld növényzet lengedez a tanyasi kapu előtt, miközben a fiúhang azt közli velünk, hogy augusztus van; egyszer lombos fán ülnek a fiúk, azután meg kopár ágak közt stb.) lelombozóak egy amúgy igényesen elkészített filmben.

Ajánljuk: művészfilmekre nyitott nézők számára.

Nem ajánljuk: azoknak, akik, mint magam is, valamilyen nagy, meghatározó élményre számítanak, számítottak.

TPP

Rendező: Szász János. Szereplők: Gyémánt László (egyik iker), Gyémánt András (másik iker), Molnár Piroska (nagymama), Ulrich Matthes (apa),Bognár Gyöngyvér (anya), Ulrich Thomsen (tiszt), Tóth Orsi (Nyúlszáj). Forgalmazó: Budapest Film.

Hazai bemutató: szeptember 19.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.