Kultúra

Malom és Kereszt [filmpremier]

Lech Majewski munkája inkább kultúrtörténeti érdekesség, mint film.

Pedig gyönyörű. Főként, ami a fényképezést illeti: az íróként, operatőrként sőt zeneszerzőként is közreműködő lengyel direktor a szó szoros értelmében beköltözött a XVI. századi mester, idősebb Pieter Bruegel festményeinek világába. Javarészt filmje sem egyéb, mint ennek a világnak – amelyben profán és szakrális egy térben és egyetlen (örök jelen-) időben létezik, egymást kiegészíti és értelmezi – hű interpretációja. Furcsa módon azonban minél nagyobb a hűségre törekvés, mi nézők annál távolabb kerülünk a valós megértéstől.

A film „története” szerint a paraszti élet mindennapi történéseit mitológiai-bibliai allegóriákká fogalmazó flamand festőművész az Út a Kálváriára című festményét készíti, gazdag kereskedő-patrónusa megrendelésére. A képen az élet teljessége van ott: az élet-halál örök körforgását leképező Malom, s a megváltás reményét jelentő Kereszt – ám e spirituális tartalmak erősen beágyazottak a kor társadalmi-politikai viszonyaiba: a Krisztust megfeszítő pribékek a Németalföld (Flandria, ma Belgium) jelentős részét évszázadokig megszállva tartó spanyol hódítók. Gyönyörűen komponált, világított, javarészt statikus képeken jelenik meg mindez, igen kevés beszéddel. Hangokkal, zajokkal inkább, még zenét is csak a legszükségesebb pontokon alkalmazva. A festő és támogatója között zajló szórványos dialógus, illetve Bruegel Szűz Mária alakjában megfestett feleségének (aki, modellként, azonosul a fiát sirató istenanyával) belső beszéde mind-mind egyféle magasabb stílusban előadott történet- vallás- és főleg művészetfilozófiai elmélkedés. Az ezeket övező ún. mindennapi élet megannyi megelevenedett festmény, nagy, szimbolikus gesztusokkal, váratlan, szokatlan, hatásos beállításokkal.

Mégis: különbség van a képzőművészeti minőség és a filmszerűség között. Az az egyébként előre látható furcsaság történik, hogy a mozgóképen nem a festményként örökre kimerevített pillanat mozdul meg, hanem valahogy a filmből vész ki az élet. (Hiszen voltaképpen miért is kellene megmozdítani, folyamatossá tenni azt, ami nem más, mint a kifejezőerő teljességének pillanata? Milyen lenne Csontváry Magányos cédrusa szélben hajladozva vagy Munch Sikolya, amikor a központi figura már becsukta a száját? Hogy nézne ki az, hogy van Gogh székére leül valaki, a Mona Lisa pedig megvakarja fülét?) Illusztrációvá válik az egész. Ritka szép illusztrációvá, de: illusztrációvá csupán. Bresson egyetlen, utcán haladó lábakat mutató beállításában, Bergman egyetlen, fekete-fehér arcközelijében több feszültség, erő, közlés van, mint az elképesztően impresszív díszletek közt álldogáló több száz statisztával reprodukált festmény lefilmezésében. Attól, hogy Fehér György Szürkület c. filmjében percekig esik az eső, amit egy leállított autó hátsó üléséről látunk, az embernek torkában dobog a szíve, mert átéli a képen kívül lejátszódó tragédiát. Ezt tudja a film. Itt viszont csak nézzük ezt a sok szép díszletet, jelmezt, látjuk, hogyan szaggatják a trükk-hollók a kerékbetört férfi szemét kifele – és azt mondjuk: aha. És?

Ráadásul mindez valahogy éppen Bruegelnek, a bruegeli világképnek mond ellent. Amely egységben látja és egységbe foglalja a különböző létsíkokat, s hitbéli, lételméleti példázatait a lehető legaktuálisabb (vagyis XVI. századi) jelenidőben meséli el. Majewski meg éppen historizál, s gondosan kifundált filmjének (nem, nem XVI. századi, hanem XVI. századinak látszani akaró) világa idegen, távoli, esztétikusan érdektelen.

Ajánljuk: azoknak, akik szeretik a festészetről lábujjhegyen suttogva előadott kenetteljes eszmefuttatásokat.

Nem ajánljuk: azoknak, akiket idegesít az ilyesmi.


 

TPP

 

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik