A franciák tudnak élni, ez nagyjából minden filmjük első, minden alkalommal kulturális sokkot okozó tapasztalata, és ha tudnak élni, akkor tudnak csak igazán hibázni, hazudni, szőnyeg alá söpörni, megcsalni – hisz mindez maga is az élet része.
Guillaume Canet-t többször láttuk már játszani, és mindig szívből, lendületből játszott, így nem meglepő, ha első rendezése sem távolságtartó, hűvös bergmani mozi. A sok helyütt tévesen vígjátéknak aposztrofált film rögtön az első jelenettel, egy elképesztő egysnittes, azaz vágás nélküli beállítással illusztrálja mind Canet filmes érzékenységét, mind a fent a franciákról elmondottakat. Már rég láttam ilyen erős és hatásos első három percet, ami olyan, mint az élet (és mivel a magyarban az életet negatív jelentésű szóként használjuk – lásd “majd megtudja, milyen az igazi élet” kifejezés -, jeleznem kell, hogy rohadtul szép is tud az lenni).
Adott egy társaság, egyikőjük kórházba kerül, a többiek így gondba kerülnek, hogy rendes évi nyaralásukat megtartsák-e. Végül is elutaznak Bordeaux mellé a tengerpartra, körbevéve a jóléttel és barátsággal. Persze mindenkinek megvan a maga gondja, egyikőjük beleszeret a másikba, ami azért gond igazán, mert két férfiről van szó, és a szerelem tárgya nem tud mit kezdeni a helyzettel. Más unatkozik férje mellett, a harmadik fél elköteleződni, a negyediket elhagyták, és azóta csak magára tud figyelni – Canet láthatóan az összes emberismeretét belepakolta a filmbe.
Az anyag és a történet csak dagad, dagad, hiába, ha az ember először mondhatja meg a világnak, nem szívesen tesz lakatot a szájára – ennek köszönhető a 154 perc játékidő. Nyilván legalább fél órával meg lehetne rövidíteni a filmet, de – és itt értünk el a lényeghez. Az Apró kicsi hazugságok esztétikai szempontból túlburjánzó, túlbeszélt film, de valahogy mégsem baj ez. Hiába a társadalomkritikai él, hiába az üresjáratoknál olykor szinte jobb híján használt zenei betét “majd csak elveszi a filmet”-szerű funkciója, a film működik.
Mert tényleg arról szól, hogy lehet élni, hogy lenne jó élni, még ha paradox módon azt is akarja mondani, hogy lám, lám, a nagy élet és barátság mögött mennyi önzés és hazugság rejtőzik – lehet, de sokaknak még ez a hazugság és önzés övezte élet is vágyott, ízes valami. Ráadásul az egyre duzzadó és kavargó anyag a film végére nem roskad magába, Canet egy-két húzással rövidre zár mindent, és legalább olyan hatásos zárlatot csinál, mint amilyen a nyitány volt.
Furcsa, de a franciás életszeretet miatt működik (jól) ez a kissé iskolás és amúgy nem hiba nélküli film.
Marillon Cotillard pár megrendítő pillanata mellett Francois Cluzet-t kell kiemelni, de lényegében minden színész jól hozza azt a típuskaraktert, amit rá osztottak.
Kinek ajánljuk: aki szereti a francia sajtokat
Kinek nem: akik a hűvös, de gyors filmeket szeretik
