Megvásárolható:
GREEN DAY: Awesome as Fuck
Hosszan lehet azon vitatkozni, hogy a koncertlemezeknek van-e értelme, de a vége úgyis az, hogy ennek a műfajnak is megvannak a maga emlékezetes darabjai és klasszikusai. A Green Daytől az Awesome as Fuck nem tartozik közéjük: ez kifejezetten az a fajta album, ami miatt vitatkozni szokás a koncertanyagok létjogosultságáról. Semmi baj nincs amúgy vele, csak értelme sincs sok, mert elhangzik rajta egy híján másféltucat dal a gumipunkokból tiszteletreméltó rocksztárokká érett Billie Joe Armstrongéktól, és annyit érez meg belőle az ember, hogy eredetiben azért jobban szólnak ezek a számok.
A banda amúgy pörög, mint az állat, a közönség pedig meg van veszve, és a lemez közepére beiktattak egy ismeretlenebb dalokból álló, sőt kiadatlan tételt is tartalmazó blokkot, mi több, a bónusz DVD-n egy komplett japán bulit is megnézhetünk (a CD anyaga több forrásból lett összeválogatva), de ez sem segít: semmi meglepetés nincs az albumon. A Green Day az American Idiottal teljesen váratlanul korunk nagy, rockopera-gyártó arénazenekara lett, a 21st Century Breakdownnal pedig meg is erősítette magát ebben a pozícióban, ezután a klasszikus recept szerint pont jöhetett volna egy hasonlóan emlékezetes koncertlemez, de ebben már sajnos nem sikerült a nagyok nyomdokaiba lépni. Kár.
Megvásárolható:
SOUNDGARDEN: Live on I-5
Kitűnő hetünk van, merthogy rögtön akad összehasonlítási alapunk is: az újjáalakult Soundgarden szintén koncertalbummal jelentkezett. A felvétel nem új, még a zenekar feloszlása előtt, 1996-ban készült, és tele van olyan dolgokkal, amik a Green Day anyagáról hiányoznak, például megvariált témákkal meg apró belenyúlásokkal, mint ahogy a Searching with My Good Eye Closedból előkúszik a Let Me Drown riffje, vagy ahogy felpörög a lemezverziónál sokkal punkosabb Rusty Cage. Persze ez nem olyan meglepő, hiszen grunge ide vagy oda, mindenki tudja, hogy a Soundgarden a Led Zeppelin emlőin nevelkedett, ők meg ugye nagyon szerették cincálgatni a számaikat élőben – de tök mindegy, hogy mitől, a lényeg, hogy ez egy olyan koncertlemez, amilyennek egy efféle albumot elképzel az ember.
How the West Was Won mindenesetre ebből sem lesz, mert annyira azért senki nem szakad szét a zenekarból, a legkevésbé pedig épp a frontember, Chris Cornell, aki néha egyszerűen spórol, néha meg simán csak bénán énekel vagy erőlködik. Kikapcsolni mondjuk mindezzel együtt sem akarja az ember az anyagot, de hogy betenni se fogja gyakran, az fix. És ez azért elég fájó, mert ez a felemás koncertalbum csak még furcsábbá teszi a zenekar amúgy is elég döcögősnek tűnő újjáalakulását. Az igazi vízválasztó (vagy mi a szösz) persze majd úgyis az új stúdiólemez lesz, de azért lehetett volna figyelni erre az „apróságra” is.
Megvásárolható:
WE PLANTS ARE HAPPY PLANTS: Time Is a Landscape
Stúdiólemezekben szegény ez a hét, de hogy ilyesmi is kerüljön a heti zeneadagba, visszanyúlunk egy kicsivel korábban megjelent anyaghoz, amelynek köszönhetően hazai színekben versenyző produkció és elektronikus zene is jut a szórásba. A We Plants Are Happy Plants egy személyt takar, Bergmann Pétert, akinek az egyik fő hatása nem meglepő és jól hallható módon a Daft Punk, a másik meg eléggé meglepő, de azért felfedezhető módon a Radiohead, és a kettőből valami olyasmit sikerült kihoznia, amivel már első nagylemeze megjelenése előtt is ismert lett úgy hazánkban, mint külföldön. Most pedig itt az ominózus debütalbum is.
74 perces hossza miatt a Time Is a Landscape első blikkre elég ijesztő, de a sűrűsége miatt nem megterhelő végighallgatni, és amúgy is elég masszív egészként működik. Ez mondjuk egyben azt is jelenti, hogy vannak rajta gyengébb részek, amiket az erősebb témák és tételek mentenek ki (mint mindenhol, az autotune itt is büntet), de szerencsére megvannak ezek a bizonyos emlékezetes pillanatok is az olyan számok formájában, mint a Sell Your Soul vagy az M42. Valaki valahol valamikor azt írta, hogy a WPAHP egyfajta űrdiszkót játszik, és ez a legjobb definíció erre az albumra is: nincs érezhető súlya, viszont hosszan lehet bujkálni benne a rétegzettségének köszönhetően, és kellemesen le is lassítja, sőt pihenteti az embert. Űrsétára sajnos még nem lehet magunkkal vinni, de egy ráérős városi mászkáláshoz addig is ideális.
Meghallgatható és letölthető:
ANIMAL COLLECTIVE: ATP Mixtape
Május 13. és 15. között az Animal Collective tagjai lesznek a soron következő londoni All Tomorrow’s Parties kurátorai. Emiatt mi alapjáraton legfeljebb csak fájó szívvel pityereghetnénk, de némi szerény hasznot azért mégis húzhatunk a dologból, a tagok ugyanis a jeles alkalomból összeállítottak egy több mint kétórás mixtape-et, ami szabadon hallgatható és le is tölthető itt alább. Az akrobatikus maszturbációs metált játszó Orthrelm egyik dalának szerepeltetetésétől eltekintve mondjuk túl sok meglepetés nem vár ránk, de ettől még 140 perc ingyenzene sosem jön rosszul.
