Megvásárolható:
WHITE LIES: Ritual
Semmi meglepő nincs benne, sőt olcsó élvezet, de a mai napig szórakoztató látni, ahogy az ún. indie zenekarok szépen sorban átlényegülnek a corporate rock hájas és nyálas ügynökeivé. Bár elmondható ugyanez többé-kevésbé a függetlenül gitározó garázszenekarokról vagy a My Bloody Valentine csecsein csüngő shoegaze-mozgalomról is, a legjobb példa a tendenciára mégiscsak a Joy Division köpönyegéből előbújt poszt-posztpunk geng, amelyik ma már semmivel nem izgalmasabb vagy kiszámíthatatlanabb, mint mondjuk a Creed (pfuj) és a Nickelback (brr) nevével fémjelzett amerikai posztgrunge-mozgalom. Ha úgy tetszik, panelekből építkező kamurock minden dal, amit elnyomnak.
Mit lehet ennek fényében a galeri egyik fiatalabb képviselője, a White Lies új lemezéről mondani? Hát elsősorban azt, hogy aki szerint ez jobb, mint az imént említett két zenekartól bármi is, az nyilvánvalóan elfogult a Joy Division irányában mondjuk a Pearl Jammel szemben, mert erről az albumról általánosságban még erőlködve is csak annyit lehet mondani, hogy kicsit New Order-esen Joy Division-ös. Ugyanakkor a maga módján persze éppúgy szerethető a White Lies is, mint azok a gusztustalan amerikaiak, mert persze nem véletlenül tart ott, ahol: Harry McVeigh egyszerűen gyönyörűen énekel, és pár átlagon felüli slágerre is egyértelműen képes a trió a sok töltelékszám között. Ezeket még akár valami zeneáruházból is érdemes letölteni (Strangers és Turn the Bells a címük) – de persze annak is igaza van, aki kivárja őket az MR2-n, mert leginkább azért oda valók. Az egész lemezzel pedig egyértelműen fölösleges foglalkozni.
Megvásárolható:
PEARL JAM: Live on Ten Legs
Na tetszik látni, fentebbiek miatt sokkal jobb, ha az ember eleve nem áll bele semmilyen különösebb pózba. Erre meg jó példa a már említett Pearl Jam. Persze, aki azon lovagol, hogy így Seattle meg úgy grunge, az nagyon tudja Eddie Vedderéket is köpködni, sőt vannak olyanok is, akik szerint például a Creed nem is önmagától rossz, hanem azért, mert az eleve rossz Pearl Jamet nyúlja, amely a kilencvenes évek elején ráugrott a grunge-szekérre, aztán átment kereskedelmi rockba. A hiba ezzel csak annyi, hogy a Pearl Jam nem ugrott soha sehova, a grunge-szekérre is csak feltuszkolták, és az első adandó alkalommal egyszerűen leszállt róla, aztán meg ment a maga feje után, és nyomta a rém egyszerű, tök őszinte rockzenét. Persze végeredményben ez is póz, de a különbség azért elég nyilvánvaló.
És megnyilvánul ebben a koncertlemezben is: a Live on Ten Legs a sokadik már a sorban a “rendes” élő PJ-kiadványok közt is, és a sokszázadik, ha beleszámoljuk, hogy úgy 350 koncertjét hivatalos bootlegként is megjelentette a zenekar, de a helye megvan – hiszen eleve kell valami már ahhoz is, hogy ott tartson az ember, hogy ennyi koncertlemezt kiadhasson. Úgy egyébként meg csalódni se nagyon lehet benne, mert hozza mind zeneileg, mind kiállítása szempontjából az együttestől megszokott minőséget: szép kiadvány, amit jó kézbe venni, de nemcsak a polc dísze, mert unott slágerparádé helyett kapásból egy Joe Strummer & Mescaleros feldolgozással indul, később pedig egy Public Image Ltd.-számot is felmutat, és a Pearl Jam saját dalai közül sem kizárólag a legnyilvánvalóbbak kerültek rá. Meg amúgy is: ez a zenekar van olyan izgalmas koncerten, hogy kétszer ugyanúgy sose halljuk tőlük ugyanazt a dalt. Akár háromszázötven-akárhány alkalomból sem.
Letölthető:
YEASAYER: Live at Ancienne Belgique
Ingyenes zenék terén túl nagy durranás a héten nem történt, viszont korábbról még van itt valami: egy komplett koncertalbum a tavalyi Szigeten is megfordult, pszichedelikus-világzenés popot játszó Yeasayertől. Valójában amúgy nem ingyenes a kiadvány, hanem „fizess, amennyit akarsz” rendszerben értékesítik, de opció a nulla dollár is, tehát aki például anyázott kedvenc nyári fesztiválunkon, hogy a banda tök egyszerre lépett fel a Muse-zal, és sértve érzi magát, amiért lemaradt a Yeasayerről, vagy úgy gondolja, hogy ott már hozott egy áldozatot a bandáért, az nyugodtan nyomhat egy „free”-t. Egyébként aki a zenekart szereti, az nagyon nem nyúlhat mellé a Live at Ancienne Belgique-kel, mert a banda stúdiós hangzását élőbe átkonvertálni eleve érdekes feladat, a tagok pedig nincsenek is híján a frappáns megoldásoknak és a kreatív ötleteknek. A hangzás mondjuk kicsit lehetne elevenebb, de ezen kívül nagyon nincs mibe belekötni, ez pedig az ár-érték arány tekintetében nem nagy hiba.
Az album itt tölthető le.
