Nagyjából ilyen volt az idei nulladik nap: akármilyen meglepő is, ezen az áthidaló-bemelegítő estén majdnem annyian voltak, mint egy rendes programnapon, csak épp a megszokott könyöklés és lökdösődés hiányzott. A tömeg jelentős része persze a Bob Marley 65. születésnapja alkalmából rendezett ska és reggae ünnepen tömörült a Nagyszínpadnál, úgyhogy a hangulat is ott volt a legjobb. Hogy mi ment, azt tökéletesen le lehet írni három, tetszőlegesen kiválasztott másodperc történéseinek szűkszavú ismertetésével: a színpadról valaki bedörögte a mikrofonba például azt, hogy „Jaaaaaah… Rastafaaaaaariiiii”, vagy mondjuk azt, hogy „Maxxxxximum Ressspectttta”, mire az együttes rákezdett, a nagyérdemű pedig olyannyira egy emberként kezdett mozogni, hogy valószínűleg még a pultokban a csaposok is járták a táncot.
Az utolsó előttiként fellépő Wailers koncertjéig a tömeg fokozatosan nőtt (már az előttük fellépő Toots & the Maytalst is annyian nézték, hogy ihaj) – egyedül a UB40 fellépésére esett vissza a növekedés, de még ott is többen voltak, mint egyes zárónapokon akkoriban, amikor keddig tartott a Sziget. Ha rosszindulatú akarok lenni, azt persze hozzátehetem, hogy a lelkesedés a fellépőktől többé-kevésbé teljesen független volt, de hát egyrészt egyszer lenne 65 éves a jó öreg Bob, másrészt meg nem egy ska-reggae buli fogja előhozni belőlem a kekeckedőt, és pláne nem a Sziget nulladik napján.
Nagyobb panasz nem lehet a Cseh Tamás-emlékestre sem, amelynek alkalmából ugyancsak méltó tömeg gyűlt össze a világzeneinél. A műsor nagy pozitívuma az volt, hogy egy pillanatra sem csapott át ájtatos modoroskodásba: minden előadó feljött, eljátszott pár számot (Cseh Tamástól vettet és sajátot vegyest), aztán míg átszerelték a színpadot, Lévai Balázs elbeszélgetett velük, és szerencsére a tőle megszokott lelkes, mégis profán stílusban kérdezett, így nem szent tehenet kerülgettünk, hanem egy nagyszerű zenészre emlékeztünk. Nagyjából ugyanez volt viszont az is, amiért sajnos egyáltalán nem lesz emlékezetes ez a koncert. Nagyon jó dalokat játszottak nagyon jó előadók, és néha nagyon jól is sikerült ez (lásd pl. Kistehén – Budapest), de az állandó, kényszerűen hosszú intermezzókkal és Lévai riporteri könyöklőpultjával olyan volt az egész, mint egy tévéközvetítés egy nemzeti ünnepen tartott állami megemlékezésről. Illetve annál persze sokkal jobb, mert azért el lehetett nézni meg hallgatni, de Cseh Tamás hagyatéka ennél mindenképpen tiszteletparancsolóbb.
Utolsó lehetőségként maradt tehát a II. Magyar Jazz Napja a jazzszínpadnál, és be is jött. Ezt nem egy fölig érő sál és egy félig szívott szivarka mondatja velem, és nem is az, hogy egyedül itt voltak jó kevesen (este hét felé körülbelül egy délután három órás időponthoz illő közönség állt a pódium előtt). Sőt még csak nem is az, hogy sehol máshol nem történt semmi emlékezetes – egyszerűen csak sikerült itt látni egy tényleg jó koncertet Dennis Chambers, Dean Brown, Csepregi Gyula és Vasvári Pál előadásában. A produkció néha ugyan alig egy centire volt attól, hogy progresszív rockba hajló egomán tekerésbe csapjon át (Chambersnek úgy szólt a dobja, mint egy thrash metal zenésznek, Brown meg tipikus idegfűrészelő szólókat eregetett a gitárjával), de mivel a határvonalat soha nem lépte át a zenekar, a fellépés megmaradt végig játékosnak és élvezetesnek.
A George Duke-kal kiegészült Budapest Jazz Orchestra nem meglepő módon ezután már csak levezető attrakciónak volt jó, beszélgetés mellé – de legalább volt miről beszélni. Hogy pedig legyen továbbra is miről diskurálni, szolgálatiközlemény-jelleggel két dogot még szeretnék kiemelni. Egy: a címzetes vegetáriánus étkezdékben egyfelől jót lehet enni, másfelől viszont lehet, hogy 1500 forintba fog kerülni; kettő: elképzelhető, hogy az idei sziget jelszava az, hogy „I love this city”, mert egymástól függetlenül ketten is ezt kiabálták kifelé jövet. Mindazonáltal remélem, hogy csak én értettem félre valamit, és nem lesz újabb geráppánk.
