Október 7-én példátlan terrortámadás érte Izraelt. A világ egyik legfejlettebb hadseregének és legnevesebb hírszerzésének kudarca sokkolta a nemzetközi nyilvánosságot. A fiaskó megidézte az 1973-as jom kippuri háborút, amikor is Izraelt váratlan támadás érte a szomszédos arab országok részéről – ez akkor Golda Meir miniszterelnök lemondásához vezetett.
A mostani támadás után a közvélemény az izraeli hadsereg és a titkosszolgálatok mulasztását tényként kezeli. Azonban fontos tisztázni, hogy a jelen helyzetben mit tekinthetünk mulasztásnak. Elsőként fontos megemlíteni, hogy az Izraelt érő fenyegetések mindennaposak, így csak az állandó mozgósítás jelenthetne biztonsági garanciát. Ez fenntarthatatlan és finanszírozhatatlan lenne, így a titkosszolgálatok elsődleges felelőssége, hogy az érkező információkat kielemezzék és a biztonsági kockázatukhoz mérten súlyozzák.
A mostani konfliktus kapcsán is számos olyan írás jelent meg, melyek szerint Egyiptom előzetesen figyelmeztette Izraelt egy esetleges, Gázából kiinduló támadásról. Bár ez tényszerűen igaz lehet, közel sem mindegy, hogy a konkrét figyelmeztetés mit tartalmazott pontosan. Egyes beszámolók szerint Egyiptom pusztán arra hívta fel az izraeli vezetés figyelmét, hogy a gázai helyzet „robbanékony”, de a támadás konkrét helyét és idejét nem jelölte meg. Egy hasonló figyelmeztetés önmagában nem sokat ér, hiszen a gázai helyzet évtizedek óta robbanékony, így az izraeli szervek nyilatkozata alapján
Abban az esetben, ha érdemi információk jutnak az izraeli vezetés birtokába, a kormányfő dönthet arról, hogy elrendeli-e a hadsereg mozgósítását. Csakhogy a mozgósítás elrendelése esetén sem egyértelmű, hogy a hadsereg mely „frontokra” koncentrálja az erőit. Amíg a gázai és ciszjordániai területekről a Hamász és Palesztin Dzsihád terroristái fenyegetik a zsidó államot, addig Libanonból a sokkal veszélyesebb és sokkal jobban felszerelt, Irán által pénzelt Hezbollah jelent katonai fenyegetést. Háború kitörése esetén Izraelnek döntenie kell erőinek megosztásáról. Egyes információk szerint a mostani mulasztás oka az is lehetett, hogy Izrael egy Ciszjordánia területéről kiinduló terrortámadásra készült, így a Gázához kötődő biztonsági kockázatokat alulértékelte.
Egy biztonságpolitikai fiaskó bekövetkezése általában több, különböző szinten meghozott döntés következménye. A végső felelősséget persze a mindenkori kormány és azon belül a miniszterelnök viseli, különösen, hogy mind a külügyi hírszerzésre specializálódott Moszad, mind a belügyi hírszerzésre specializálódott Sin Bét közvetlenül a kormányfő hivatala alatt működik.
Emlékezetes, hogy a jom kippuri háború kivizsgálására felállított Agranat Bizottság ugyan nem állapította meg a miniszterelnök, Golda Meir személyi felelősségét a háború hibás kezelésében, ő mégis a lemondás mellett döntött a bizottsági jelentés publikálását követően. A jelenlegi támadás eddig kevesebb áldozattal járt, mint a közel egy hónapig tartó jom kippuri háború, azonban az áldozatok többsége civil, és a vérengzés az izraeli magterületekhez (Tel Avivhoz és Jeruzsálemhez) jóval közelebb érte a zsidó államot. A helyzet bizonyos tekintetben rosszabb, mint 1973-ban, így Benjamin Netanjahunak nem pusztán a személyi felelősség kérdésével, de a politikai támogatottságának fokozatos elporladásával is szembe kell néznie.
Hibának helye nincs
Az izraeli politikát – a zsidó állam megalapítása óta – számos törésvonal szabdalja. Az oslói békefolyamat megindulásával a kilencvenes években a biztonságpolitikáról vallott eltérő nézetek váltak az izraeli jobb- és baloldal fő konfliktuspontjává. A baloldali béketábor politikáját a „földet a békéért cserébe” gondolata vezérelte. Kiindulópontjukat az 1979-es, Egyiptommal kötött békemegállapodás jelentette, melynek keretében Izrael visszaadta az arab országnak a hatnapos háborúban elfoglalt Sínai-félszigetet, és ezzel elsőként békét kötött az egyik legnagyobb katonai fenyegetést jelentő szomszédjával. A Jichák Rabin és Simon Peresz vezette béketábor az egyiptomi megállapodás sikeréből kiindulva úgy gondolta, hogy területek átadása a békéért cserébe a palesztin megbékélési folyamatot is segíteni fogja. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kilencvenes évek a kétállami megoldás felé tett nagyvonalú lépések időszaka volt.
A Jasszer Arafat palesztin vezetővel együtt Nobel-békedíjjal kitüntetett Rabin és Peresz által megindított békefolyamatot maga Netanjahu is pusztán lassítani tudta, miután 1996-ban elfoglalta a miniszterelnöki széket. Rabin meggyilkolása és a békefolyamat akadozása hangsúlyt adott azon jobboldali kritikáknak, amelyek bírálták a „földet a békéért cserébe” koncepcióját.
Ezzel szemben a jobboldal az úgynevezett reciprocitást képviselte, mely szerint bárminemű békekötést a palesztin terrorizmus felszámolásának kell megelőznie. Bár Netanjahu lassította a sok tekintetben kockázatos oslói békefolyamatot, Izrael így is kulcsfontosságú területeket adott át a palesztin vezetésnek Ciszjordánia területén. Az 1999-es választás a baloldal és Ehud Barak győzelmét hozta, aki minden korábbinál nagyobb lendülettel vágott neki a kétállami megoldás megvalósításának. A békefolyamat a palesztin vezetés és Arafat ellenállása miatt 2000-ben lefulladt, a kudarcot pedig a több ezer izraeli életet követelő második intifáda kitörése követte. A jobboldal megigazult korábbi állításában, amely szerint a területek átadása jelentős kockázatokat jelent Izrael számára, és érdemben nem járul hozzá a megbékélési folyamat sikeréhez. Győzött a reciprocitás gondolata, 2001-ben pedig ismét a jobboldal alakíthatott kormányt Ariel Sharon vezetésével.
A keménykezű katonaember, Sharon megjelenésével az izraeli jobboldal egyre inkább biztonságpolitikai kérdések mentén kezdte meghatározni magát, illetve igyekezett kisajátítani a biztonságpolitikai kompetencia látszatát. A Védőpajzs Hadművelettel Izrael felvette a harcot a második intifádával szemben. Az összecsapások a hatnapos háború óta nem öltöttek akkora mértéket a Ciszjordánia területén, mint 2002-ben. Az azóta hírhedtté vált, palesztinok lakta területekbe nyúló határkerítés építése is ekkor kezdődött meg, és sok tekintetben Sharon miniszterelnökségének szimbólumává vált.
Amíg a Likud a keményvonalas Netanjahu ölébe esett, addig a centrum felé mozduló Sharon megalapította az izraeli politika kontextusában igen szokatlan és rövid életű centrista formációját, a Kadimát. Sharon pár éven belül elhunyt, a Hamász terrorszervezet átvette a Gáza feletti irányítást, 2008-ban pedig kitört az első gázai háború. Netanjahu megigazulva vehette át a miniszterelnöki széket a centrista Kadima és a Sharon után hivatalba lépő Ehud Olmert bukása után.
Netanjahu szakított az izraeli baloldal sok tekintetben kudarcot valló biztonságpolitikai elképzeléseivel. A korábbi politikai vezetésben alapvetésnek számított, hogy a szélesebb arab világgal pusztán a palesztin megbékélési folyamat lezárását követően lehet normalizálni a kapcsolatokat. Netanjahu nem fogadta el ezt, és megkezdte az arab-izraeli kapcsolatok újjáépítését, amelynek csúcspontját 2020-ban az Egyesült Arab Emirátusokkal, Bahreinnel, Marokkóval és Szudánnal megkötött Ábrahám-egyezmények jelentették. Ez rávilágított, hogy a palesztinokkal való békekötés nem feltétele a szélesebb értelemben vett arab-izraeli kapcsolatok újjáépítésének.
Ez kimondottan rossz a kérdés körül ügyesen manőverező Netanjahunak, de könnyen belátható módon Izraelnek is.
Netanjahu fontos külpolitikai célja volt az Iránnal szembeni fellépés és az atomalku megtorpedózása is. Mindkét területen sikereket ért el – Netanjahu évtizede kimondottan békésnek számított, ami mind az izraeli, mind a palesztin áldozatok történelmi viszonylatban alacsony számában is megmutatkozott. A most kirobbant konfliktus a relatív béke időszakára tett pontot, és ezzel csúnya stigmát helyezett el a biztonságpolitikai kompetenciával „házaló” Netanjahu eredményein. Az a kérdés, hogy múltbéli eredményeire hivatkozva képes lehet-e a politikai túlélésre a jelenlegi történések fényében.
A kormány egységes, az ország megosztott
A mostani terrorcselekmény és az izraeli válaszcsapás nyomán a zsidó állam politikai vezetése – mint már korábban is számos alkalommal – egységbe kovácsolódott. Netanjahu egységkormány alakítására vonatkozó felhívását
- a legnagyobb ellenzéki párt, a korábbi védelmi miniszter Benny Gantz által vezetett jobbközép Nemzeti Egység elfogadta.
- A Yair Lapid által vezetett második legnagyobb ellenzéki formáció, a centrista Yesh Atid nem csatlakozott a kormányhoz, azonban külső támogatásról biztosította a kormányfőt.
- Az Avigdor Lieberman által vezetett jobboldali, szekuláris Yisrael Beiteinu csatlakozásáról jelenleg is folynak a tárgyalások.
- Az egységből így pusztán az arab pártok és az Izraeli Munkapárt néhány képviselője maradt ki.
Sokan kifogásolták, hogy az egységkormány felállítása jóval több időt vett igénybe, mint azt várni lehetett. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a kormánykoalíció radikális jobboldali pártjai sokak számára szalonképtelen partnernek bizonyultak. Sejthető, hogy a Yesh Atid távolmaradása is a szélsőjobboldali pártoktól való tartózkodásnak köszönhető.
A konfliktus fényében az izraeli jobboldal szemszögéből Netanjahu tavalyi koalícióalkotása hibásnak bizonyult. A tisztán jobboldali szövetség eleve szokatlan az izraeli politikatörténetben. Maga Netanjahu is gondosan ügyelt arra, hogy korábbi kormánykoalícióban ne pusztán jobboldali pártok vegyenek részt.
Hasonló a helyzet, mint 1973-ban, amikor is a jom kippuri háború kikezdte a Golda Meir által vezetett Baloldali Tömörülés támogatottságát. A biztonságpolitikai kudarc (és a nyomában érkező egyéb botrányok) a jobboldali Likud első, 1977-es győzelmében kulminált. Egyes elemzők értékelése szerint a mostani fiaskó hasonló politikai következményekkel járhat a Netanjahu vezette jobboldali blokk számára. Elnézve a közvélemény-kutatások adatait, nehéz is volna más következtetésre jutni.
Persze az izraeli politika sem ott tart, mint 1973-ban. Az elmúlt évtizedekben az izraeli választók fokozatos jobbratolódásának lehettünk tanúi. Beszédes, hogy az önmagukat jobboldalinak valló szavazók aránya 23-ról 52 százalékra emelkedett 1973 és 2003 között. A jobboldal térfoglalása jórészt az önmagukat centristáknak valló szavazókat érintette, miközben az elmúlt húsz évben az izraeli baloldal támogatottsága is elporladt. Az utolsó, bármennyire is baloldalinak tekinthető kormány Ehud Barak 2001-es bukásával kudarcot vallott. A tavalyi választáson az utóbbi évtizedben divatossá váló újbaloldali Meretz kiesett a törvényhozásból, a nagy múltra visszatekintő Izraeli Munkapárt pedig pusztán árnyéka egykori önmagának.
A Hamász támadása után készített egyetlen felmérés eredményei alapján a jobboldali kormánykoalíció mintegy 19 mandátummal maradna el az abszolút többséghez és a kormányalakításhoz szükséges 61 parlamenti mandátumtól. A jelen eredmények alapján a Likud 13-mal kevesebb képviselői helyhez jutna, mint a tavaly decemberi választásokon. Ezen eredmények egyértelműen a Netanjahu vezette blokk összeomlását és a koalíció mozgásterének beszűkülését tükrözik. A Likud összeomlásának legnagyobb nyertese a Benny Gantz által vezetett jobbközép lehet.
Duplacsavar
Gantzot az izraeli nyilvánosság az izraeli hadsereg vezetőjeként, védelmi miniszterként és a miniszterelnök korábbi helyetteseként is ismeri. A 2018-ban alapított Izraeli Ellenállás nevű pártja hamar a centrista liberálisok legfontosabb politikai partnerévé vált. A két formáció által alkotott Kék és Fehér nevű szövetség támogatta
- a miniszterelnöki cikluslimitek bevezetését,
- a vádemelés alatt álló politikusok törvényhozásból való kizárását,
- a rabbinátusi hatáskörök korlátozását
- és az izraeli kisebbségek beemelését a nemzetállami törvénybe.
Miután a választási szövetség jól szerepelt a 2020-as választáson, Gantz úgy döntött, a Kék és Fehér csatlakozik a Netanjahu vezette kormánykoalícióhoz, ami a szövetség felbomlásához, a liberálisok távozásához vezetett. A centrista szavazók a 2021-es választáson megbüntették a sokak szemében Netanjahuval lepaktáló Gantzot, így a Kék és Fehér által megszerzett mandátumok száma csaknem a felére esett. A helyzet nyertese a liberális-centrista Yesh Atid lett, amely 2021-ben képes volt nyolcpárti koalíciót alakítani és tizenkét év után megbuktatni Netanjahut. A szivárványkoalíciónak Benny Gantz pártja is része volt, azonban az igencsak törékenynek bizonyuló szövetség egy év kormányzás után szétesett. Tavaly decemberében Netanjahu visszatért, és a radikális jobboldal pártjaival szövetségben alakíthatott kormányt. Néhány hónapja így még igen nagy megrökönyödést váltott volna ki a kijelentés, hogy Izrael következő kormányát Benny Gantz vezetheti majd.
A Gantz által irányított Nemzeti Egység egyértelműen az utóbbi hónapok politikai nyertese lett.
Gantz pártja a liberális-centrista Yesh Atiddal közel kormányképes parlamenti többséget tudna szerezni a közvélemény-kutatások alapján. Persze a következő választásokat terv szerint csak 2026-ban tartják, és Netanjahu, valamint koalíciós partnerei minden korábbinál érdekeltebbek a jobboldali egység fenntartásában, hiszen a koalíció szétesése könnyen előrehozott választáshoz vezetne, amit a jelenlegi kabinet minden valószínűség szerint nagy arányban elveszítene. Nehéz megmondani, hogy a közeljövőben kibontakozó és várhatóan elnyúló gázai háború milyen politikai meglepetéseket tartogat még, az azonban biztos, hogy Izrael leghosszabb ideig regnáló miniszterelnöke számára nem éppen ideálisan alakulnak a viszonyok.
Kötött pálya
A Hamász Izrael ellen indított példátlan terrortámadása minden valószínűség szerint egy elhúzódó háborúhoz, Izrael külpolitikai mozgásterének beszűküléséhez és a politikai erőviszonyok szokottnál nagyobb mértékű átrendeződéséhez vezethetnek. Könnyen belátható, hogy Netanjahu bukása sorsfordító pillanat lenne az izraeli politika történetében. Bár Izrael miniszterelnökének politikája számos külpolitikai, gazdaságpolitikai és belpolitikai kérdésben helyesnek bizonyult, ahogy az elmúlt hónapok tüntetéshulláma is mutatja, igen sok ellenlábast szerzett több mint egy évtizedes regnálása alatt.
A zsidó állam sok tekintetben kötött pályán mozog, politikáját pedig rendkívül bonyolult biztonságpolitikai szempontok mentén kell alakítania. Ennek része az Egyesült Államokkal való szoros kapcsolatok fenntartása, a viszony normalizálása a térség arab államaival, a hatnapos háborúban elfoglalt területek kontrollja, valamint az Iránnal való harc folytatása. Ezek feladása Izrael alapvető biztonságpolitikai érdekeit sértené, és nem valószínű, hogy ezekben változás állna be egy esetleges kormányváltás esetén.
