A Kárpátokon hó ült, a súlyától meghajlottak a fák. Hideg köd állt a völgyben. A hóvihar reggel tíz előtt kezdődött, erős szél verte a vizes havat az ablakra, alig láttam valamit az útból. Ugyanaz a huszonöt éves autó, mint egy évvel ezelőtt, ugyanazon az úton. Nem égett ki Kijev rakétázása alatt, és a barátok visszahozták nekem Munkácsig.
A magyar törvények még mindig nem ismernek olyat, hogy egy gépjármű megsemmisül, mert szétlövik az oroszok. Erre hivatkozva még mindig nem lehetett kivonni a forgalomból, pedig lassan egy éve háború dúl a szomszédunkban.
Oroszország tavaly február 24-én lerohanta Ukrajnát. Az évforduló miatt vezetek Kijevbe.
Valahol két falu között Kárpátalján kidurrant a kocsi jobb első kereke. Vészvillogóval vánszorogtam a közeli település határáig. Egy parasztházon magyar és ukrán felirat állt: „Gumi.”
– Beszél magyarul? – kérdeztem a nagydarab, ötven körüli férfit, aki vizsgálta a kocsimat.
– Beszélek.
– Magyar?
– Nem. Ukrán. Dolgoztam magyarban.
– Szépen beszél magyarul.
– Hallaná a feleségemet.
– Ő magyar?
– Nem, ő is ukrán. Csak ő magyarok között nőtt fel.
– Meg tudja csinálni a kocsit?
– Meg. Ha nem megy el az áram.
Az áram elment. Sötétség és félhomály a faluban. Mindennapos az áramszünet, amióta az oroszok az ország infrastruktúráját támadják.
– Munkácson meg tudják csinálni.
– Be tudja vinni a kocsit?
– Be tudnám, de nem merem.
– Miért nem?
– Mert félek, hogy a kezembe adják a behívómat. Mindenkit behívnak Kárpátalján.
– Bujkál?
– Nem, de nem jó most keresztülmenni egy blokposzton. Ott is odaadhatják az embernek. Volt erre példa.
Négy óra múlva lett újra áram. Alig tíz perccel a kijárási tilalom kezdete előtt értem Lembergbe. A hotelt Leopold Masoch után nevezték el, előtte a mazochizmus atyjának szobra áll. Túl fáradt voltam, hogy foglalkozzak a dominának öltözött pincérnőkkel a hotel bárjában, és a Szent András-kereszt sem hozott lázba a szobám falán.
Lemberg reggel úgy festett, mintha nem is lenne háború. Indultam tovább Ternopilbe, majd onnan Kijevbe.
A besorozottak két hét kiképzés után a fronton találják magukat. Már az ukrán hadseregben is hallani hangokat arról, hogy sok a tévedés. Súlyos betegek is kaptak behívót. Tizennyolc és hatvan között bárkit és bármikor behívhatnak, mert kell az emberanyag a frontra.
Senki sem vállalja névvel, hogy a kényszersorozásról beszéljen, de nyilvánvalóvá válik a beszélgetések során: mindenki tart attól, hogy rá is sor kerül. A hatvanévesek is. Nem a kisebbségeket sorozzák az ukrán hatóságok, hanem mindenkit – egész Ukrajna területén.
Az ukránok legendás ellenállása a tavalyi évben sikeresen visszaverte az orosz offenzívát. Oroszországnak nem sikerült elfoglalnia Kijevet, a nyugati fegyverszállítmányoknak köszönhetően pedig az ukránok sikeresen vissza is foglaltak városokat a megszállóktól.
Oroszországnak akkorák voltak a veszteségei, hogy sorozniuk kellett. A nyugati média ettől volt hangos tavaly. Részletekbe menően számoltak be arról, hogy a nagyvárosokon kívül egész települések férfipopulációját is mozgósítják az oroszok. A Wagner-csoport orosz börtönökből töltötte fel a sorait – a gyilkosokból, nemierőszak-tevőkből verbuvált tízezer ember nagy része már meghalt Bakhmutnál és Vuledárnál.
Annak azonban, hogy az ukránok képesek ellenállni az orosz inváziónak, ára van. Ezt az árat pedig vérben kell megfizetni.
– Naponta körülbelül háromszáz embert veszítünk – mondta nekem egy a frontvonalban dolgozó humanitárius önkéntes. – Az oroszok kétóránként nekiindítanak ötszáz embert. Minden héten egész vonatszerelvények indulnak Kramatorszkból tele sebesültekkel.
– Nyugati segítség nélkül meddig bírja ezt Ukrajna?
– Három-négy hónapig. Ha megkapjuk a nagy hatótávolságú fegyvereket, megmaradunk.
Az ukrán haderő veszteségei az invázió kezdete óta tabunak számítanak, a sajtót nem engedik be a katonai kórházakba. Az embernek, ha az újságokból követi ezt a háborút, olyan érzése támad, mintha az ukránok veszteségei jelentéktelenek lennének, és várják a tavaszt, hogy egy új ellenoffenzíva keretében, a megérkezett nyugati fegyverekkel újabb területeket vegyenek vissza a megszállóktól.
Az ellenállás alapfeltétele a nyugati fegyversegély, anélkül Ukrajnának esélye sem lenne harcolni a népesebb és több fegyverrel rendelkező agresszív szomszédja ellen. Tavaly ősszel még az ukránoknál volt a kezdeményezés, most februárban már az oroszok támadnak, elsősorban azért, mert a Nyugat nem tudja eldönteni, milyen „halálos segély” eszkalálja a konfliktust, mi sodorná bele az egész kontinenst a háborúba. A késlekedés ukrán halottakban mérhető.
A jelentős ukrán veszteségek már érezhetők azonban anélkül is, hogy direkt adatokkal szolgálnának az ukrán védelmi erők. Ez év elején az ukrán parlamentben átment a törvény, ami jelentős jogkörökkel ruházza fel a sorozó hatóságot, és kiszélesíti azt a társadalmi szeletet, ahonnan meríteni lehet.
– Tizenegykor, ugye, beáll a kijárási tilalom – mondja Max Leonov, a Buena Vista Social Bar tulajdonosa már Kijevben. – A rendőrség razziázik a tovább nyitva tartóknál, így nálunk is. Nem mehetek el, mert a pincéreim halálra vannak rémülve, hogy a razzia során megkapják a behívóikat.
Leonov félelme nem légből kapott. Többször előfordult, hogy a kijárási tilalmat megsértő bárokban az előállítás alatt kézbesítettek behívókat a hatóságok. Büntetésként.
A kényszersorozások mellett párhuzamosan zajlik az a társadalmi jelenség is, hogy férfiak tömegével jelentkeznek önként a katonai szolgálatra. A nyilvánvaló hazaszeretet mellett a másik szempont az ukrán gazdaság mélyrepülése.
Ha mindenkit kifizettünk és ettünk is, az egy jó hónap volt. A nulla az új plusz
– mondja Leonov.
A háború miatt az ukrán gazdaságban a vezető szerepet a hadsereg vette át. Az óriási munkanélküliség mellett az egyetlen karrieropció jelenleg a hadseregben van. Ott kap enni naponta háromszor az ember, plusz zsoldot is. Más munka nem nagyon van már az országban.
Ugyanott szálltam meg Kijevben, mint tavaly februárban. A megérkezésemmel egy időben hetek óta először visítottak fel a légoltalmi szirénák, éjszakára pedig elsötétült a város. A Buena Vista Social Barban égtek a fények egyedül a belvárosban – a pesti kocsmárosoktól kapott generátor dorombol a légoltalmi pincében.
Reggel ráírtam Viktor közlegényre a 72. géppuskás brigádból. Az őszi ukrán ellentámadás alatt a 72-eseknél voltam a Donbászban.
Megsebesült egy rakétatámadásban, jelenleg Frankivszkben van kórházban. Elmondása szerint „semmi komoly”. Azt javasolta beszéljek az egység vezetőjével, amit meg is tettem. A brigád szerencsésebbjeként ő is kórházban van.
