Ágyúzásra ébredtem. A mély dörgést visszhangozták a dombok. Vadkacsák szálltak fel a tóról az erőmű mellett. A víz felszínén tükröződött nap. A láthatár végén füstcsíkok. Oda lőttek az ágyúk.
Két ukrán katona birkózott a porban, miközben kávéért mentem. Mosolyogtak, de azért próbálták fojtószorításba tenni a másikat.
Menjetek szobára az istenért
– mondtam, mire mindketten nevetni kezdtek. Felhúzták egymást a földről.
Az egyikük Viktor Sztaritszanki volt. 24 éves, kifejezetten jóképű gyerek, jól beszél angolul. A brigád mókamestere, nem lehet nem szeretni. Bohóc. Egyszerűen nem passzol a háborúhoz a folyamatos flegma mosolyával. Egy napon keresztül vezetgetett a tábor környékén, és magyarázta a harcállásokat. Igazán jóban lettünk. Éjszaka, a közös vacsora után azért egyenként odajöttek hozzám a brigád tagjai, és németül, oroszul vagy éppen kézzel-lábbal, de elmondták, hogy a kölyök hős. Hogy harctéri bátorságért legalább kétszer terjesztették már fel plecsnire.
Viktorral és az egység másik közlegényével Ruszlánnal lőszeres ládákra ülve kávéztunk.
„Ma kiviszlek a frontra” – mondta Viktor.
„Elkezdődött a támadás?”
„El. Egy dologra kérlek.”
„Na.”
„Legyél gyengéd.”
Ruszlán felröhögött, és nevettek a ház előtt kávézó többiek is.
„A viccet félretéve: kérlek csináld, amit mondok. Akkor nem lesz baj.”
„Oké.”
„És hozd le minden holmidat, azonnal épületet kell váltanunk, mert a ruszkik bemérték a bázist.”
Felmentem a szobába, ahol aludtam, felkaptam a hátizsákjaimat és levittem. Viktorék már bekapcsolták a golyóálló mellényeiket és a sisakjaikat igazgatták a fejükön. Felvettem én is a négyes mellényemet, bekapcsoltam a sisakomat. Viktor végigmért, és elégedetten bólintott.
„Strikeface, ugye?”
„Az.”
„Jó, az kibír 4–5 lövést is. Na, induljunk!”
Mindketten felhúzták az AKM karabélyaikat, úgy ültek be a terepjáróba. Egyetlen pontos mozdulattal csinálták, nem álltak meg közben. Figyeltem a zárszerkezetből kirepülő lőszert, és arra gondoltam, mennyivel jobb kiképzett katonákkal dolgozni, mert ők legalább ismerik a fegyvereiket, ellentétben az önkéntesekkel. Ezek a srácok senkit sem lőnek agyon véletlenül.
Az anyósülésre ültem a terepjáróban. Viktor vezetett, a karabélyát a lábaim közé tette. Bámultam a fegyver fekete csövét, ahogyan áthajtottunk az erőmű tavát keresztülvágó hídon. A híd végén az ellenőrzőpontnál Viktor megállt, letekerte az ablakot.
Kurakhove városában dörögtek az ágyúk, amikor keresztülhajtottunk rajta. Szellemfalvak következtek, majd kiértünk a mezőkre. Kiégett napraforgómezők, amíg a szem ellát, búzamezők, melyeket senki sem aratott le. Olyan negyven méterre a mezőtől aknavetők torkolattüzeit lehetett látni, és az aknagránátok kivetődésének fémes hangját hallani. Az oroszok visszalőttek, ezt onnan tudtuk, hogy fekete füst szállt fel a búzából, és égni kezdett a termés. Húsz kilométerre jártunk az aktív fronttól.
Az utolsó falu határában egy nagy ipari épület állt. Tüzérségi tűztől beomlott gabonasilók ásítottak a bárányfelhők felé az égen. Az épületnek mély parkolója volt, megálltunk a kocsival előtte.
„Tankokat akartál nem?”
„De.”
„Itt vannak a tankjaid.”
Lent a föld alatt sötétség. Két BMP1 aludt a sofőrjeikkel. Viktor vázolta nekik, hogy mit szeretnénk, és kérte, hogy mondják már el, hol vannak a harckocsik. Elmondták. Visszaültünk a kocsiba, indultunk tovább. A mezők melletti földutakon szállt a por, jótékony ködbe vonva minket.
Az egész Donyec-medence sík vidék. Gabona- és napraforgómezők, amíg a szem ellát. Nem nagyon vannak erdők, dombok, ahol el lehetne bújni, kivéve az útmenti satnya bokrosokat, fákat.
Az ukrán T-64-esek az út mellett álltak a fák között. Tűzparancsra vártak, hogy zárótűz alá vegyék az orosz állásokat, amíg a gyalogság előrenyomul.
„A fő offenzíva Harkivnál van. Mi most azért szorongatjuk őket, hogy azt higgyék, itt is teljes erővel támadunk.”
Az egyik T-64-es harckocsizó megölelgette a fiúkat, és beleegyezett, hogy videóra vegyük, amikor lőnek.
„Majd szólok, ha indulhat a kamera” – mondta.
„De azért jó lenne, ha elmennétek azután, hogy lőttünk. A ruszkik mindig visszalőnek, ha lelepleződik a pozíciónk.”
Leálltunk a kocsival, és vártunk. Eltelt húsz perc, de semmi sem történt. Forrón tűzött a nap, ezért a srácokkal bementünk a tank mögé. A fiúk aludtak. Én hallgattam az örökké dolgozó aknavető hangját, és néztem az orosz oldalról induló rakéták kondenzcsíkját a valószerűtlenül kék égen.
Végül felugatott a harckocsi rádiója. Viktor felpattant, és azt mondta, azonnal indulunk. Futva rohantunk vissza a terepjáróhoz, mire beültünk, már el is robogott mellettünk a harckocsi.
„Utasítást kaptak, hogy váltsanak pozíciót” – mondta Viktor. Beletaposott a gázba, és néhány percen belül már a tank mellett haladtunk.
„Ha esetleg meghalnál, kit kell értesíteni?” – kérdezte vigyorogva Viktor, miközben az előttünk robogó tonnákat filmeztem.
„Anyádat.”
„Minden nap beszélek anyámmal.”
„Tudom. Mondtad.”
Tizenegy kilométerre voltunk az ellenséges vonalaktól, amikor a harckocsi megállt, és betolatott egy fa mellé.
„Ha süvítő hangot hallasz, vágd a földhöz magad, oké?” – mondta Viktor.
A harckocsi egy búzamezőnél állt. Kiégett fekete foltok és mély kráterek jelezték a földön, hogy nem először használták az ukránok ezt a pozíciót. Beálltunk ahhoz, hogy mindenképpen fel tudjuk venni a tüzet. Fülvédőm persze nem volt. Viktor adta kölcsön a mobiljának a fülesét. Vártunk megint.
„Ezek a régi tankjaitok vannak?” – kérdeztem Viktort.
„Ezek. Öreg tank ez, de elsül. Pont, mint te.”
Bár egy vak hangot nem beszélek sem ukránul, sem oroszul, a harckocsi rádióját értettem.
„Zenekar négy, itt a központ. Zenére felkészül!” – ezután megadták a cél koordinátáit. Lélegzetvisszafojtva vártam. Végül lőtt a tank. A lövéstől meghajlottak a tank előtti fák, a hangja pedig végigdörgött a mezők felett. Még egy lövés. Aztán még egy.
„Köszönjük, testvérek!” – kiabálta Viktor a harckocsizók felé, és már rohantunk is a kocsihoz.
Az úton állva megvártuk az utolsó lövést. Azon imádkoztam közben, hogy legyen elég időnk fedezékbe menni az orosz válaszcsapás előtt.
A tank újra lőtt, Viktor beletaposott a gázba, és már ott sem voltunk. A kocsiból jól láttuk a becsapódó lövedékek fekete füstjét a mező túloldalán.
„Na, most elviszlek az állásainkhoz” – mondta Viktor.
Egy mezőn vágtunk keresztül. A széleiben cserjés volt, oda ásták be magukat az ukrán géppuskások. Az oroszok folyamatosan lőtték a pozíciót, fekete füst szállt fel a fák közül. Viktor iszonyatosan gyorsan vezetett, de az oroszok szerintem így is látták, hogy kocsi érkezik, mert süvíteni kezdtek az aknák.
Kipattantunk a kocsiból, és a földre vetettük magunkat. A robbanások hangja túl közelről jött.
„Futás!” – kiabálta Viktor.
Futottunk. Közben folyamatos volt a süvítő hang.
A cserjésben lövészárkok voltak vágva a földbe. Három ukrán katona jött elő a lövészárokból. Arcukon semmi érzelem, csak a harctéri sokk látható jelei. Kávéval kínáltak. Viktor megmutatta a Browning géppuskáikat.
Cigiztünk a lövészárokban a fiúkkal a folyamatos aknatűzben. Őrjítő volt az aknagránátok süvítő hangja. Az egyik túl közel volt, azt hiszem, az idegeim feladták. Reflexből vetődtem balra, magammal rántva Viktort és kiborítva ezzel a kávéját.
„Tizenöt méterre volt” – mondta Viktor, miközben a kávés kezét törölgette.
„Sajnálom.”
„Ne sajnáld! Jók a reflexeid. Ezen múlik minden. Amikor először voltam kint, én sem tudtam, mi mennyire van közel.”
„Most már tudod.”
„Aha.”
Vagy tíz becsapódást számoltam meg, mióta megérkeztünk, az adrenalintól remegett a kezem.
„Minden nap ez van?”
„Nem, ma békésebb az offenzíva miatt.”
„És ha nem békések?”
„Akkor bármelyik pisilésed az utolsó lehet.”
A kiskatonák ragaszkodtak hozzá, hogy megmutassanak egy orosz rakétát, ami nem robbant fel. Átrohantunk a másik állásba. Négy akna csapódott be a tíz perc futás során.
„Gyakran besülnek az orosz rakéták?”
„Hát, négyből egy. Ezek is még a Szovjetunióból vannak.”
„Eleget láttál?”
„Igen.”
Visszarohantunk az autóhoz, és a mezőn keresztülvágva igyekeztünk a leggyorsabban magunk mögött hagyni a hadállást.
„Milyen messze voltak tőlünk a ruszkik?” – kérdeztem Viktort.
„Egy kilométerre.”
Visszamentünk Kurakhovéba, az ukrán kórház mellett álltunk meg. Szendvicseket vettünk a mellette lévő kisboltban, leültünk egy padra és reggeliztünk.
„Nem tudják Kijevben az emberek, hogy mi megy itt. Sehol a világon nem tudják” – mondtam Viktornak.
„Azért vagyunk itt, hogy ne is kelljen tudniuk. Hogy aztán mi is visszamehessünk a normális életünkbe.”
Néztem ezt a pimasz kölyköt, és nem mondtam neki, hogy neki sosem lesz többé normális az élet. Hogy a háborúval nem csak az a baj, hogy meghalhat benne az ember, hanem hogy megy vele. A normális élet örökké véget ért.
„Megszervezem az evakuációdat” – mondta Viktor.
Felálltunk és megöleltük egymást. Nekiadtam a taktikai tollamat és az iraki kendőmet, ő egy üveg mézet és a kését adta cserébe.
„Ruszlán majd bevisz a bázisra, nekem most van egy kis dolgom” – mondta, és visszaindult a frontra.
Éjszaka Nazar mesélte már útban Dnyipropetrovszk felé, hogy Viktor egy Javelin-rakétával kilőtt egy T72-es orosz tankot még az este folyamán.
Kiemelt képünkön Viktor Sztaritszanki a búzamezőben a lövésre készülő T64-es előtt.
