Orbán Viktor február közepén Berlinben tárgyalt Angela Merkel kancellárral és Annegret Kramp-Karrenbauer (közismert nevén: AKK) CDU-elnökkel. Kár, hogy a miniszterelnök nem látogatott el Türingiába, az egykori keletnémet tartományban ugyanis személyesen győződhetett volna meg arról, hogy a napokban az Európai Néppárthoz intézett memorandumában kifejtett politikai modell – azaz: a keresztény-konzervatív pártok működjenek együtt a tőlük jobbra álló politikai erőkkel – hogyan néz ki a gyakorlatban.
A türingiai tartományi miniszterelnök megválasztásakor a kereszténydemokrata CDU helyi emberei a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) képviselőivel szavaztak együtt. Az órákon belül kitört botrány néhány napon belül lemondásra kényszerítette AKK-t, aki ellenezte ugyan az AfD-vel való együttműködést, de szándékát nem tudta érvényesíteni.
A Fidesz kioktató tanácsai az európai jobbközép pártoknak, köztük a CDU-nak, valószínűleg mérsékelt figyelmet keltenek. Annál is inkább, mert az EPP számára javasolt programelemek számos ponton ellenkeznek a szintén CDU-s Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök tavaly júliusi programadó beszédében foglaltakkal. Csak példaszerűen: a bizottság leendő elnöke kifejtette, hogy szükség van európai genderstratégiára, és mindent meg fog tenni azért, hogy az Európai Unió csatlakozzon az Isztambuli Egyezményhez; hogy nem tart elfogadhatónak semmilyen kompromisszumot a jogállami elvek érvényesülése terén; hogy az uniónak ki kell állnia a szabályokon alapuló multilateralizmus mellett, és szükségesnek tartotta a többségi szavazásra való áttérést a külpolitikai döntések területén. Ezek csak kiragadott példák, de nem árt emlékeztetni: a Fidesz ezek után támogatta von der Leyent.
A Néppárttal szemben megfogalmazott Orbán-követelések EU-ra kifejtett hatásáról ugyancsak érdemes elgondolkodni. Az unió történetének fordulópontján van, kérdéses, meg tudja-e reformálni magát, hogy közép- és hosszú távon biztosítsa a helyét abban a globális versenyben, amely a technológiai hegemóniáért, az erőforrások elosztásáért, az európai társadalmi modell fennmaradásáért, egészében a jólétért és a biztonságért zajlik. Ehhez fel kell venni a kesztyűt a szabályozott multilateralizmus ellen fellépőkkel (mint Donald Trump), a katonai erő alkalmazását a nemzetközi kapcsolatok legitim eszközének tekintőkkel (mint Oroszország), illetve a technológiai hegemóniára törekvőkkel (mint Kína és az Egyesült Államok). Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva a többi között a tagállamok közötti kohézió megerősítését igényli, ami a hatékony és gyors döntéshozatal feltétele.
Az Orbán-memorandum éppen az ellenkező irányba mutat: az unión belüli politikai erőcsoportok közötti ellentétek élezését, harcot akar – ezt itthonról ismerjük. Az unióban Orbán tanácsainak megfogadásával megnehezülne, esetenként lehetetlenné válna annak az informális, Európa-párti „frakciónak” a működése (a Néppárt, a szociáldemokraták és a liberálisok részvételével, a zöldek alkalmankénti csatlakozásával), ami von der Leyen reformprogramjának politikai bázisát jelenti. Végső soron tehát
Az EPP tagpártjai között kétségtelenül komoly viták vannak a Fideszhez való viszonyról. Az okok megértéséhez az Orbánt támogató jelentősebb pártok helyzetéből kell kiindulni. A spanyol, olasz, francia konzervatív pártok otthon erős szélsőjobboldali, populista kihívással néznek szembe. A Fidesz melletti kiállásukkal a hazai választóknak üzennek: ők is a magyar párt a szélsőjobbal harmonizáló, euroszkeptikus platformját tartják üdvözítőnek. Pedig hogy erre a kihívásra más válasz is lehetséges, azt mutatják a nemrég megalakult spanyol, olasz és osztrák kormányok: mind arra törekedett, hogy az unióval szemben kritikus szélsőjobb pártjait távol tartsa a kormányzástól.
Az Orbán-memorandum felvetései között szinte minden előtűnik, ami a Fidesz itthoni politikáját jellemzi. Meglepő módon nem szerepel viszont benne a közelmúltig állandóan használt jelző, a „bevándorláspárti” megnevezés. Pedig 2019 márciusában a Fidesz tagságának felfüggesztését Orbán éppen a pártja és a „bevándorláspárti” EPP-tagok közötti konfliktussal magyarázta. Ma már a Néppárt „balra csúszása” a fő probléma. Ugyancsak hiányzik a Helmut Kohlra való hivatkozás, ezzel szemben ott van az oroszokhoz , a törökökhöz, a kínaiakhoz (utóbbiak mellesleg kommunisták) fűződő „szövetségesi viszony” szükségessége, csak épp Wilfried Martens korábbi EPP-elnökre hivatkozva.
A memorandum Donald Tusk elleni személyes támadása arról akarja elterelni a figyelmet, hogy a miniszterelnök állításával ellentétben nem Tusk, hanem éppen Orbán hozza az EPP napirendjére a lengyel belpolitikát. Ugyanis legfontosabb szövetségese, Jaroslaw Kaczynski pártja nem a Néppártban, hanem az attól jobbra álló konzervatívok pártszövetségében ül, annak a dolgai pedig nem tartoznak az EPP napirendjére. Úgy látszik, hogy miután a Fidesz tagságának felfüggesztése miatt Orbánnak Tusk megválasztására nem lehetett befolyása, most vesz elégtételt.
A Fidesz láthatóan nem szeretne távozni a Néppártból, mert ilyen zivataros időkben nem jó csökkenő befolyással kívül kerülni. Viszont teljes jogú tagként visszatérni a mostani EPP-be aligha tud. Marad a felfüggesztett státusz, ami Orbánt sérti, vagy az, hogy megpróbálkozik az EPP átvételével. Ez a pártcsalád megosztottságát, döntésképtelenségét látva szintén nem sok sikerrel kecsegtet. Orbán így választhat: a Fidesz tagsága felfüggesztve marad a Néppártban, tényleges befolyás nélkül, vagy meglépi a hosszabb ideje lebegtetett átlépést az európai konzervatívokhoz, esetleg egy új frakciót próbál tető alá hozni.
Az Orbán-memorandum összességében helytelenül méri fel az EU helyzetét, és benne így a Néppártét. Konfliktust keres, miközben Európában eddig nem ismert kohézióra van szükség. A körülmények az európai értékek megerősítését, az attól eltérőkkel szemben azok határozott védelmét igénylik. Az EPP-tagok egy részének fikciója, hogy Orbán az európai integráció szükséges továbbfejlesztésének barátja, nem tartható. Ideje lenne nekik is szembenézniük ezzel.
A szerző az IDEA Intézet külpolitikai elemzője
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
