Bár Emmanuel Macron a szavazatok mintegy 66%-ával nyerte a francia elnökválasztás második fordulóját, Macron-mániáról vagy Macron-eufóriáról beszélni túlzás. Az új elnök bizalmi indexe már induláskor alacsony lehet, egy friss mérés szerint pedig a megkérdezettek mintegy fele máris azt szeretné, ha a júniusi választás után ellenzéki parlament és ellenzéki kormány alakulna. Márpedig a következő hat hét pontosan erről fog szólni: arról, hogy kinek lesz többsége a június 11-i és 18-i nemzetgyűlési választáson, azaz kap-e Macron elnök felhatalmazást a franciáktól, hogy egyáltalán kormányozhasson.
Macron nyert vagy Le Pen veszített?
Gyakori kérdés, hogy Macron nyert vagy Marine Le Pen veszített. A kérdés jogos. Emmanuel Macron szavazóinak egy jelentős része (az Ipsos szerint 43%-a) ugyanis a „bárkit, csak ne Le Pent”-elv nyomán voksolt a 39 éves volt bankárra, korábbi gazdasági miniszterre. De ez az úgynevezett Nemzeti Front-ellenes köztársasági összefogás is repedezett, hiszen 2002-ben hasonló helyzetben az akkor győztes Jacques Chirac még a szavazatok 82%-át (!) tudta bezsebelni Marine Le Pen édesapjával, Jean-Marie Le Pennel szemben.
Ezt bizonyítja néhány friss közvélemény-kutatási adat is. A Kantar Sofres-OnePoint május 7-én publikált számai szerint a megkérdezettek 49% vágyik ellenzéki – azaz nem Macron-párti – Nemzetgyűlésre és miniszterelnökre. Az Ipsos számai hasonló kiegyensúlyozási igényről tanúskodnak: ennek az intézetnek a megkérdezettek 61%-a mondta, hogy nem szeretné, ha Emmanuel Macron En Marche! mozgalma abszolút többséget szerezne a törvényhozásban. Ezeknek a közvélemény-kutatásoknak némiképpen ellentmond az egyik első mandátumbecslés, amely arra jutott, hogy a Macron-mozgalom akár abszolút többséget is szerezhet a Nemzetgyűlésben.
Ez a bizonytalanság – ahogy arra az elemzések teljes joggal rámutatnak – újdonság az elmúlt évek francia politikájában. A szokásjog ugyanis az, hogy az elnökválasztás után következő nemzetgyűlési választáson az elnök szinte automatikusan többséget kap a kormányzáshoz. Elképzelhető tehát, hogy Emmanuel Macron ezúttal nem többséget, hanem ellensúlyt kap – s köztársasági elnökként egy „ellenzéki” kormány üléseit vezetheti béna kacsaként.
Hat hét kampány
Tegnap este ezért a hatalomért indult az újabb kampány. Miközben a republikánusok és a Nemzeti Front is revansra vágynak, az új elnök, Emmanuel Macron feladata, hogy az 577 fős alsóházban vagy egyedül abszolút többséget szerezzen, vagy pedig olyan koalíciót építsen, amely nem rombolja mozgalma új, „se nem jobb, se nem bal” imázsát, s amely lehetővé teszi a kormányzást.
Ne gondoljuk, hogy ez az új kabinet szakmai kormányzásban gondolkodik majd – június 18-ig biztosan nem. Természetesen kampánykormányról lesz szó. Ezt az is bizonyítja, hogy a hagyományok szerint az új Nemzetgyűlés létrejötte után megint új kormány alakul (formálisan akkor is, ha nem változik a kormányfő személye, azaz nem alakul ellenzéki többségű alsóház).
Az új köztársasági elnök viszonylag szabadon mozoghat tovább a hagyományosan „számára fenntartott” területeken, vagyis a külpolitikában, a védelempolitikában és az európai integrációs kérdésekben. Ezen ügyekben a következő hetekben Macron minden bizonnyal jó néhány szimbolikus lépést fog tenni, ezzel is erősíteni próbálva az elnöki szerepet, a képet, hogy ilyen fiatalon is méltó módon tudja betölteni a neki adott, komoly, és bizony történelmi mintákkal és elvárásokkal is terhelt hivatalt.
Revansra vágyó, bukdácsoló ellenzék
Bár a szakértői becslések szerint a republikánusok nem teljesen esélytelenek arra, hogy a Nemzetgyűlés legerősebb frakcióját adják, a jobbközép párt nincsen jó állapotban François Fillon kellemetlen veresége óta. A mozgalomnak az sem segített lendületet venni, hogy miniszterelnök-jelöltet állított François Baroin személyében. A pártot láthatóan megosztja a majdani elnöki többséggel való együttműködés lehetősége, egyes francia sajtóhírek már a pártszakadás (két utódfrakció alakulásának) lehetőségét sem zárják ki.
A többi ellenzéki párt más problémákkal küzd: a szocialisták (PS) minden bizonnyal igyekeznek mély levegőt venni a várhatóan az 1993-as „nagy bukásukat” felidéző újabb hatalmas vereség előtt; Marine Le Pen pedig igyekszik addig ütni a vasat, amíg meleg. Tegnap este bejelentette, hogy félig sikere, félig kudarca örvén megpróbálja átalakítani és saját képére formálni a Nemzeti Frontot (bár Le Pen megalázóan nagyarányú vereséget szenvedett, annyi szavazatot szerzett, mint nemzeti frontos jelölt soha, azaz Le Pennek most az a párton belüli feladata, hogy utóbbi „történelmi” szempont terjedjen el, mint elfogadott értelmezési keret).
Végül, az is kérdéses, hogy mi lesz majd a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon vezette La France insoumise-mozgalommal, amely az első fordulóban mégiscsak kiváló eredményt ért el, de amely ezekben a pillanatokban nyilvánosan veszekszik egyik támogatójával, a Francia Kommunista Párttal (PCF) a nemzetgyűlési választási megegyezésen.
Remény Macronnak
Vagyis a szimbolikus kormányzás eszközein túl abban is reménykedhet Macron, hogy a győzteshez húzás és az ellenzék bukdácsolása ellensúlyozza azt a hátrányt, amit az alacsony bizalom és a közvélemény gyanakvása okoz neki. Elvégre tudjuk, a politikában nem kell mindig győzni, néha az is elég, ha nem az ellenfél győz.
És látva a francia Macron-ellenzék jelenlegi állapotát és belső válságait, erre is van esély.
Soós Eszter Petronella, politológus, Franciaország-szakértő
