A külügyminisztérium volt politikai igazgatója az első olyan magyar diplomata, aki a NATO legfelső vezetésében kapott tisztséget. Részlege egyelőre hatvan főből áll, vagyis csaknem akkora, mint a politikai ügyek körülbelül hetven főt foglalkoztató osztálya, illetve a hasonló létszámú műveleti részleg. Az új kihívások témájával mostantól az ő irányítása alatt foglalkozó szakemberek többsége eddig is különböző NATO-részlegekben tevékenykedett, és az átcsoportosításnak az volt a célja, hogy az atlanti szervezet az eddiginél integráltabb módon kezelje ezeket a biztonsági kihívásokat.
A hagyományos katonai fenyegetéssel szemben ezen újszerű veszélyek egy részének – így például a terrorizmusnak, az energiabiztonsági fenyegetettségnek, a számítógépes rendszerek elleni támadásoknak – közös jellemzőjük, hogy viszonylag alacsony költséggel, alacsony kockázat mellett létrehozható fenyegetést jelentenek, és a veszély forrásának azonosítása is jóval nehezebb, mint a hagyományos katonai fenyegetés észlelése. A fent említett három fenyegetésfajta akár össze is kapcsolódhat egymással, ha adott esetben terroristák kísérelnek meg informatikai támadást energetikai infrastrukturális rendszerek – például áram-, illetve gázelosztó hálózatok – ellen.
A számítógépes rendszerek elleni akciók mögött azonban államok is állhatnak: az elmúlt években Észtország, illetve Grúzia is megtapasztalt már az oroszoknak tulajdonított kibernetikai támadást. Egyes szakértők szerint Kínában nem kevesebb, mint 150 ezer államilag fizetett „hacker” dolgozik, igyekszik kimódolni a védett számítógépes rendszerekbe történő betörés leghatékonyabb fortélyait.
Az újszerű biztonsági fenyegetések másik csoportja az éghajlatváltozásra vezethető vissza. Az északi sarkköri jégolvadás „felmelegítheti” a gazdasági, politikai érdekütközéseket ebben az eddig „hűvösen figyelmen kívül hagyott” térségben. A Föld egyes területein a súlyosbodó aszály, másutt a megnövekvő árvízveszély akár milliókat tehet földönfutóvá, ami fegyveres konfliktusok forrása, illetve menekültáradatok kiváltója lehet.
Iklódy úgy látja, hogy a számítógépes rendszerek védelme olyan terület, amely viszonylag jól körülhatárolható, és egyetértést lehet kialakítani a NATO-tagországok között az ilyen irányú képességek fejlesztésének szükségességét illetően. Egyfelől a NATO-nak meg kell erősítenie saját kibernetikai védelmi rendszerét, másfelől segítenie kell a tagállamokat abban, hogy saját maguk gondoskodjanak a kellő védelemről. Már ma is működnek olyan „válaszadó csoportok” – mondta a magyar NATO-főtitkárhelyettes -, amelyek szükség esetén műszaki segítséget tudnak nyújtani a hozzájuk forduló tagországoknak.
Rengeteg kérdést kell azonban még tisztázni – folytatta Iklódy Gábor. Utalt arra a vitára, amely arról szól, hogy amennyiben a NATO alapszerződésének a kollektív védelemről szóló 5. cikkelye alá sorolnák a kibernetikai fenyegetettséget, akkor a NATO-nak a fenyegetéssel arányos elrettentő kapacitást kellene kiépítenie, akár offenzív képességre kellene szert tennie, holott – mivel a kibernetikai fenyegetettség forrását gyakran nehéz pontosan és egyértelműen azonosítani – „adott esetben azt se tudjuk, honnan jön a pofon”.
Az újszerű biztonsági kihívásokkal foglalkozó főtitkárhelyettes azt tervezi, hogy a novemberi lisszaboni NATO-csúcsra már le tudnak tenni az asztalra olyan elképzeléseket, amelyek akcióterv elfogadását célozzák a kibernetikai elrettentő képességek fejlesztése érdekében.
A NATO-nak ugyanakkor – véli Iklódy – világossá kell tennie, hogy ha napirendre tűz valamilyen témát, akkor az nem feltétlenül katonai jellegű válasz keresését jelenti egy adott problémára. Az is elképzelhető, hogy még csak közös következtetésre sem jutnak a vita nyomán, hanem azt állapítják meg, hogy más nemzetközi szervezetek a NATO-nál alkalmasabbak a probléma kezelésére, vagy éppenséggel a NATO-nak célszerű ugyan más nemzetközi tényezőkkel összefognia, de „nem ő ül a vezetőülésben”, csupán részese a problémamegoldásnak. Ez – tette hozzá – kapcsolódik ahhoz a vitához, amely a NATO-n belül a „civil képességek” kialakításának szükségességéről folyik.
A maga részéről úgy látja, hogy az észak-atlanti szervezetnek, amely az európaiak és az amerikaiak összefogását testesíti meg, fel kell vállalnia az iparosodott világ számos olyan érdekérvényesítési ügyét, amelyek hatékony képviseletére az európaiak önmagukban még nem képesek, nincs hozzá elég erejük, az Európai Unió pedig intézményesen sem készült fel.
