Külföld

Saron: népirtástól a kivonulásig

admin
admin

2006. 01. 10. 11:27

Előbb három évtizedig katonaként, majd újabb három évtizedig politikusként szolgálta népét Ariel Saron. A keményvonalas, pragmatikus államférfi egész élete a palesztinok elleni harcról szól.

Nincs visszaút?

Az YNETnews című izraeli hírportál kórházi forrásokra hivatkozó beszámolója szerint Ariel Saron a kezelőorvosok által alkalmazott fájdalomingerre mozdította meg testének bal oldalát. A beszámoló szerint Saron lélegzése is javult, bár a miniszterelnököt továbbra is lélegeztető gépen tartják, hat nappal az általa elszenvedett súlyos agyvérzés után. Az orvosok hétfőn reggel kezdték felébreszteni Saront, akit múlt csütörtök óta tartottak mesterséges kómában. Az orvosok gyakorlatilag kizárták annak a lehetőségét, hogy a 77 éves Ariel Saron visszatérhessen a politikai életbe.

Kis túlzással akár azt is állíthatnánk, hogy a múlt hét szerdáján egy hónapon belül immár második agyvérzését elszenvedő, jelenleg is élet és halál között lebegő izraeli kormányfő tulajdonképpen egész életét a palesztinok elleni küzdelemnek szentelte. A túlzás nem is lenne olyan nagy, hiszen már 1942-ben, 14 évesen csatlakozott egy félkatonai zsidó szervezethez, amely a független zsidó állam létéért küzdött, majd ez utóbbi létrejöttével az izraeli védelmi erő kötelékében lépegetett fel a ranglétrán – egy kisebb kisiklástól eltekintve – folyamatosan.

Az utókor minden bizonnyal a keményvonalas parancsnokra, a kérlelhetetlen és gyakran valóban könyörtelen katonára, Izrael területi integritásának legfőbb őrzőjére és a zsidó telepesek legjelentősebb védelmezőjére emlékezett volna, ha az izraeli és a nemzetközi politikai élet számára is váratlan és meglepő fordulattal politikai karrierjének – egyelőre úgy tűnik – utolsó állomásaként át nem írja a történelemkönyveket és egyben bizonyos értelemben meg nem tagadja egész életét. Saron tavalyi bejelentésével ugyanis, miszerint Izrael tárgyalás nélkül, egyoldalúan kivonul a Gázai övezetből, a felületes szemlélő szemszögéből nézve gyakorlatilag éppen azt tette, ami ellen egész életében küzdött: Izrael állam több háború révén sikeresen kiterjesztett határainak szavatolása mindig Saron elsőszámú célja volt.

Nyugat-európai újságok elemzői azonban Saron politikai és katonai életútjának értékelésekor egy dologra figyelmeztetnek: az izraeli kormányfő tulajdonképpen sohasem Izrael területi integritását tartotta elsősorban szem előtt, hanem Izrael biztonságát. Hogy a biztonsághoz éppen a zsidó telepek megvédése és kiterjesztése vagy feladása tartozott – nos azt a körülmények döntötték el. Egyes elemzők szerint a Gázai övezet kiürítése előtt Saron belátta: a területen az arab népesség túlsúlya egyre nő, így a zsidó lakosok biztonsága és a terület Izraelnél tartása egyre kevésbé szavatolható. A Neue Zürcher Zeitung cikkírója például kiemeli: Saron sem katonai életútja, sem politikai karrierje során soha nem bonyolódott nehézkes ideológiai küzdelmekbe, és éppen ez az, ami megkülönböztette összes elődjétől.

Keményvonal – pragmatizmus

Saron a keményvonalas pragmatikus – lehetne összefoglalni két szóban a politikus életművét, bár a keményvonalasság valóban jobban kirajzolódik, mint a pragmatikusság, ha az immár régóta jelentős súlyfelesleggel küzdő, ám orvosai szerint a legutóbbi időkig ennek ellenére makk egészséges Saron életrajzát áttekintjük.

Gyerekkorától fogva a harc volt az élete – 1989-ben megjelent önéletrajzának nem véletlenül adta azt az egyszerű címet: „A katona”. 1949-ben, 21 évesen már századparancsnok, egy évvel később felderítőtiszt, 1951-ben pedig egy különleges izraeli alakulat, a 101-es egység parancsnoka a később kompromisszumképtelensége és makacssága miatt csak „buldózernek” becézett Saron. 1953-ban az általa vezetett különleges egység, amelyet a palesztin terrortámadások elleni megtorló intézkedések végrehajtására hoztak létre, egy jordániai faluban 69 ártatlan civil életét oltotta ki. Saron életrajzában is még védelmébe vette ezt a vérengzést: a civil áldozatok ugyan valóban nagy tragédiát jelentettek Saron szerint, ám a sok félresikerült megtorló akciót követően ez a támadás elérte célját: a terroristákat „kifüstölték” a jordániai Kibbija faluból, ráadásul a demoralizálódott izraeli egységekben is sikerült újjáéleszteni a harci szellemet.

1973-ban, a jom kippur-háborút követően ugyan otthagyta a hadsereget, hogy többekkel együtt megalapítsa a jobboldali Likud pártot, ám 1982-ben immáron védelmi miniszterként hasonlóképpen nyilatkozott az általa felügyelt izraeli csapatok részvételével libanoni keresztény milicisták által végrehajtott hasonlóan véres rajtaütés kapcsán. Az arab világban ezen eset miatt csak a „sabrai” vagy „bejrúti mészárosként” emlegetik – ahogy azt tette pár nappal ezelőtt a nem éppen Izrael-barátságáról ismert új iráni elnök, Ahmadinezsád is Saron betegsége hallatán.


Politikai karrier

Az esetet kivizsgálta egyébként egy izraeli vizsgálóbizottság, amely Saront közvetett módon felelősnek tartotta, így a politikusnak le kellett mondania a védelmi miniszteri posztról. Egyes vélemények szerint a bizottság jelentése annyira terhelő volt Saronra nézve, hogy normális esetben itt fejeződött volna be politikai pályafutása, csakhogy eddigre már az izraeli politikai élet jelentős figurájává vált. A Likud megalapítását követően Itzak Rabin kormányfő egyik legfontosabb tanácsadója és a telepesmozgalom egyik legbefolyásosabb támogatója lett.

A hatnapos háború (1967) és a jom kippur-háború (1973)  során megszerzett területekre beköltöző zsidó telepesek nem véletlenül tartották egészen tavalyig legfőbb patrónusuknak Saront: a nyolcvanas években, a védelmi miniszterséget követően, előbb tárca nélküli miniszter (1983-1984), majd kereskedelmi és ipari (1984-1990), végül pedig a zsidó telepek építéséért felelős miniszterként (1990-1992) mindig is szem előtt tartotta az új területek telepeseinek érdekeit. Ez utóbbi pozíciójában egyébként maga is sokat tett azért, hogy újabb és újabb telepesek érkezzenek és építkezzenek többek között a tavaly éppen általa feladott Gázai övezetben is.

Egy kis megszakítást követően 1996-ban Benjamin Netanjahu kormányában előbb az infrastruktúráért felelős miniszter, majd 1998-tól külügyminiszter. A palesztinokkal való tárgyalásban sohasem hitt, így aztán, amikor 2000 nyarán megszakadtak a Camp David-i béketárgyalások, kapva kapott az alkalmon, hogy a tárgyalások kudarca miatt gyakorlatilag bukásra ítélt baloldali Barak-kormány ellenében megfelelő alternatívát vázoljon fel: Izrael biztonsága tárgyalás nélkül, a kemény kéz politikájával érhető csak el – hangoztatta kampányában.


Nem tárgyalt

Esélyes miniszterelnök-jelöltként hatalmas médiavisszhang közepette tett sétát a Templom-hegyre, a Sziklamecset környékére, amely kétségkívül egy dolgot jelentett a palesztinok szemében: Saron demonstrálni akarja, hogy Jeruzsálemet és a megszállt területeket Izrael állam teljes mértékben kézben tartja és felügyeli. Egyes elemzők szerint a provokációval is felérő séta hozzájárult az intifáda kiújulásához, mások viszont azt állítják, hogy a palesztinok a sikertelen béketárgyalásokat követően mindenféleképpen meghirdették volna újból a szent háborút.

Hogy mi, minek volt a következménye, az talán nehezen kideríthető, annyi azonban biztos: Saron vasszigorral lépett fel a palesztinokkal szemben. Arafatot gyakorlatilag karanténba zárta ramallah-i hadiszállásán, tárgyalni még nemzetközi nyomásra sem volt hajlandó vele, szintén nemzetközi nyomás ellenére elkezdte építtetni a kelet-jeruzsálemi falat, több, terrorizmussal összefüggésbe hozott palesztin vezetőt öletett meg, de a palesztinok általános mozgásszabadságát is jelentősen korlátozta adminisztratív módszerekkel. Egy szóval szólva: Saron Ehud Barak tárgyalásos politikájának kudarcát követően bekeményített.


Nem várt fordulat

Mindezek után 2004 végén, 2005 elején a világ, de még inkább a jobboldali izraeliek számára meglepő módon előállt új ötletével, a Gázai övezet kiürítésének tervével. Ahogy akaratát véghezvitte, az szintén Saronra vall: ahogy a palesztinokkal következetesen nem tárgyalt a kivonulásról, úgy a kivonulást ellenző párttársaival sem vesződött sokat. Egyszerűen otthagyta a pártot, hogy a baloldali Munkapártban az elnöki tisztséget elbukó Simon Peresz támogatásával megalapítson egy új pártot a Kadimat, mely a politikai paletta közepére helyezheti magát.

A novemberi kiválás és pártalapítás néhány hónappal a márciusi, előrehozatott parlamenti választások előtt Saron talán legnagyobb politikai húzása volt: nemcsak az izraeli kétpártrendszert borította fel teljesen, nemcsak korábbi önmagával került szembe, de sikerült az új pártot rögtön a közvélemény-kutatási eredmények élére állítania. December végén immár több közvélemény-kutató is egyértelműen azt jósolta, hogy a Kadima egyértelmű esélyese a márciusi választásoknak. Hogy Saron nélkül is vajon képes lesz-e új pártja a győzelemre, az egyelőre kérdéses, de talán még nagyobb kérdés az, hogy Saron „kétszínű” politikai örökségéből melyiket is fogja választani a jövő Izraelje: a keményvonalas Saronét vagy a kivonulást előkészítő és azt pártja ellenében is végrehajtó politikusét.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.