Mi az első könyv, amit elolvasott?
A Háború és béke.
Na de komolyan.
Mondom: Háború és béke.
Marháskodik.
Dehogy… Milyen válaszra számított?
Gőgös Gúnár Gedeon. Csutak és a szürke ló. Az Ezüst-tó kincse. Nemo kapitány. Kalózok, bálnák, tengerek. Esetleg: Linkóci kapitány kalandjai.
Azokat kinőttem, mire igazán olvasni kezdtem.
Mikor kezdett igazán olvasni?
Tizennégy éves koromban. Addig lényegében kizárólag iskolába és úszóedzésre jártam, könyv nuku, már csak azért is, mert miután apám imádta könyvtárat, és engem is lerángatott párszor, dafke nem olvastam. Aztán egy családi összejövetelen hülyére untam magam, köröttem csupa nyugdíjas, fetrengtem jobbra-balra, amikor megláttam a polcon a Háború és békét. Belelapoztam és nem tudtam letenni. Pár nap alatt végeztem vele. Azóta is ötévente újraolvasom.
Mi a regény első sora?
Tudja a faszom.
Menő lett volna, ha kapásból rávágja.
Nem menőzöm.
Az interjú végére kikeresem magának.
Na, ha kikeresi, bemagolom.
Imád harcias képpel megbotránkoztatni, kinyilatkoztatni, megmondani a tutit. De közben belül mosolyog?
Mosolygok, ja. És persze totál bizonytalan vagyok.
Bizonytalan? Miben?
Mindenben. Semmiben sem vagyok biztos, mert semmi sem biztos. Az se biztos, hogy ez a könyvespolc itt van előttem. Általában úgy állok az élethez, hogy annak is csupán 98 százalék valószínűséget adok, ami egészen biztosnak tűnik. Kételkedni szeretek, miközben imádom megérvelni a 98 százalékot.
Az azért ugye biztos, hogy Bács-Kiskunban vagyunk, Ágasegyházától tizenegynéhány kilométerre, egy magánkönyvtárral felszerelt tanyán?
Elég valószínű.
Városi politikus hogyan keveredik a futóhomokra?
Én is nap mint nap fölteszem magamnak a kérdést:
Sanyi, hogy a picsába kerültél te ide?!
Nincs benne racionalitás. Semmi. Két éve költöztem ki, egy ingatlanos némber beszélt rá erre a tanyára. Szörnyeteg cigányasszony. Imába foglalom a nevét.
Hogy ismerte meg?
A fiam a karvalytőke szolgálatában állt, tőzsdén dolgozott, megutálta. Az építészmérnök feleségével kitalálta, hogy irány a bioszféra, és vettek itt egy tanyát. Aztán a legidősebb lányom is követte a példájukat – neki segíteni, az ingatlanost kifizetni autóztam ide. Odaadtam a lóvét, irány haza, de elgáncsolt a boszorkány, beleduruzsolta a fülembe, hogy „jaj, drága Csintalan úr, jöjjék, van itt egy magának való is”. Hess, picsába! De csak nem nyugodott, végül hagytam magam, hamarább szabadulok, gurultunk, és megpillantottam egy csodálatos parasztházat, hatalmas telken, harminchármas medencével. Olyan, hogy letérdelsz. Na, az nem ez a ház volt. Hanem a szomszéd. Híres, fontos kúria, a rendszerváltás utáni két évtized politikus nagyurainak kultúrközpontja, de hogy kiöregedtek a nagyurak, eladóvá vált a kúria.
Kultúrközpont?
Baszóház. Topok topja, rettentő sok pénzért, nekem tíz élet alatt se jönne össze. Viszont állt mellette ez a szerény, de szintén pofás sváb parasztház. Gaz hónaljig, mégis rögtön beleszerettem. Kérdem a cigányasszonyt, hogy ez meg kié. „A Regős Béláé, itt halt meg szegény, Isten nyugosztalja.” Mire valamiért azt feleltem, hogy: „Tudja mit?! Akkor én is itt fogok meghalni.” Lepapíroztuk, egy év alatt a felújítással is végeztem.