Váncsa István: Száz cm3 konyakot
Már az időpontkéréshez is időpontot kell kérni, tudatta az RTL Klub híradója azon szerencsés kevesekkel, akik az ambuláns betegellátás ösvényein most még elhanyagolható gyakorisággal bolyonganak. Ultrahangvizsgálatra idén már többnyire esély sincs, ám a helyzet evvel együtt korántsem reménytelen. Kap a hajthatatlan beteg egy dátumot, ha akkor újra jelentkezik és szerencséje van, alkalmasint mondanak neki egy további, a még távolibb jövőbe vesző másik dátumot, amikor majd lesz vizsgálat, lelet is lesz. Utána a páciens mehet vissza az orvosához, aki ideküldte, és aki még sok érdekes helyre fogja elirányítani, már ha az alany időközben föl nem fordul. Küldeni fogja az egészségügy oly távoli garnizonjaiba is, ahol a csalfa, vak remény már kecsegtetni se próbál, hanem csak annyit mond, hogy várólista.
Magyarra fordítva talán majd egyszer, valamikor. Az EMMI erre vonatkozólag azt tudatta az RTL Klubbal, hogy a várakozási idő hamarosan csökkenni fog. Már alapozzák azt az informatikai rendszert, amely 2020-ban készülhet el, és a járóbeteg-szakrendeléseknél fogja az ütemezett ellátást segíteni, jelentsen ez bármit is. Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy ez a rendszer, nevezzük mondjuk HAL 9000-nek, bizonyára hangyányival később és valamelyest nagyobb összegből fog megvalósulni, mint tervezték, viszont ha majd csakugyan üzembe helyezik, a képernyőn földereng a végső üzenet, amely az univerzum valamennyi titkára fényt derít.
Szilágyi-Gál Mihály: A tény, a vélemény és a többiek
Az alig egyhónapos fővárosi és részben vidéki ellenzéki győzelmek nyomán egyvalamit már elértünk, kiolvasztottunk egy dilemmát a rendszerváltás eszméinek mélyhűtőjéből: toleráljuk-e az antiliberális sajtót? Mint a ködben eltévedt kiránduló, aki hosszadalmas csatangolás után ugyanott találja magát, ahonnan elindult. A liberális sajtó 2010 előtt két évtizedig küzdött ezzel a kérdéssel, és saját berkein belül is alig jutott el a minimális egyetértésig. Attól tartok, hogy az az elemi erő és siker, amellyel a 2010 utáni hatalom felülről irányított tájékoztatás kínálata kiépült és ma is virul, a szabad média kiforratlan koncepciójának ugyanazon a talaján verhetett gyökeret, ahol most ez a dilemma újra megjelent.
Mert hol nem lett belőle semmi, hol pedig elindult az elnyomás útján. Bő másfél évtizede volt egy kitűnő cikk a Médiakutatóban a parlamenti tudósítások folytonos megnyirbálásáról – akkor. És most? Ugyanott tartunk, csak tettünk egy lépést előre, mint a szakadék felé haladás örökzöld viccében.
A sajtószabadságot talán a sajtószabadság által kellene megismerni. Mert ha ott, ahol zsarnokság van, zsarnokság van, akkor ott, ahol szabadság, szabadság. A problémát konkrétan a Lokál beszüntetésének főpolgármesteri felvetése helyezte vissza a politikai arénába és Bajomi-Lázár Péter az elméleti vitába, az ÉS legutóbbi számában. Bajomi cikkének részben egyetértő, részben vitatkozó olvasatára teszek kísérletet.
A Lokál cikkei, hangvétele, címei sokszor felháborítottak. Elárulom, az első reakcióm az öröm volt, amikor felmerült, hogy nem jelenhet meg többé a BKK területén. De aztán rájöttem, hogy én valójában ragaszkodom ahhoz, hogy felháborodjak. Úgyhogy szeretném ezután is olvasni a Lokált.
Bacsák Dániel – Kapócs Gábor: Állami tébolydák a XXI. századi Magyarországon
További súlyos és megoldatlan gond, hogy Magyarországon még mindig nem lévén magas biztonsági fokozatú pszichiátriai osztály, a tartósan veszélyeztető állapotú pszichiátriai betegek ellátása is alapvetően az elmeszociális otthonokra hárul – lényegében jogszabályellenesen. Ők azok – becslések szerint országosan mintegy 100–150 fő –, akik nem csupán terápiarezisztensek, hanem violensek is, azaz folyamatosan vagy gyakran veszélyt jelentenek önmagukra és környezetükre, ezért speciális elhelyezési körülményeket és ellátást igényelnének.
A tapasztalatok szerint egy több száz fős elmeszociális otthonban már 2-3 ilyen beteg jelenlétét is megsínyli az összes többi lakó és az ápolószemélyzet biztonságérzete, ami erősen rányomja a bélyegét az intézmény mindennapjaira. Sok időt és energiát von el a rehabilitációt célzó tevékenységektől a puszta rendfenntartás, az állandó krízisintervenció. Ahogy az már a múlt századforduló asylumjaiban is ismert volt, „nyugtalanságukkal és a belbiztonságot esetleg veszélyeztető magatartásukkal igen is szüntelenül foglalkoztatják az orvost és foglalkoztatják épp azoknak a rovására, akikkel külön-külön, sűrűn és behatóan kellene foglalkozni, akiket ilyképpen és megfelelő egyéb kezelés által […] meg lehetne menteni” (id. mű 157.).
Részben ennek tudható be, hogy az ún. korlátozó intézkedések, mint például a szükség esetén járó nyugtató injekció beadása, esetleg a rögzítés vagy akár az elkülönítés nem ritkák az elmeszociális otthonok életében. Döntő többségük valószínűleg elkerülhető lenne megfelelő személyi és tárgyi feltételek megléte esetén – ugyanakkor éppen a már említett problémák miatt nem feltétlenül biztosított a jogszabályoknak és a szakmai protokollnak megfelelő alkalmazásuk. Ez komoly emberi jogi aggályokat vet fel, és időről időre – egy-egy kirívóan súlyos esetben az ombudsmani vagy egy jogvédő szervezet által végzett vizsgálat után – még a nyilvánosság egyébként igen magas ingerküszöbét is áttöri.
Nagy N. Péter interjúja Fleck Zoltánnal
A nyílt önkény felé fordult és már nem reformálható az Orbán-rendszer. Az Eötvös Károly Intézet igazgatója, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára úgy látja, hogy a radikális váltáshoz, az újabb jogállami forradalomhoz a jelenlegi rendszer építőivel is ki kell egyezni. Ehhez be kell majd látniuk nekik is, hogy a NER halott. A legújabb jogi válságtünetek közül a Borkai-ügy és Trócsányi László brüsszeli kudarcát illetően az ügyvédség, Handó Tünde távozása miatt a bíróságok helyzete által indokolt szkepszisről is beszél Fleck Zoltán, akivel Nagy N. Péter készített interjút A magyar társadalom legrosszabb énje intézményesül címmel.
Kovács Zoltán: Nyugi!
Az októberben győztes pártokról gyorsan kiderült, számukra a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy nincs második vonaluk, nincs a közigazgatásban használható szakapparátusuk, ezek egyvonalas pártok, mélységi tagozódásuk nulla. Vagy azért, mert például a Momentum fiatal párt, ki sem alakulhatott igazán, másutt, például az MSZP-ben azért, mert amíg a pártnak volt pénze, ennek kiépítésére nem gondoltak, amikor meg gondolhattak volna, már jóformán székházuk sem volt. Ez a mulasztás Horn Gyuláig vezethető vissza, neki biztosan nem jutott eszébe, hogy kiépítsen belső vonalakat, helyette fölélte a megyei bázisokat. Tény, hogy míg a Fidesz ellenzékből építette föl a pártstruktúrát, addig a baloldal ezt kormányzati helyzetből bontotta le.
Jellemző, hogy soraikból került ki a rendszerváltás utáni egyetlen olyan politikus, akit listán bevittek, aztán bejelentette, hogy Teneriféről óhajtja ellátni képviselői munkáját. De bárhogy is, az ellenzéki pártok most komoly helyzetbe kerültek, a négy komor magyar sopánkodása messze nem indokolatlan. Különösen figyelmeztető, hogy október 13. egyáltalán nem a kormánypártok egy szerencsétlen napja, mert három héttel később néhány megismételt választáson a korábbinál sokkal súlyosabb vereséget szenvedtek.
Hanem komoly veszélyt jelenthet a most hivatalba lépő ellenzéki erőkre saját szavazótáboruk. Elsősorban is azzal, hogy gyors és látványos változásokat sürgetnek, amivel könnyen rossz döntésekbe kergethetik választottjaikat, akiknek többsége a korábban említett okoknál fogva még csak felméri azt, mit örököltek, miféle szerződési halmazba kerültek, merre hány centi. Gyors és látványos változások már csak azért sem lehetségesek, mert a megoldandó önkormányzati feladatok többsége, főként a fővárosban strukturális jellegű.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
