Közélet

Megtámadott futónő: erőszakból erkölcsi tanmese?

Október 13-án este egy férfi edzés közben megtámadta a hétszeres magyar bajnok Makai Viktóriát: letaszította a földre, ököllel ütötte a fejét és az arcát, a hajánál fogva egy erdős rész felé rángatta, és meg akarta erőszakolni. Az ultrafutó halálfélelmet élt át. A támadásnak végül a sportolónő férje vetett véget, aki egy másik útvonalon szintén edzést tartott, és időközben elindult a felesége elé. Az erőszakos elkövető menekülés közben elszórta a holmiját, benne a lakcímkártyáját, így a rendőrség másfél órán belül elfogta. Makait kórházba szállították.

A felépülőben levő futónő, aki mellesleg coach-nak tanul, példaértékű módon a nyilvánosság elé állt: a közösségi oldalon megosztotta a vele történteket, és egy Run-a-Way nevű kampányra készül. Az interneten sokan üzentek neki, együttérzésükről, szeretetükről, támogatásukról biztosították világnézettől, politikai irányultságtól függetlenül – szerintem senkinek sem jutott eszébe, hogy ebben a mindenki által egyöntetűen elítélt esetben ez szempont lenne.

Október 28-án azonban Makai a vasárnap.hu-nak nyilatkozott, és a következő kijelentést tette:

ha nem ebben a modellben élünk (ahol a férfi a család papja, vagy vezetője) és én egy liberális, feminista, karrierista nő vagyok, akkor nem biztos, hogy a férjem elém jön, és megmenti az életem.

Áldozathibáztató-e ez a mondat? Sajnos, igen. Azt sugallja, hogy egy liberális, feminista, karrierista nő maga tehet az őt ért erőszakról, és a felesége biztonsága csak egy családfő szerepet betöltő, hagyományosan domináns férjet érdekel. Pedig Makainak is igen szép karrierje van a két gyermeke mellett, és az, hogy a családja mellett elég időt tud szakítani a versenyekre való felkészülésre, arról árulkodik, hogy a társa sem lehet annyira konzervatív. A saját egyéni érvényesülését is fontosnak tartó nő és anya élete a feminizmus maga.

Az, hogy a feministák házasság, gyerek-, sőt általában véve tartóskapcsolat-ellenesek, nem más, mint a kormánysajtó által források megnevezése nélkül terjesztett tévhit. Legutóbb a 888.hu szerzője, Horváth Zsófia állította, hogy ilyen nézeteket valló feministákkal vitázott  – csak éppen azt nem írta le, hogy pontosan kikkel és hol. A feminizmus az életmód szabad megválasztásának jogát vallja, és Makai Viktória válasza a kritikákra (amit a közösségi oldalán, kommentben fogalmazott meg), lényegében ezt visszhangozza:

Nincsenek kész megoldások. Mindenkinek – aki szeretné, vállalja – a sajátját kell megtalálni. Így van ez a családmodellel is. Nem az a lényeg, hogy milyen, hanem hogy az egyénnek megfelelő-e. Nekem az enyém megfelel. Erről – is – szól az eredeti cikk, ahol a rám irányuló kérdésekre egyes szám első személyben válaszolok. Az életem a férjem mentette meg, nem a „hagyományos családmodell”.

Ez már egy sokkal árnyaltabb megfogalmazás, amit persze a kormánysajtó már nem sietett a zászlajára tűzni.

Noha továbbra is azt vallom, hogy az incidens elsősorban a vasárnap.hu újságírójának a hibája – neki kellett volna átgondolnia, miként adja vissza egy friss áldozat szavait –, azt sem vitatom, hogy annak, aki áldozatként a nyilvánosság elé áll, és ahogy történik a futónővel más áldozatok megosztják vele a történetüket és odafigyelnek rá, szintén komoly felelőssége van. Az erőszak nem ismer vallást és világnézetet – ezt támasztja alá az a tény, hogy a családon belüli erőszak áldozatai többségének nagyon is konzervatív feleségként indul a története. Ráadásul mint kiderült, Makai támadója is „tisztes családapa”.

Hiába szeretnének sokan egy kiszámíthatóbb világban élni, annak, hogy valaki konzervatív-e, liberális, vagy baloldali (illetve, hívő vagy ateista-e), erkölcsi vonzata sajnos nincs, ahogyan annak sem, hogy „rendezetten” él-e. Éppen ezért fontos, hogy – nem vitatva az önvédelem hasznát – ne csak kutyát és paprikaspray-t ajánljunk a futó nőknek, hanem minden világnézet és minden korosztály nyelvén mondjuk el: a szex nem jog, az erőszakra nincs mentség és az erőszakért minden esetben az elkövető a hibás.

Fotó: Paul J. Connell /The Boston Globe / Getty Images

Érdemes végül az ügy kapcsán felidézni Katherine Switzer történetét. Az amerikai nő 1967-ben indult a bostoni maratonon (a jelentkezési napon a keresztnevének csak a kezdőbetűjét adta meg), és a férfi résztvevők le akarták lökdösni a pályáról – az erről készült fotók bejárták a világot. Megjelent a versenyigazgató is, aki ordítva el akarta venni a rajtszámát. Az eltántoríthatatlan Switzer azonban végigfutotta a távot, így jelentős szerepet játszott abban, hogy a versenyen 1972-től hivatalosan engedélyezték nők részvételét is. A történetnek kevésbé ismert eleme, hogy a futók közt volt egy férfi: Tom Miller, aki az atrocitást látva azonnal Switzer védelmére kelt és igyekezett távol tartani tőle a lökdösődőket. Nemsokára ő lett a férje.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik