– Te, Dávid, hol itt a vécé?
– Ott szemben, ahol ég a villany. De le ne kapcsold, ha végeztél!
(…)
– Siker, Józsi?
– Lekapcsoltam. Aztán meg gyorsan vissza. Nem látta senki.
– De hát mondtam!
– Jól van már, sose jártam széder estén, baszod.
—
Miskolcon vagyunk, Fuchséknál.
Budapest-Borsod száznyolcvan kilométer, néha több, és ezt most a néha, mert útközben beugrunk Dávid szüleihez két kipáért.
Az emlegetett lámpának amúgy azért van jelentősége, mert ünnepen hitét tartó zsidó még kapcsolóbillentésnyi munkát sem végezhet. Sőt. A mosdóban guriga helyett százas papírzsepi figyel, a cigit gyertyáról gyújtják, hiszen lapkát tépni és tüzet csiholni is meló. (És a fotózkodás is, így utóbb szelfizünk kipás illusztrációt.)
A házigazda Joshua Fuchs. Rabbi ő, plusz sahter, vagyis kóser mészáros. Pár hete már írtunk róla, úgy volt, megnézhetünk egy kóser vágást, de aztán mégsem, higiéniai ok, vallási ürügy, meg hát, „tudjátok”, ha közös fotón szerepel zsidó és vér, pár száz idióta azonnal solymosieszterezni kezd. Szóval lemaradtunk egy emelkedetten brutális élményről, de azért született egy riport Joshuáról meg a kóserság történetéről; ajánljuk.
Joshua jenki, pár éve költözött át a tengerentúlról Budapestre, vágni és tanítani. Tavaly azt vette fejébe, hogy közösséget szervez Miskolcon. Mióta családostul átcuccolt Borsodba, délelőttönként Tórát oktat, hol két embernek, hol tíznek, aki épp beesik.
Most meg velünk. Onnan dobbantunk, hogy idén a húsvét ideje egybeesik a széderrel, és ahogy a keresztények evéssel vigadnak, s jelentése van tojásnak, sonkának, reteknek, úgy a zsidók is jóllaknak a maguk ünnepén, s náluk sem esetleges a menü.
Szóval a helyszín Joshua Fuchs háza.
Asztalsor fut körbe a falak mellett, a főhely a széder vezetőjét, Joshuát illeti, jobbján, ahogy azt a szokás kőbe véste, a legfiatalabbnak terítettek, ez esetben Joshua karon ülő gyermekének, a kar, amin ül a kicsi, a feleségé, Joshua balján, ez is szabály, a vendégek várják a vacsorát, vagyis mi ketten, aztán itt-ott további hét Fuchs-gyerek, a legidősebb tizenhat, Antwerpenben tanul, hazaröpült az ünnepre, és lefele sorban, mint az orgonasípok, ha szabad ezt mondani, a többi lány és fiú; és van itt még öt házaspár, ki gyerekkel, ki anélkül, a kosztümös-öltönyös decens hetvenesektől a huszonéves ifjú házasig, mind a közösségépítő rabbi új hittestvérei a városból.
Mindenki előtt Hagada, kis könyv az esti menetrenddel, meg persze a szédertál az ételekkel.
Utóbbi kegytárgy jelentősége felbecsülhetetlen, ugyanis egész este inni kell, kiváló borokat. A liturgia bizonyos pontjain Joshua csordultig tölti a poharakat, domborodik a bor, míg beszél, tartjuk a készséget, aztán balra dőlve, egyhúzóra fenékig ürítjük: Joshua Dávidnak dől, Dávid nekem, én Josh másodszülött fiának, Slomónak, ki az este során végig magyarázza, mit, miért, hogyan csinálunk, ő az én alkalmi Tóra tanárom, lehet úgy tizennégy, jobban bírja a bort, mint én, szóval Slomó is balra dől, pedig neki menne az egyenesen is, a mellette lévő is balra, és így tovább, váll vállnak. Hamar ránk köszönt a pillanat, amikor a hadart-darált-kántált jiddis szöveg berántja az embert, pláne, hogy a Hagada jobb hasábjain, Slomó ebben is segít, ott az ima héberről magyarra fordítása, és olyas mondatok köszönnek vissza, amiket katolikus templomban hall a magamfajta goj.
De Joshuán nem fog ki a sokszínűség, négy dózis vörös után ötödikre fehéret tölt, maga elé helyezi, s egy darabig nem nyúl hozzá, aztán persze hozzányúl, sőt, aztán pláne sőt: összeönti a minőségi vöröset a kóser fehérrel, öntjük mi is, hiszen tiszteljük a vallást, s végül is sokkal fincsibb ez az extracuvée, mint bulinegyedben a kannásba kóla.
Van áldás, ez a kidus, van rituális bemosakodás, értsd, kézöblítés a konyhában, ez az urchác, eztán a retket sós vízbe mártjuk, elropogtatjuk, ez a kárpász, majd pászkát tör Joshua, néhány darabot a nagyobb gyerekek elrejtenek a lakásban, hogy utóbb a kisebb gyerekek megkeressék majd azokat, ez a jáchác, majd iszunk, de előbb pont tízszer egy edénybe loccsantunk a borból, így állítva privát mementót a tíz csapásnak a sáskajárástól a dögvészig, ez a mágid, majd tisztálkodás ismét, majd megint pászkatörés, de ekkor már eszünk is belőle, ez a moci és a macá, majd nyers tormát harapunk és pászkadarabok közé salátalevelet, reszelt tormát és reszelt almásdiót teszünk, ez a sulchán oréch, Joshua jókedvűen meséli, hogy igazából ez a történelem első szendvicse, s magyarázza, hogy a pászka kovásztalan kenyér, s azért kovásztalan, mert midőn az Úr szólította a zsidókat, nem jutott idő kelesztésre.
Hogy mire is szólította őket?
Eszünk tálkás könnybe mártott főtt tojást, salátákat, gombát, csirkét, macét, mindezt a cáfun, a bérách, a bencsolás, a hállél és a nirchá fedezete alatt; aki széderből kollokválna, keressen rá a Google-ban, mi inkább zárásként felvesszük a tanninos fonalat, amíg megvan hozzá a kézügyességünk.
Szóval, amikor az ötödik pohár bort tölti Joshua, a következő riadt sóhaj csúszik ki a számon.
– Jesszusom.
Dávid se józan, így reagál:
– Te, ilyen erővel a vécélámpát is kapcsolgathatnád.
Josh hallja, velünk nevet. És ezzel a lendülettel küvére isszuk magunkat.
Éljen széder, éljen húsvét.
