Mi az a művészetterápia?
Ebben a szakmában szorosan együtt kell dolgozni egy orvossal, pszichiáterrel vagy akár bármilyen szociális munkással. Vannak olyanok, mint én, akik intézményen kívül, azaz terepen dolgoznak. aki éppen egy folyamatban szenved.
Hogyan jutottál el odáig, hogy menekültekkel akarsz foglalkozni?
A szakmai tapasztalatomat gyerekonkológián szereztem, ez vonzott a legjobban, úgy gondoltam az ilyen közegben nagyon sok élet van. Aztán elmentem egy konferenciára, ahol a kávészünetben vettem egy könyvet, amiben volt egy cikk dr. Hárdi Lilláról, aki egy közismert pszichiáter és a Cordelia Alapítvány tevékenységének kezdeményezője. Így ismerkedtem meg először az alapítvánnyal, majd amikor úgy alakult, hogy haza kellett jönnöm Franciaországból, egyből felvettem velük a kapcsolatot.
A menekültekkel való kapcsolat érzelmi alapon született döntés, vagy szakmai megfontolás?
Szerintem egy ilyen döntés mindig érzelmi alapon megy, de a művészetterápiára amúgy is jellemző, hogy az ember ilyen alapon hoz döntéseket. Az sosem véletlen, hogy a művészetterapeuta vonzódik egy adott közeghez.
Nálad ez a közeg a menekültek?
Inkább a kirekesztett emberek, ugyanúgy érdekel a kórházban magára hagyott, szintén kirekesztett ember, mint egy menekült.
Hol dolgoztál eddig terepen?
Bicskén, Vámosszabadin és Fóton. Ezek között a táborok között ingázok.
Hogyan fogadják a menekültek egy művészetterapeuta közeledését? Mennyire bizalmatlanok?
Nem szoktam azzal kezdeni, hogy
helló, művészetterapeuta vagyok.
Amikor bekerülsz egy ilyen táborba, ahol azért korántsem nevezhetők ideálisnak az állapotok, akkor talán a legnehezebb része az, hogyan kezdjünk el feléjük közeledni. Egyszer nem jutott eszembe jobb ötlet, és elkezdtem játszani a hegedűn egy egyszerű melódiát, ez odavonzotta az embereket, akik elkezdtek bekapcsolódni, ütötték a ritmust, táncoltak. A végére egy katartikus, közös zenélés lett belőle, nagy összeborulással, hatalmas élmény volt. Ez mindig az adott kultúrától függ, hogy mennyire nyitottak ránk.
Milyen a fogadtatása a művészetterápiának?
Abszolút pozitív. Úgy kell elképzelni, hogy ők elég nagy bizonytalanságban várakoznak ezekben a táborokban, fogalmuk sincs, hogy mi fog velük történni. Hihetetlen traumákon mentek keresztül. Jól esik nekik minden, ami emberi.
Mi volt az a történet, ami a legnagyobb hatással volt rád?
Tudatosan nem beszélek velük erről, mint művészetterapeuta az én feladatom az, hogy örömet szerezzek nekik. Ettől függetlenül előjönnek ezek a történetek akaratlanul is. Ami talán a legnagyobb hatással volt rám, amikor Fóton voltam a kísérő nélküli gyerekeknél, akik vagy elkeveredtek útközben, vagy alapból egyedül indultak el. Közöttük csináltunk éppen egy csoportterápiát. A foglalkozáson a képzőművészetről tanultunk, rajzoltunk. A legcsöndesebb kisfiú rajzolt egy házat, de semmi más nem volt mellette. Ebben a közegben rengeteg hasonló történetet hall az ember, mégis akkor tudod átérezni a legjobban, amikor testközelbe kerülsz velük.
Hogyan fejti ki hatását a művészetterápia? Hogyan jelenik meg a siker?
Általában az adott kultúra zenéjével próbálok közeledni. Gondolj bele, megérkezel egy új kultúrába, idegenként is vagy kezelve, majd hirtelen megszólal a zenéd, ez hihetetlen biztonságérzetet adhat arra a pillanatra az embereknek. A zene segít összehozni és kifejezni dolgokat. Ilyenkor egy pillanatra megszakad az a hihetetlenül nehéz folyamat, amiben vannak. Ekkor tud igazán nagy hatása lenni a művészetterápiának. Mindennek az alapja a művészet, mert azt már ősidők óta használják az emberek önkifejezésre. Főleg az embertelen helyekre bevinni valami tipikus emberi tevékenységet, ennek hatalmas ereje lehet, így tudunk segíteni elkezdeni feldolgozni a traumákat.
Egy-két példán keresztül is be tudnád mutatni a tevékenységedet?
Persze, bár nem annyira egyszerű, hiszen az én munkámat leginkább a spontán helyzetek jellemzik. Általában én kezdek el valamit „művészkedni”, az ének-zene mellett szoktam kifejező táncokat is mutatni nekik, így fel tudom térképezni, hogy mennyire fogékonyak erre. Van, hogy csak megkérem őket, fessék le az otthonukat, aztán közösen elmerengünk a tájban. Előfordult, hogy egymásnak énekeltünk a gyerekekkel népdalokat, majd tolmáccsal lefordítottuk őket, így a végén meg tudtuk beszélni, hogy milyen hasonlóság van a dalok között és az emberi érzelmek mennyire univerzálisak. Egyszer eljátszottunk egy kisebb színdarabot, Kirikou történetét mutattuk be, mely bátorságról és kegyetlenségről szól, ezzel érzelmeket váltottunk ki belőlük ami által sokkal könnyebben nyílnak meg. Erre támaszkodom a teljes foglalkozás alatt. A célom mindig az, hogy az önbizalmukat és az önbecsülésüket egy picit helyreállítsam, de fontos még a kommunikációs képességük rekreációja is.
Volt valamilyen sztereotípiád a menekültekkel kapcsolatban, amikor közéjük kerültél?
Nem volt jellemző, amúgy tolmácsként is dolgoztam ott. Az első látogatásomnál olyan érzésem volt, mintha utaznék, mert mindenféle nemzetiségű ember megfordul ezeken a helyeken. Mint egy nagy multikulturális olvasztótégely. Jó élmény volt.
Az európai kultúrába való beilleszkedésük mennyire lehet nehéz?
Hihetetlen bátorsággal és erővel rendelkező emberek ők, hiszen nem mindennapi teljesítmény, ahogy eljutnak ide hozzánk. Aztán, ha a kultúrát nézzük, a legtöbbjük nagyon természetközeli. Ezért is nagyon jó velük a művészetterápia, mert nagyon könnyen fejezik ki magukat például a zene által. Az integrálásuk, azon felül, hogy megtanulják a nyelvet, szerintem nem jelentene különösebb problémát. Azt veszem észre, hogy aki itt akar maradni, az dolgozni akar önmagáért és ezért az országért. Persze ez nagyban függ attól is, hogy mennyire befogadó egy adott ország. Sőt, szerintem mondhatjuk azt, hogy legjobban mindig ettől fog függeni.
Nyilván teljesen egyénre szabható kérdés ez, de mégis mi lehet általánosságban a szándékuk, mik a terveik? Mennyire veszti el a reményt az ember egy ilyen megpróbáltatás után?
Ez tényleg nagyon egyedi dolog, de általánosságban azért nem vesztik el a reményt, a legtöbbjüknek olyan céljaik vannak, mint folytatni azt, amit otthon elkezdtek. És ha esetleg úgy adódik, akkor visszamenni a hazájukba, ha vissza lehet már menni.
A magyarországi rendszer mennyire humánus?
Vannak nyitott táborok és zárt intézmények. Nekünk sem egyszerű oda bejutni, mint hivatásos segítők. De én tényleg igyekszem az adott emberekkel foglalkozni, a rendszerrel meg nem annyira tudok, és nem is annyira akarok. A hírekben mindig azt mutatják, hogy egyik tábor zár be a másik után. Ettől függetlenül, vannak még menekülttáborok Magyarországon, ezek időszakosan tele vannak, máskor kevésbé.
Mik a jövőbeni terveid?
Továbbra is folytatom a művészetterápiát, terveim között szerepel egy kisebb teherautó felszerelése, amely mintegy művészetterápiás központ fog működni. Szeretnék a budapesti hajléktalanokkal foglalkozni, ők is itt vannak, az ő állapotuk is rettenetes.
Szabó Márton
