Szemeteskuka és demokrácia

Tudják, mi köze a szemeteskukának a demokráciához? Elmesélem.

Huszonöt éve annak, hogy gyakorolhatom mi a demokrácia. Nagyon nehezen szoktam hozzá, hogy már nem csak kötelezettségeim, de jogaim is vannak. Ahhoz még nehezebben szoktam hozzá, hogy van lehetőségem érvényesíteni a jogaimat. Ez magyarul azt jelenti, nagyon nehéz volt hozzászokni ahhoz, hogy kiálljak magamért ha hülyének néznek, be akarnak csapni vagy rám akarnak sózni valamit, amit nem akkor, nem úgy és nem annyiért rendeltem meg.

És ez sokszor előfordul. Mert mások még nem szoktak hozzá a demokráciához, talán nem is szoknak hozzá soha. Mert másoknak úgy is jó, ha langyos a sör. Én mégis töretlenül hiszek abban a Hálapénz és a Házmesterek országában, hogy egyszer kikopik a hétköznapokból az, elintézzük okosba, hogy kéz kezet most és hogy összekacsintunk a hivatali ügyintézővel. És hiszek abban is, hogy jogforrásaink újra betölthetik a maguk méltó és nemes szerepét a demokrácia működtetésében.

Hiszek abban is, hogy Magyarországon a szolgáltatás nem kegy gyakorlása lesz egyszer, hanem ügyfélközpontú és minőségi tevékenység, ahol engem, mint ügyfelet komolyan vesznek, versenyeznek értem és létét nem a szükséges rossznak tartják.

Úgy tartják, egy ország nagyságát és erkölcsi fejlettségét le lehet mérni azon, ahogy a szemetével bánik. Igen, a hulladékkal. Egy ország szervettségét, vezetőinek érettségét,  a társadalom felnőtt és tudatos hozzáállását az élethez szintén le lehet mérni azon, ahogy a hulladékkal bánik.

A szeméttel, mint üggyel jó tíz évvel találkoztam először. Azzal is, hogy a szemétszállítás jó bolt és mindig valakinek a valakije lesz a hulladékgazdálkodás Döbrögije. Könnyű pénz, sok pénz. Így volt ez akkor is, mikor mindenféle büntetőjogi nyilatkozatokat kellett tennünk, meg anyám neve két példányban, hogy mi ádminisztrátíve vállalkozunk és az így keletkezett hulladékunk a lakossági átlag egytizedének felel meg. Így kerülhettük el az egyéni vállalkozókra és a gazdasági társaságokra külön kiszabott, röhejesen magas szemétpézt.

A mamának is nyilatkoznia kellett. A tanyán. Szegény papa, ha megérhette volna! Szerintem életében nem látott még kukát, csak a városban. Szóval, a mamám is nyilatkozott, körülbelül abban a formában, hogy „a ződet megeszik a csibék meg a disznó, a konyhai maradékot megeszi a két kutya, a papírt külön gyűccsük gyújtósnak, a maradék egy darab tejeszacskóval bevallom tisztelettel, nem tudok e’számóni.” A mama nem is kapott kedvezményt. Odarakták a kukát és ráparancsoltak, hogy szerdánként húzza ki a küvesre, na nehogyá’ a drága kukásautó tolasson ötven métert a kiskertkapuig.  Negyedévente lett tele, de a mama néha csak úgy kihúzta a küvesre, még a végin megszólják a szemetesek, hogy nincs neki hulladéka. Milyen ember az olyan, akinek még szemete sincs. Persze fizetni havonta kellett.

És így van ez most is. Ma már egy másik városban kísért a szemét. Itt is volt szemetescég váltás, hogyne lett volna. Az volt. Hulladékudvar nincs, az minek, a tisztes pógárok, akik olyan büszkék a Dunakanyarra, a határba meg ide mellénk, a volt szőlősbe hordják a szemetet. Még csak nem is az éj leple alatt. Elfér az. Hát mi nem, mi fogjuk magunkat és elautózunk a szomszéd városba, ahol pénzért (!) saját magunk lepakoljuk az utánfutóról a szemetet a telepen. Ekkora hülyék vagyunk. Le is boríthatnám valahova, nem? Majd benövi a gaz.

Szoktunk lomtalanítani is. Két éve még kicsit megilletődve telefonáltam, lehet, hogy én olvastam félre a dátumokat és ebben a városrészben nem is most volt lomtalanítás? De. Hát akkor legyenek oly kedvesek. Jöttek is, zokszó nélkül. Hogy miért hagyták ott a kitett lom felét, a mai napig csak találgatjuk, sóhajtottunk, felpakoltuk az utánfutóra, elautóztunk a szomszéd városba és pénzért (!) saját magunk lepakoltuk a szemetünket.

Idén annak ellenére nem jöttek a kitett lomért, hogy a férjem kitett egy laminált ánégyes lapot a következő felirattal: „Legyenek kedvesek mindezt lomtalanításkor elszállítani! Köszönjük!” Elszállították. Miután felhívtam a hulladékgazdálkodási kft-t húsvét után és a haragtól rekedten belesuttogtam a telefonba, hogy a férjem azért volt egy nappal kevesebbet velünk a húsvéti ünnepek alatt, mert a lomot hordta ki, ha már olyan jól sikerült megszervezni a lomtalanítást, hogy pont húsvétra essen. És nem érdekel, miért nem szállították el a lomot, az se érdekel, ha maga a polgármester a hátán hordja el, egyesével, de vigyék el. És basszák meg, tettem hozzá, miután letettem a telefont.

Magyar vagyok, már hallom is lelki füleimmel, ahogy honfitársaimnak azon része, aki nem szokott még bele a demokráciába, füstölögni kezd, mit nyavalygok, lomtalanítás évente van. Az ő kedvükért mesélem el, hogy tavaly is volt ám velük ügyem. Elég az hozzá, hogy kipofoztuk a konyhát. A lapraszerelt bútorok és a többi, a felújításhoz szükséges cucc mindenfélébe be volt csomagolva, így keletkezett egy nagy zsák hulladék. Fogtam magam, összekötöttem a nagy nájlonzsák száját és kitettem a hulladéktároló edényzet mellé. Az a kuka, egyébként.

Hát ahogy maguk nem vitték el, úgy nem vitte el azt senki. A következő héten se. Sanda gyanúm támadt, telefonáltam. Egy kövér dauerolt barna hang vette fel a telefont, aki magától értetődően válaszolt igennel az általam feltett kérdésre: van-e érvényben a cégnél szóbeli vagy írásbeli utasítás arra vonatkozóan, hogy a kukások nem vihetik el a kuka mellé kitett plusz szemetet? Igen, van, a főnök megtiltotta nekik. Hát igen.

Akkor nézzük. Lakásfelújításra sokévente, tavaszi és őszi nagytakarításra évente kétszer kerül sor. Majd’ elfelejtem, a ház ura az egyik hosszúhétvége alatt kipakolja a garázst/műhelyt (hogy aztán visszapakolja a felét, mert mégiscsak jó lesz az még valamire). Ez azt jelenti, hogy egy magyar családnál évente három, de tudják mit? Legyünk nagyvonalúak: négy alkalommal keletkezik plusz hulladék. Plusz hulladéknak hívom azt, ami nem fér bele a kukába.

Tegyük fel, hogy a magyar reformok működnek, azaz minden magyar család egy hétre elutazik nyaralni. És egy hétre elutazik a téli szünetben is. De ha nem, akkor hazamegy anyuékhoz az ünnepekre. Meglátogatják a sógiékat, mittomén. Ez már két hét, azaz egyhavi díj fele. És akkor lássuk az én tavalyi példámat. Úgy hozta a sors, hogy öt hétig kórházban voltunk. Nyáron két hetet a Balatonnál, kettőt nászúton. Télen két hetet megint csak nem tartózkodtunk itthon. Ez összesen tizenegy hét és akkor nem számolom azokat a napokat, mikor én és a kislányom (meg a kutya) meglátogatjuk anyukám. A férjem reggel megy, este jön, egy hét alatt, ha egy nájlonzacskónyi szemét keletkezik ilyenkor. De ezeket nem is számítom ide.

Tizenegy hét az szűk két hónap. Két havi szemétszállítási díjat adok ajándékba a hulladékgazdálkodási cégnek. Hiszen nincsen szemetem, amit el kell szállítani. Volt ötletem is erre, méghozzá az, kéne nyitni egy excelt, aztán lehetőséget adni azoknak az ügyfeleknek, akik elutaznak, hogy távolmaradásukat bejelentsék. Így mindenki pontosan annyi szemétdíjat fizetne, amennyit kell, a kukáskocsi meg nem menne feleslegesen.

És amikor ezt elmeséltem a kövér barna dauerolt hangnak, akkor azt rikácsolta vissza, hogy nem kedveském, ha nem fér el a szemét, akkor nagyobb kukát kell rendelni.

Letettem a telefont és többet nem kérdeztem. Azt sem kérdeztem meg, azzal ki foglalkozik, hogy a belvárosban a kisebb üzletek és butikok hova teszik a szemetet, hiszen egy gyerekruha butikban vagy egy könyvesboltban is összejön legalább fél zacskó szemét egy hét alatt. Azt sem, igaz-e, amit a városban suttognak: hogy bizonyos utcák, városrészek lakói egyáltalán nem fizetnek szemétdíjat, kukájuk sincs, a szemetet a lejjebb fekvő városrész konténereibe viszik reggelente. Azt sem kérdeztem meg, az hogy lehet, ha adok egy ezrest, az érvényben levő szóbeli utasítás ellenére is elviszik a kuka mellé tett plusz szemetet.

Nem kérdeztem semmit. Szemétnek éreztem magam. Akadékoskodó, okoskodó minden lében kanálnak, aki zavarja az irodai munkát. Aki oda mer telefonálni és megkérdőjelezi az ő fontos, tisztességes és becsületes munkavégzésüket. Azt, hogy szervezettek és rendszerük óramű pontossággal működik. Ezek a férfiak és nők miattam güriznek és én, ahelyett, hogy kinyalnám a feneküket, okvetetlenkedek. Megérdemelném, hogy megemeljék a szemétdíjamat a duplájára. Égett az arcom a szégyentől.

Pedig én csak a zénadómból működtetett káefté munkavégzését kifogásoltam. Egy olyan szolgáltatás minőségét, amiért én súlyos ezreket fizetek havonta. Szerződéses viszonyban. Ugye, milyen messze tud lenni a demokrácia?