Walt Disney elbújhat a tulipános láda mögé az „egész estés” meséivel, némelyik még másfél órás sincs – mondogatták viccesen tavaly júniusban a kazincbarcikaiak, miután négy napon keresztül folyamatosan magyar meséket olvastak fel a városi sportközpontban azért, hogy bekerüljenek a Guinness-rekordok könyvébe. Akkor még Angliában dőlt el egy-egy rekordkísérlet sorsa, mostantól viszont Kanadában határoznak arról, hogy ki vagy mi kerüljön be abba a bizonyos nagy könyvbe.
Új nagyhatalom
Tudta-e?
A Guinness World Records korábban Guinness Book of Records, azaz Guinness Rekordok Könyve néven volt ismert. Első kiadása 1955-ben látott napvilágot, azóta száz országban, 37 nyelven jelent meg, s körülbelül 55 millió példányban kelt el.
A Guinness-rekordok könyve a hasonló nevű sörgyár igazgatója, Hugh Beaver ötletéből valósult meg.
A változás hátterében az áll, hogy pár héttel ezelőtt egy kanadai milliárdos, Jim Pattison megvásárolta a Guinness World Records márkát a brit Hit Entertainmenttől. Az ügylet részleteit nem hozták nyilvánosságra, a Reuters viszont úgy tudja, hogy Kanada harmadik legnagyobb magántárságának a feje 60 millió fontot, azaz körülbelül 118 millió dollárt fizetett a márkáért.
Évi 6,3 milliárd kanadai dolláros forgalmával és 29 ezer alkalmazottjával a Jim Pattison Group igen változatos tevékenységet folytat: pénzügyekkel, médiával ugyanúgy foglalkozik, mint gépkocsikkal vagy élelmiszerekkel, a névadó-tulajdonos szívügye azonban kétségtelenül a szórakoztatás. A holding része többek közt a Ripley Entertainment Inc., amelynek nevéhez fűződnek a szokatlan kiállításaikról híres Ripley’s Believe It or Not! (Hihetetlen, de igaz!) nevet viselő múzeumok (eredeti nevükön: odditoriumok, amelyekből mintegy 30 található világszerte), illetve a hasonló című tévéműsorok is. „A Guinness World Records és a Ripley’s Believe It or Not! üzleti találkozása révén a rekordok megdöntésének nagyhatalma jöhetett létre” – mondta nem kis szerénységgel Pattison, aki valószínűleg ezúttal is jól megszimatolta a hasonló jellegű üzletek szinergiáiban rejlő lehetőségeket. És ha a megérzései nem csalnak – márpedig nem szoktak, különben nem lenne Kanadában a 8., a világon pedig a 230. leggazdagabb ember – , akkor dőlni fog a pénz, s ennek fényében már nem is tűnik olyan soknak az a 60 millió font, amellyel a milliárdos három vevőjelölt ajánlatát felüllicitálta.
A tulajdonosváltás állítólag nem lesz különösebb hatással a Guinness World Records további életére, bár a világcsúcsokat talán túlzottan is komolyan vevők tábora reménykedik abban, hogy ezentúl következetesebbek lesznek a kiadvány szerkesztői. A kritikusok szerint ugyanis meglehetősen kaotikus az évente megjelenő könyv, méghozzá azért, mert nem egységesek a benne megjelenő adatok: míg egyik oldalon centiről és méterről van szó, a másikon hüvelyk és láb a megadott mértékegység, de legalább ennyire zavaró az is, hogy a szenzációhajhászás érdekében, illetve a nagyobb számok javára sokszor egy adott rekord esetében percben számolnak, holott órában, vagy akár napban is megtehetnék.
Gulyás és somlói
Bár az elmúlt három évben körülbelül kétszáz magyar rekordkísérletről hallhattunk, ténylegesen csak három-négy került be a Guinness-könyvbe. Ilyen volt Nick Árpád erőművész több rekordja, vagy amikor 2005-ben 3600-an formáztak szívet a Sziget-fesztiválon. (Igaz, ezt tavaly elvileg a Felvonulási téren megdöntötték.)
A legtöbb magyar csúcs egyébként gasztronómiai jellegű. Kétségtelen, hogy érdekes látvány a hatalmas üstökben kevergető kukták serege, de nem valószínű, hogy éppen a gulyásleves vagy a somlói galuska „fogja kiverni a biztosítékot” a Guinness Publishing szerkesztőségében. Mert kevesen tudják, hogy nincs „Guinness-bizottság”: ez valójában egy könyv, a kiadót pedig csak az érdekli, hogy minél érdekesebb és eladhatóbb kötetet állítson össze; és ezt meg is teheti, lévén, hogy évi 60–80 ezer beküldött kísérletből válogathat.
