Jogos kérdés: vajon a magyarországi arányok a piacgazdasági és a technológiai felzárkózás pályaívének pillanatnyi helyzetét, vagy a duális gazdaságszerkezet megmerevedését, netán mélyülését tükrözik? A különbözõ válaszoknak nyilvánvalóan tartalmazniuk kell a belföldi és a külföldi tulajdonú gazdasági szféra közötti termelékenységi-hatékonysági szakadék szûkítésére vonatkozó lehetséges stratégiákat. Ebben az útkeresésben lehet szerepe a magyar vállalkozások és a multik együttmûködési lehetõségeit kutató konferenciának.
A külföldi tulajdonú vállalatok világa meglehetõsen színes, itteni mûködésük hátterében különbözõ stratégiai megfontolások húzódnak meg. A multik egyik jelentõs csoportja – többnyire feldolgozóipari vállalatok tartoznak ide – a viszonylag alacsony bérköltségekre és az elõnyös logisztikai körülményekre építi beruházási politikáját. Ezek a cégek többnyire exportõrök. Egy másik, fõleg a kereskedelemre és az építõiparra jellemzõ megközelítés viszont a magyar belsõ kereslet bõvülésére, illetve a piaci részesedés növelésére alapozza üzletpolitikáját. A távol-keleti befektetõk számára Magyarország az EU belsõ piacaira való bejutás lehetõségét kínálja. Már ez az egyszerûsített csoportosítás is nyilvánvalóvá teszi azt, hogy a külföldi tulajdonú társaságok magyarországi leányvállalatait igencsak különbözõ stratégiai célok jegyében mûködtetik.
Igaza van Chikán professzornak abban, hogy „húsz éve beszélünk a kkv-k támogatásáról, de máig nem találtuk meg a megfelelõ eszközöket a fejlesztésükre”, s „a kormányzatok mindig a rövid távú, jövedelem elosztó képesség felé fordították a figyelmüket”. Hozzáteszem: és a munkahelyteremtés rövid távú megvalósítási lehetõségei felé. A kiszámítható, tényekre és elemzésekre alapozott szakpolitikai és stratégiai döntéshozatal és a jogbiztonság garanciális feltételeinek biztosítása nem erõssége a magyar kormányoknak. Az elmúlt húsz év gazdaságpolitikája olyan helyzetet teremtett, amelyben a magyar tulajdonú vállalatok magatartását nem a növekedésorientált, innovatív üzleti-fejlesztési stratégiák, hanem a rövid távú túlélési technikák jellemezték. Ennek egyenes következménye volt a gyenge tõkeképzõdés. Ilyen körülmények között az innovációban és a vállalkozások növekedésének finanszírozásában máshol fontos szerepet játszó kockázati tõke nálunk kevéssé töltheti be klasszikus funkcióját.
Komoly problémák vannak a vállalkozói kedvvel is. A KSH egy pár évvel ezelõtt készített felmérésébõl az derült ki, hogy a cégalapítás indokai között – 40 százalékos részaránnyal – az szerepelt, hogy az érintettek nem tudnak alkalmazottként elhelyezkedni. A második legfontosabb motivációs tényezõ – csaknem 30 százalékkal – a magasabb jövedelem reménye. Megállapítható tehát, hogy Magyarországon nagyon magas a kényszervállalkozók aránya. Ezt erõsíti az a statisztikai tény, hogy a mûködõ vállalkozások mintegy fele részmunkaidõs vállalkozás. A létszám alapján közepesnek minõsülõ vállalkozások esetében is pontosítanunk kell, mert ezeknek egy része nem éri el az EU által megállapított évi 10-50 millió eurónyi évi nettó árbevételt; teljesítményük alapján inkább a kisvállalati kategóriába tartoznak. Következésképpen igen vékony a magyar gazdasági szervezeteknek az a rétege, amely versenyképes módon képes saját termékével vagy szolgáltatásával megjelenni a hazai és a nemzetközi piacokon. Ezek azok a vállalkozások, amelyek felismerték, hogy az értékteremtésben kitüntetett szerepe van a saját forrásból táplálkozó, vagy megvásárolt tudásnak és a magasan kvalifikált munkának. Ebbõl a körbõl kerülnek ki a multikkal együttmûködõ, azokkal stratégiai partnerségben mûködõ belföldi tulajdonú vállalkozások.
Varga György közgazdász, a Figyelõ volt fõszerkesztõje
A Top 200 projektünkhöz – Magyarok és multik: együtt, mûködve? – kapcsolódó vita eddigi hozzászólói: Chikán Attila (27. szám); Reszegi László (28. szám); Csaba László (29. szám); Fodor István (30. szám); Papp József (31. szám); Mádi László (32. szám).
Lapunk várja a reagálásokat, hozzászólásokat a szerkesztoseg@figyelo.hu e-mailre.
