A magánnyugdíjpénztárak évente 500 milliárd forinttal növelik a költségvetési hiányt, s legjobb lenne megszüntetni őket – állította előadásában Kun János kormány-főtanácsadó a Magyar Közgazdasági Társaság 47. Közgazdász-vándorgyűlésén, az államháztartási szekcióban. Ha esetleg jogi okok miatt mégsem lehet megszüntetni a magánnyugdíjpénztárakat, mindenki léphessen vissza az állami rendszerbe, s legyen önkéntes a tagság – javasolta a közgazdász.
Növeli az államadósságot
A kötelezően fizetendő nyugdíjjárulék negyedét ugyanis – az immár csaknem 3 millió tag esetében – a magánnyugdíjpénztárak kapják, ami a nyugdíjbiztosítási alap hiányát növeli. Ezt a központi költségvetésnek kell kipótolnia.
A pénztárak miatti hiány a tb-kasszában 354 milliárd Ft, emellett nagyjából 150 milliárd Ft a pénztárak miatt létrejött államadósság kamatterhe – fejtegette a közgazdász. Kun János számításai szerint a magánnyugdíjpénztárak okán a GDP 8 százalékával nagyobb az államadósság, mint egyébként lenne, a pénztárak miatti államadósság-növekedés 30 év múlva a GDP 40 százalékát is elérheti.
Halott remények
Kun János szerint a magánnyugdíjpénztárak egyetlen előzetes pozitív várakozást sem teljesítettek. A pénztárak a gazdaság finanszírozását valójában nem segítik, a magyar vállalatokat ugyanis nem a tőzsdéről finanszírozzák – ilyen a magyar gazdaság szerkezete.
Mint a közgazdász kifejtette, valójában a pénztárak megveszik azokat az állampapírokat, amelyeket az állam éppen a magánnyugdíjpénztárak okozta hiány miatt bocsát ki.
Kun János szerint az a várakozás sem bizonyult igaznak, hogy a pénztárak versenye növeli a hatékonyságot, mert a kisebb hozamot biztosító pénztárak taglétszáma jobban nő, mivel többet költenek reklámra.
A magánnyugdíjpénztárak fenntarthatóvá sem tették a nyugdíjrendszert, hiszen az állami nyugdíjrendszer éppen úgy lehet egyensúlyban lévő vagy fenntarthatatlanul egyensúlytalan, ha vannak nyugdíjpénztárak, ha nincsenek.
A közgazdász azt is kétségbe vonta, hogy a magánnyugdíjpénztári nyugdíjak szükségszerűen magasabbak lennének az államiaknál: a reálhozam 1998 és 2004 között csak 2,1 százalék volt. A hozam jelenleg negatív, s bár ez a későbbiekben biztosan javulni fog, azt sem lehet feledni, hogy később is jöhetnek a mostanihoz hasonló válságok – figyelmeztetett.
Az sem igaz, hogy a magánnyugdíjpénztárak az államival szemben függetlenek a politikától, hiszen a vonatkozó jogszabályok legalább 300 helyen módosultak a rendszer bevezetése óta.
Rejtettből nyílt
Kun János vitába szállt azzal az érvvel is, hogy a magán-nyugdíjpénztári rendszer azért jó, mert fölhívja a figyelmet a nyugdíjrendszer problémáira, mivel az implicit adósság explicitté válik. (Azaz a rejtett adósság nyílttá, nyilvánvalóvá. A rejtett – implicit – adósság itt: a jelenlegi befizetőket később megillető ellátások összege.) Szerinte ugyanis semmi baj nincs azzal, hogy rejtett az adósság, ha az állami nyugdíjrendszer egyébként egyensúlyban van (vagyis lenne).
Mihályi Péter egyetemi tanár szerint itt van Kun János érvelésének „ugrópontja”. Az egyetemi tanár – aki azonnal vitába szállt Kunnal – úgy érvelt: a rejtett adósság nyílttá tételének kétségkívül költsége van, hiszen kamatot kell rá fizetni. Ugyanakkor ez még mindig jobb, mint később szembesülnie az államnak a kifizethetetlenné váló nyugdíjakkal, s más lehetőségek híján, szándékosan inflációt előidézve, „elinflálni” azokat – vélte Mihályi.
Kun szerint viszont a magánnyugdíjpénztárak mellett érvelők általában összekeverik az állam összes jövőbeni nyugdíjkötelezettségének a jelenlegi értékét – ami a GDP akár 230 százaléka is lehet – azzal az összeggel, amit az államnak évről-évre fizetnie kell (Kun szavaival: bruttó és nettó implicit adósság). Az előbbivel Kun szerint nem kell törődni, s az utóbbival sem lehet baj, ha az állami nyugdíjrendszer egyensúlyban van, amit megfelelő intézkedésekkel, például a nyugdíjkorhatár emelésével, az újonnan belépők alacsonyabb nyugdíjával lehetséges elérni.
Félelemmel a jobb makromutatókért
Mihály Péter nemcsak vitatkozott, hanem némi vitát is keltett később elhangzó előadásában azzal a kijelentésével, hogy a lakosság megtakarítását úgy kellene élénkíteni, hogy csökkentenénk a társadalom biztonságérzetét. Ugyanis – érvelt a közgazdász – a megtakarítás fő hajtóereje nem a spekuláció, hanem az óvatosság. Márpedig ha a társadalom azt hiszi, hogy a jövőben is megkapja az egészségügyi ellátást a jelenlegi színvonalon, s elérhető lesz a gyermekeinek az ingyenes felsőoktatás, akkor miért is takarékoskodna? (Úgy tűnik, véget ért a világgazdaság hajdani pénzbősége, s a hazai beruházásokhoz immár fontos, hogy a lakosság megtakarítson – ebben számos elemző egyetért.)
A félelem javítja meg a makrogazdasági mutatókat?
Mihályi azt az ellenérvet, hogy csak tisztességes fizetésből lehet megtakarítani, úgy hárította, hogy a gazdag Egyesült Államokban túlfogyasztanak az emberek, míg a szegény Kínában megtakarítanak. A megtakarítás leginkább a jövőtől való félelmen múlik – vélte a közgazdász.
Mihályi Péter egyébként ebben a tanulmányában – amelyben számos olyan részletet kifejt, amelyet előadásában csak érintett – leírja, szerinte nem létezik szociális piacgazdaság, még ha a magyar Alkotmányban olvasható is ez a kifejezés.
