Sokszor jártam Berlinben, régen is, mostanában is, minden korban és minden évszakban. Most, közvetlen karácsony előtt, a télre vetkőzött hársak százezernyi kis lámpát virágoztak. Így is szépek voltak, de a telet akkor is egyre inkább utálom. A hányatott sorsú Berlin volt már minden: pazar és szigorú porosz főváros, az első világháború utáni, weimari köztársaság korszakban Európa tombolóan szabados és szabadszájú metropolisza, majd Európa legellenszenvesebb fővárosa a hitlerájban, de barátságos és rokonszenves nem lett az NDK idején sem. Az Európát kettészelő fal egyedül itt volt látható és kézzelfogható valóság. És a leglátványosabban itt omlott le 1990-ben. 
Mi átéltük a feleségemmel az akkor még főváros Bonnban (ő ott élt, az opera tagjaként) az újraegyesülés éjszakájának mámoros népünnepélyét. Amikor a főtér tömegében meghallották, hogy magyarul beszélünk, kis híján a levegőbe kezdtek dobálni bennünket, mert akkor még a magyarok voltak a Nagy Szovjet Birodalom bomlásának szeretett hősei. Mindenki azt hitte, Bonn bájos főváros marad. De végül Berlint választották. És ami Berlinben azóta zajlik, valóban elragadó. Megint a legérdekesebb, legvibrálóbb, legtöbbet kínáló kulturális főváros Európában. És a fejlődés, életvidám kibontakozás szakadatlan, nem hagyják abba.
Sosem felejtem az NDK arisztokratikus dísz-poétáját, Honecker barátját, az örök-pipás Hermlint, akivel sokszor találkoztam. Kicsit nagyképű, de finom jelenség volt, művelt ember, a kívülálló gondosan ápolt szerepében. Ő fejtette ki nekem egyszer, hogy értelmetlen vitatkozni a két Németország újraegyesítéséről, hiszen az ország évszázadokon át fejedelemségekből állt. Jó az a németeknek, bevált történelmi hagyomány. Eszembe jutott ő is azon az euforikus bonni éjszakán.
Most nagyon jó Berlinben lenni. Kertész Imre, a náci lágerek megszenvedője (Sorstalanság, első magyar irodalmi Nobel-díj) Berlinben érzi jól magát. Politikai, gazdasági és egyéb fontossága mellett igazi nemzetközi művészváros megint. És a magyar kultúra elsőszámú közvetítője a nagyvilág felé hagyományosan a német kulturális közeg. A német nyelv és média. Ma is.
Egy ilyen izgalmas, jó hangulatú városban elsősorban ténferegni kell. Még télen, hidegben is. Közvetlen karácsony előtt minden csupa bozsgás, tülekedés volt, agresszivitás nélkül. Itt semmin nem csodálkoznak, bármit csinálsz. Például a történelminek mondható, egykori Check-Point-Charlie, a fallal elválasztott Kelet- és Nyugat-Berlin közötti híres átkelő pont mellett az új, hatalmas Kaufhofban (a földszinten beláthatatlan kínálat fantasztikus édességekből, menekülés az emeletekre) hirtelen írhatnékom támadt. Egy férjeknek létesített ülősarkot találtam magamnak, elküldtem bóklászni a páromat, és ott üldögélve verset írtam. Elég hülyén nézhettem ki a női divatosztályon, de senki rám se hederített. Mire ő végzett, végeztem én is. Még sosem történt velem ilyesmi.
Persze nem ez volt a legnagyobb kulturális esemény Berlinben. Abszolváltunk jó néhány múzeumot, a Museumsinsellel szemben, a Spree-part mentén végigbóklásztuk a kihagyhatatlan bolhapiacot, a didergő, kékre fagyott árusokkal. Némi kitartással itt mindig lehet találni valami szépet. Most is találtunk, harmadáron.
Majd mi is átfagyva, a folyópartra torkolló Dorotheenstrasse sarkán gyorsan beültünk ebédelni egy szimpatikus olasz vendéglőbe, Ristorante San Marino. Egy szíverősítő Fernet Branca után nagy lakomát csaptunk. Előételnek vajban sült csiga, ráolvasztott gorgonzolával. Pompás olasz paradicsom-krémleves követte, parmezánnal behintve vastagon. Mikor hozták, még sistergett a garnélarák, serpenyőben. És végkimerülésnek lasagnét kértünk, odapirítva. Úgyhogy a tervbe vett karamelles édességre már nem maradt hely. De hogy még mi minden történt a Dorotheenstrassén barangolva – majd elmondom legközelebb.
