Hol máshol ülnénk, mint a Centrál Kávéházban, a galérián. Somody-tulajdon. „A feleségem csinálja. Mondjuk úgy, hogy ez a közös szerelmünk, társadalmi kötelezettségvállalás. Nem akarjuk eladni.” Pedig a Plusssz pezsgőtablettától Somody két éve másodszor is megvált, kivonult a veresegyházi Misszió Egészségügyi Központból és az életmód program kistérségi modellkísérletből, s a fiatal tehetségeket felkaroló Bolyai-műhelyben sem olyan aktív már, mint pár éve. Más dolgok izgatják. „Nagyon nehéz, de konzekvens döntésem volt, hogy át kell alakítani az életemet. Nekem ez hat évbe került, keserves hat évbe. Szerintem a jövő évben lesz csak teljesen lezárva a múlt.”
Amikor tudom, hogy nincsenek olyan eszközeink, amelyekkel valóban harcolni tudunk a multikkal, akkor én nem akarok versenyezni.
Fotó: Hartyányi Norbert
Nincs túl sok időnk a csapongásra, céltudatosan tereli mederbe a beszélgetést. A jelenben nehéz elképzelni róla, hogy sok esélyt adna az esetlegességnek, bár azt mondja, nagyon sok véletlen volt az életében. A szombathelyi gimnáziumban gyengén tanult, semmi nem érdekelte igazán; sokat olvasott ugyan, de véletlenszerűen – nem tagadja, hogy ez igen nehéz időszak volt a szüleinek. „Mai fejjel, ahogyan apám naponta látja az egyre hosszabb hajat növesztő fiát, aki dohányzik és iszik, átérzem küzdelmüket, hogy megtartsák mégis a bizalmukat.” Akkori tanácstalansága abból is látszik, hogy történelem-földrajz tanárnak jelentkezett. Nem vették fel. A külföldi egyetemet, ahová félévben volt a jelentkezés, felkészülésnek szánta a következő évi felvételire – annál is inkább, mivel a gimnáziumban németből is a bukás szélén egyensúlyozott.
„Ma már tudom, hogy a berlini közgazdasági egyetemre annyi jelentkező volt, amennyi hely, tehát felvettek nagyon gyenge német tudással is.” 1981-ben árközgazdász diplomával érkezett haza, amit itthon nem is tudtak beazonosítani, miként ő sem értette a magyar közgazdászi fogalmakat. Ráadásul – az akkori elhelyezkedési gyakorlatnak megfelelően – a minisztérium a Chinoinhoz ajánlotta ki, ahol a kutatási igazgató (édesapja volt osztálytársa) vette maga mellé. „Én voltam ott a második közgazdász, akit nagyon rossz szemmel néztek a kémikusok és biológusok. Mi több, szakmailag olyan voltam, mint aki nem is végzett egyetemet.” Két kiút kínálkozott. Egyrészt elment a Közgázra egy kétéves menedzserképzésre, másrészt a szaktudás hiánya az emberek irányába mozdította el. „Nem azért lettem vezető és menedzser, mert ezt így találtam ki, hanem aki a számokhoz nem ért, az megpróbál az emberekkel foglalkozni.”
Tipikus késő-Kádári karrierkilátások: a keresztapjánál lakik egy kétszer három méteres szobában; beáll a Trabantra várakozók hétéves sorába; s azzal számolhat, hogy a vállalatnál a párt már évekre előre kisakkozta, ki milyen fontos posztra kerüljön majd. De amikor a szakmai nem-tudásból erényt faragva elkezd menedzseri dolgokkal foglalkozni, éppen beköszönt a világbanki hitelek, informatikai fejlesztések, stratégiai projektgyártások időszaka. „Ennek az előnye az volt, hogy elkezdtem olyan széles körű ügyekkel foglalkozni, olyan információk birtokába jutni, amelyeket egy huszonéves gyerek máskülönben nem kaphatott volna meg.” A nyüzsgés eredménye, hogy amikor angol szakértőkkel konzultálva megkezdődött a Chinoin szervezeti átalakítása, ő lett a magyar csapat vezetője. Egy évnyi munka után nagyon impresszív javaslattal állt elő a menedzsmentnek: a vezérigazgató-helyettestől kezdve a menedzsment felét el kellene bocsátani…
Meg sem állt az újpesti gyáregységig; igaz, gazdasági vezetőnek „buktatták le”. Amikor az akkori NSZK-ból behozta a Trentál nevű értágítót Magyarországra, végigküzdötte, hogyan kell egy nyugati céggel együttműködni, szerződést írni két nyelven, technológiát telepíteni, gyárat építeni, piacra vinni a terméket, reklámot csinálni. Ez is nagy nyereség volt, de még inkább, amikor a német cégtől valaki felhívta a figyelmét a pezsgőtablettákra, illetve egy svájci ismerősre, aki ezzel foglalkozott. Közép-Európában még nem létezett ez a termék, nem véletlenül, mert nagyon kényes technológiát és nagyon drága, egyszeri beruházást igényelt. Somody csapatával kidolgozta a gyártási projektet. Lehurrogták. Amikor azt ígérték, hogy százmillió forintból meglesz a beruházás, a fejlesztési főmérnök jegyzőkönyvezte, hogy minimum négyszáz kell hozzá. Ha azt mondták, hogy tizenkét hónap alatt piacra kerülhet a termék, a műszaki vezérhelyettes írásba adta, hogy jó, ha két és fél év alatt. „Hihetetlen különbség volt a betokosodott gondolkodás és a miénk között. A szocializmus akkori viszonyainak nagyon jó tükre volt, hogy nem buták már az emberek, de a visszatartás még ilyen méretű lehet.” Somody Imre végül, összeszokott teamjével, meg a 120 oldalas anyaggal, 1988-ban kilépett az utcára.
A Plusssz tabletta nyolc év alatt a nulláról ötvenszázalékos piaci részesedést ért el. Somody talált hazai befektetőket, az alaptőkére hitelt tudott felvenni Svájcban. „Mi voltunk az első magyar vállalat, amely kormánygarancia nélkül vett fel külföldi hitelt.” A kezdeti tulajdonosokat korán sikerült kockázati tőkével kiváltani. Az alapítás utáni ötödik évben, 1994-ben tőzsdén volt a cég, a Pharmavit, két évre rá pedig Somody már el is adta a vállalatot. „Ha azt nézzük, hogy a gazdasági életben a pénzforrások kezelésének milyen lehetőségei vannak, én az összeset megéltem. Kivéve, hogy soha nem vettem fel semmilyen állami támogatást és pályázati pénzt.” Végül egy pici gyárból a legmagasabb amerikai gyógyszerhatósági szabványnak megfelelő vállalatot adott át a Bristol-Myersnek, Csehországra, Szlovákiára, Romániára, Lengyelországra kiterjedő értékesítő csapattal. „Ami a gazdaságban izgalmas, az nekem ebben az időszakban megvolt.” De belátta, sosem lesz annyi pénze, hogy a növekvő konkurenciát visszaszorítsa, és a Pharmavitot egy magán multinacionális vállalattá duzzassza fel. „Nekem a gazdasági élet abból a szempontból szűkké vált, hogy nem érdekelt a volumen. Továbbá, amikor nincs kifutási lehetőség, amikor tudom, hogy nincsenek olyan eszközeink, amelyekkel valóban harcolni tudunk a multikkal, akkor én nem akarok versenyezni.”
Nincs telt ház a galérián, a hosszú mennyezet mégis mint egy uszodában, úgy fókuszálja ide az alulról felszüremlő zsivajt. Ennyi legalább megmaradt a régi Eötvös Klubból, a nyolcvanas évekbeli nagy bulik színhelyéből. Amúgy a honi értelmiség körében is kedvelt, békebeli kávéház-étterem lett belőle, szolid étlappal, temperált árakkal, friss újságokkal és újabban már akadálymentesített toalettel is. Kérdezem is Somodyt, miért vállalta fel, hogy megannyi karitatív kezdeményezése imázsát ez a bírósági perrel kikényszerített tolószékes lift árnyékolja be. Azt mondja azért, mert nem szabad opportunistának lenni. Úgy érezte, azért vált célponttá, mert az ő nevével ezt az ügyet be lehetett vinni a médiába, s nem arról szólt a történet, hogy a hátrányos helyzetűek problémáit oldják meg az éttermekben. „Ha tisztességes lett volna a cél, akkor a vendéglátóipart perelték volna be.” Egyébként pedig nem fél a perektől: ő is azt tartja, hogy ha valami igazságtalan, hibás, jogellenes, akkor bíróság elé kell vinni. A házépítésével kapcsolatban be is perelt két céget. „Nem azért, hogy visszakapjak egymillió forintot, hanem mert nem dolgozhatnak így. Találkoztunk hatvan céggel, a két legszörnyűbbet bepereltem, legalább ennyit tegyek a társadalomért.”
Azért ennél magasabb a mérce. Vagyonához mérten az egyik legadakozóbb magyar állampolgárnak számít. „Mindig azt mondtam: egyszer legyen annyi pénzem, hogy ezekkel az ügyekkel tudjak foglalkozni.” Az amerikaiak, amikor már elnök-vezérigazgatóként foglalkoztatták a Pharmavitnál, nem is voltak ettől boldogok. Azt kérdezték: Somody úr, ha maga ennyire szereti az egyéb dolgokat, akkor mikor foglalkozik a céggel? 2001-ben ott is hagyta a vállalatot, mert akkor már javában tartott az a mintegy tízéves folyamat, ami arról szólt, hogy egyre intenzívebben bemegy a közéletbe. Tudatos, alaposan végiggondolt programmal építette fel a Missziót, a Bolyai-díjat, a Bolyai-műhelyt. Amikor úgy érezte, hogy az egészségügyre koncentráló Misszió sikeres, akkor célba vette a közszféra egyéb területeit is. Így indult el a Veresegyházi Életmód Program (VÉP). „Azt mondtuk, hogy az egészségügyben megszerzett tudást vigyük át az oktatásba, közigazgatásba, kultúrába, környezetvédelembe, és akkor kijön az egész, hogy egy kistérségnek hogyan kell az Európai Unióhoz csatlakoznia. Ez volt a vízió és az a pont, amikor főállásba mentem át a non-profit szektorba, 2002-től 2004-ig. Úgy éreztem, hogy ez az én küldetésem.”
Mielőtt azonban a Misszióban kikísérletezett irányított betegellátási rendszer országos szintre emelkedett volna, az Állami Számvevőszék több kifogást emelt, s a politika kihátrált mögüle. Az életmódprogramot az Orbán-kabinet és a Medgyessy-kormány is támogatta, de 2004-ben a szocialista frakció már leszavazta a költségvetésben elkülönített több mint 700 millió forint kifizetését. Elmérgesedett a kapcsolata a veresegyházi önkormányzattal is.
Somody ma úgy látja, a dolgok addig működtek, amíg helyben elfogadták „a bizonyos értelemben diktatórikus” rendszerét, a vízióját, erőforrásait és pénzszerző képességét, s nem hatott mindent át a politika, hogy az irracionalitás mindennapossá válhasson, rövid távú döntések überelhessék a hosszú távú racionalitást. „Azt is mondhatjuk, hogy nem kaptam meg azt a mandátumot, amivel az elképzeléseimet keresztül lehetett volna vinni. Mint ahogyan látszik, hogy a társadalomban senki nem kapja meg azt a mandátumot, ami ahhoz kell, hogy egy ésszerűen jó iskola legyen, egy jó önkormányzat, egy jó ország.” A csatlakozás előtt, az Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány elnökhelyetteseként szerzett tapasztalatai csak tovább erősítették azt az érzetét, hogy a közszférának a politikával szervesen együtt élő részében előbb-utóbb falakba ütközik. Levonta a következtetést. „Amíg ilyen a politika, és a politikának ilyen hatalma van, vagyis nincs ellenhatalom vele szemben, addig nem szabad a politikával közösködni. Mérgelődni meg mosolyogni tudok azon, hogy a közvélemény előtt állandóan össze vagyok kötve egészségügyi téren a politikával, pedig ezzel a politikával nem csinálok semmit, mert elegem van belőle.”
Egyébként is mélyen fájlalja, hogy a több-biztosítós modell kérdésében politikai kompromisszumot kötöttek, ráadásul hibásat. Nem hagyták meg az emberek választási jogát úgy, hogy regionális szinten legyen szétszedve az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP), s a hét régióban egy-egy privát biztosító is társuljon mellé. Pedig az összes EU-fejlesztés regionális szinten várható, s az lenne a legfontosabb, hogy olyan irányban használják fel ezeket a pénzeket, amire helyben a hozzáértő szolgáltatónak meg biztosítónak van szüksége. „Most így az egész központi utasításra, véletlenszerűen fog lezajlani.” A másik probléma, hogy pillanatnyilag még nem tudjuk, mennyit ér maga a rendszer. „Jó lesz megint olyan helyzetbe kerülni, mint a nyolcvanas, kilencvenes években, amikor elkótyavetyéltük az állami vállalatokat?”
Elárulja, hogy politikai felkérésre szakértői csapatával készített egy hétpontos javaslatot, azzal a feltétellel, hogy minden pártnak elküldheti. Nem sokat lát ebből megvalósulni, sem a kezdetektől javasolt kommunikációt, sem a célcsoport, az egészségügyi dolgozók egy részének a megnyerését illetően. „Elkeserítőnek tartom ezt a meggondolatlan, hirtelen átalakítást. A bizalmatlanságot így nem lehet kiölni a rendszerből. Annyi rossz tapasztalat után miért higgyem el, hogy most az állam valóban azzal foglalkozik majd, ami a feladata, nem pedig különböző politikai célokkal fog pénzt umbuldálni az egész rendszerből, miközben politikai előnyökért elad gazdasági jogokat?”
Hozzáteszi: az, hogy változás van, nagyon fontos. Azt sem mondja, hogy az egészségügy nem lesz jobb. De hogy lehetne jobban is csinálni, abban biztos, s alapvetően ellenzi, hogy a legkisebb részletbe is odaszivárog a pártpolitika. „Ha a huszonöt százalékát jól használjuk fel a II. Nemzeti Fejlesztési Tervnek, az már jó eredmény lesz. Miközben a nyolcvan százalékát is kihasználhatnánk! Ez az ország egyik legnagyobb drámája. És ez azért van, mert minden át van politizálva, és hazudunk egymásnak!”
Az ebéd nem túl hangsúlyos kerete a beszélgetésnek, korrekt és méltányos. Úgy tűnik, a déli kulináris élvezet mellékes része Somody napirendjének: a könnyű ebédből is bőven hagy a tányérján. S nem akad torkán a falat, amikor félig komolytalanul rákérdezek: nem juthat majd eszébe a szocialistáknak, hogy felkérik kormányfőnek? Hiszen többen állítólag külső szakértőt keresnek. Márpedig Somody Imre az egészségügyet belülről ismeri; az oktatást Magyar Bálint Országos Köznevelési Tanácsának a tagjaként tapasztalta meg; Orbán Viktor Gazdasági, valamint Tudomány Politikai Testületeiben vagy a VÉP Kistérségi programban szintén átfogó ismereteket szerzett, tanácsadó testületében pedig két évig kistérségi, közigazgatási feladatokat végzett. Van rálátása a nagyobb társadalmi alrendszerekre. Talán ezért is veszi komolyan a választ. „Nem. Nekem a belső harmóniám nagyon fontos. Nem az a típus vagyok, aki odamegy halál lazán, relaxáltan, és ezt az őrületet levezeti.”
Ez már az életmódváltásról szól. Család: a kiegyensúlyozottság meghatározó számára az ezredforduló utáni válása és egy hosszan tartó betegség után. Újranősült. „Nekem most az első helyen a családi életem áll.” Van három kisgyermeke az új házasságból, s most költöztek be új otthonukba Vácegresen. Évekig tartott, amíg a mostani biztonságérzete kialakult benne. „Cseng a telefon, ne vedd fel; hívnak, ne menj el. Akármennyi papír van az asztalodon, hagyd ott, mert a gyereket el kell hozni az iskolából. Ez a váltás következetességet és időt igényel.” A napokban, amikor Gyurcsány Ferenchez hívták beszélgetésre, készséggel mondott igent. De később, amikor belenézett a naptárába, tudatosult benne, hogy ugyanakkor van a felesége születésnapja. „Régen biztosan áttettük volna az ünnepséget. Most írtam egy sms-t, hogy a feleségemet nem hagyhatom ott.”
Egyén: gazdasági területen új stratégiát alakított ki, csak az egészségügyre koncentrál. Van egy egészségügyi szakértő műhely vállalkozása, ami tulajdonképpen az agyközpont; van a Gyógyszerfutár Kft., továbbá a Virmed Kft., amely a virtuális informatikának az egészségügyi hasznosítására alakult, illetve egy külön cég a meddőséghez és a szüléshez kapcsolódó átfogó szolgáltatásokra. Ez utóbbiakban tudatosan szakmai és pénzügyi befektető társakkal dolgozik együtt. „Tehát a sajtótalálgatásokkal ellentétben nem eszközöket vásárolunk, nem politikai pályán haladunk, és nem rövid távon.”
Egyik projektje a helytelen gyógyszerfogyasztással kapcsolatos gondokra koncentrál: Amerikában milliárd dollárban mérik azt az egészségügyi kiadást, amely abból adódik, hogy a páciens rosszul vagy egyáltalán nem veszi be a gyógyszereit, s visszakerül a kórházba. A tervek szerint az egyszerűbb szolgáltatás állandó kapcsolattartást kínál a drága, kritikus medicinák esetében; ennek futurisztikusabb változata a lakásban elhelyezett mérőműszereken keresztüli ellenőrzést vizionálja. Egy másik projekt a tudomány legújabb eredményeit felhasználó meddőségi klinika létrehozását célozta meg. „Tudjuk, hogy erre egyelőre nem kapunk OEP-pénzt, és nem tudunk ezzel bemenni egyik kórházba sem. Két évig beszéltem erről Demszky Gáborral, meg Szolnoki Andreával, nem megy; ez mind politika.” Így magánklinika lesz a dologból, mert a szolgáltatásra van fizetőképes kereslet. Ez már nem népegészségügy, hanem profitorientált üzlet, ismeri el Somody, azzal a kiegészítéssel, hogy „a budapesti kórházak két év múlva ugyanannyira profitorientáltak lesznek, mint mi”. De beadott egy pályázatot is, amely informatikai technológiával próbálna segíteni a siralmas magyar rehabilitációs statisztikákon. „Nemcsak azért van annyi leszázalékolt, tehetetlen ember nálunk, mert ez a sorsunk, hanem mert nincs megfelelő rehabilitáció. Legjobb esetben a rászorulóknak csak a felét rehabilitálják, a kulcsterületeken mindössze húsz százalékát. Európában az átlag nyolcvan százalék.” Közösség: Vácegres az ország egyik legszegényebb falva, harmincszázalékos roma lakossággal, összesen hétszáz emberrel, csodálatos természeti környezetben. Felajánlotta segítségét a helybelieknek. „Nem azzal a módszerrel, mint korábban, hogy ha Somodynak odaadjátok a hatalmat, akkor megmondom, mit kell csinálni. A hatalom a tiétek. De ha megengeditek, hogy pályázatírásban, ötletben segítsek, akkor én ott vagyok.” Továbbá szeretné vidéki gondolkodó helynek kialakítani a házát. Három évig tartott a tervezése, addig vitatkoztak az építészekkel azon, hogyan kell kinéznie egy vidéki udvarháznak a XXI. században. „Azt remélem, egyik funkciója az lesz, hogy azok az értékes gondolkodók, akiknek a véleményére sokat adok, negyedévente ki tudnak hozzánk jönni és el tudunk beszélgetni egymással.” Mert az életmódváltás számára azt is jelentette, hogy az egészségben, a gazdasági életben, a kultúrában, a filozófiában megtalálta azokat az embereket, akikre hallgat. „Nem olyan vagyok, amilyennek egyedül, magányomban kitalálom magam, vagy amilyent kiolvasok a könyveimből. Olyan vagyok, amilyenre ezek az emberek csiszolnak.”
Megújulni képes, karakteres, ötvenes profil.
