Miért hagytuk, hogy így legyen?

A magyar gazdaság legnagyobb problémája az, hogy magyarok dolgoznak benne – foglalta össze nem túl hízelgő véleményét a honi állapotokról Duronelly Péter. A Budapest Alapkezelő igazgatója szerint hazánkban nagyon erős a csodavárás, s az üdvözülést a lakosság és a vállalkozások egyaránt az államtól remélik. „Számomra ezek alapján nem az a meglepő, hogy 2000-től lejtőre került az ország, hanem az, hogy előtte viszonylag jól teljesítettünk” – mondja a közgazdász.

Márpedig a legfontosabb makromutatók szerint nagy reményekkel, a régió éllovasaként vághattunk neki az új évezrednek. Addigra elviselhető infláció mellett, sokkterápia nélkül lezajlott a gazdasági rendszerváltás, a kilencvenes évek privatizációs hulláma nyomán beáramló külföldi tőke radikálisan átalakította a szocialista nagyvállalati szektort, biztatóbb kilátásai voltak az államháztartásnak, s lezajlott egy – akkor még – előremutató nyugdíjreform.

Ezzel szemben ma kiábrándító a kép. Magyarország jelenleg szinte az összes makroindikátort tekintve európai szinten és a szűkebb régióban is hátul kullog (hazánk, valamint a közvetlen régiós versenytársainak tekinthető országok 2000-es, illetve legfrissebb összehasonlítható, 2006-os adatairól lásd a grafikonsort a 14-15. oldalon). Ráadásul a konvergencia-, azaz felzárkózási mutatóként szolgáló egy főre jutó GDP-ben is egyre több állam körözi le Magyarországot. Egy évvel az őszödi beszéd tavaly szeptemberi nyilvánosságra kerülése után egyre kevésbé vitatható a drasztikus tartalmi megállapítás: ezt bizony el… Nem kicsit, de nagyon. Vitatkozni legfeljebb csak azon érdemes, hogy hol, mikor és miért.

TERJESZKEDŐ ÁLLAM. Jaksity Györgynek, a ConCorde Értékpapír Zrt. vezetőjének a Figyelő múlt heti jubileumi konferenciáján kifejtett gondolatai szerint (a konferenciáról beszámolónk a 21-22. oldalon) a magyar gazdaságpolitika az elmúlt hat-hét évben hibát hibára halmozott, és szinte mindig éppen az ellenkezőjét tette, mint amit kellett volna. „Tanítani kellene, hogy így nem szabad gazdaságpolitikát csinálni” – fogalmazott Jaksity. A lapunk által megkérdezett közgazdászok és elemzők válaszai, valamint a Figyelő saját értékelése alapján kirajzolódik számos, a jelenlegi helyzetért nagymértékben felelős gazdaságpolitikai hiba (lásd a 14-15. oldalon).

Az utóbbi évek 8 legsúlyosabb gazdaságpolitikai hibája 1. Az új lakástámogatási rendszer bevezetése a Fidesz-kormány részéről, amely még az idén is 220 milliárd forintba kerül. 2. A közalkalmazottak Medgyessy-kormány által végrehajtott 50 százalékos béremelése csupán 2002-ben 90 milliárd forintot emésztett fel. 3. Ugyanezen kabinet egységesen 19 ezer forintos egyszeri „kiegészítést” fizetett a nyugdíjasoknak, ami 60 milliárd forintot vitt el. 4. A minimálbér adómentessé tételével a Medgyessy-kormány 2002-ben nettó 160 milliárddal rontotta a büdzsé pozícióját. 5. A 13. havi nyugdíj bevezetése (szintén az előző MSZP-vezette kormány részéről) 2006-ban 150 milliárdot vitt el, az idén pedig 188 milliárd forintos kiadással jár. 6. A Gyurcsány-kormány 25-ről 20 százalékra csökkentette az áfát, ami 2006-ban 166 milliárd forinttal apasztotta a költségvetési bevételeket. 7. Az MNB és a Pénzügyminisztérium 2003. június 4-én 2,26 százalékkal leértékelte a forintot (eltolta a magyar fizetőeszköz árfolyamsávját), mire a forint zuhanórepülésbe kezdett. 8. Az államháztartás átláthatóságát és így hitelességét súlyosan rontotta a kreatív könyvelés, a költségvetési kifizetések időbeli tologatása, valamint az állami beruházások finanszírozásában a PPP konstrukciók átgondolatlan bevezetése.

Az ezredfordulóra kimerültek az addig a növekedést tápláló, alacsony hozzáadott értékű termelés tartalékai, a hazai politikai és szakmai kultúra alacsony szintje ugyanakkor megakadályozta az ír, a dél-koreai vagy akár az észt példához hasonló sikeres gazdaságpolitikai váltást. Ám a felelős gazdaságpolitikát az is nehezítette, sőt talán lehetetlenné is tette, hogy – mint egy friss és meghökkentő szociológiai kutatás adatokkal bizonyítja – Magyarországon a piac térnyerése nem az állam szerepének visszahúzódásával, hanem éppenséggel annak kiterjesztésével ment végbe. „A mai magyar társadalomnak nagyobb szüksége van az állam újraelosztó szerepére, mint bármikor korábban” – derül ki Szalai Júlia szociológusnak a könyvhétre kiadott, Nincs két ország…? című könyvéből. A politika pedig az ezredforduló után ezeknek az igényeknek próbált eleget tenni.

Manapság közgazdászkörökben gyakran a Medgyessy-kormány 50 százalékos közalkalmazottibér-emelésében jelölik meg a gazdaságpolitika kisiklásáért felelős ősbűnt. Palócz Éva, a Kopint-Tárki Zrt. vezérigazgatója szerint azonban nem lehet egyetlen eseményhez kötni a gazdaság megindulását a lejtőn. Korábban már ott volt például a Fidesz célt tévesztett és rendkívül drága, korlátlan lakástámogatási rendszere. Ez változatlan formában hagyva ma 500 milliárd forintba kerülne a költségvetésnek, de a kiadás a támogatási rendszer átalakításával együtt is 220 milliárd lesz az idén. Más megkérdezettek a szintén az Orbán-kormányhoz köthető 50 százalékos minimálbér-emelést is az „eredendő bűnök” közé sorolják, arra hivatkozva, hogy ez igen nagy arányban emelte meg a vállalkozások bérterheit. Az ellenvélemények szerint viszont az így keletkező adóbevételek éppen hogy a költségvetési egyensúlyt segítették, valamint azt ösztönözték, hogy érdemes legyen a szürkegazdaságból átlépni a munkaerőpiacra.

Ritka konszenzus övezi viszont a Medgyessy-kormány intézkedésének, a közalkalmazottak béremelésének negatív megítélését. Antal László, az MKB elnöki tanácsadója szerint ez a miénknél erősebb gazdaságot is leterített volna. „Ezen intézkedés, valamint a lakásprogram és a minimálbér-emelés ballépései közül egy is elegendő lett volna az egyensúly felborításához” – von párhuzamot a kutató az egymást követő kormányok intézkedései között. Cséfalvay Zoltán egyetemi tanár, a Fidesz Gazdasági Konzultációjának volt szóvivője – aki a polgári kormány említett két intézkedése kapcsán úgy érvel, hogy ha később az államháztartást nem engedik el, még a lakásprogram sem okozott volna nagy problémát – a „jóléti rendszerváltást” morális szempontból is a legnagyobb hibának tartja. „Az az üzenete, hogy a választó a szavazatával pénzt tud magának szerezni. Ez a piacgazdaságot és a demokráciát alapjaiban ássa alá” – ítéli el a többlet-béremelést a közszférában. Több közgazdász hasonlóképpen vélekedik a 13. havi nyugdíj 2003-ban elkezdett fokozatos bevezetéséről is, főleg azért, mert nem csupán a kisnyugdíjasokra, hanem a kifejezetten magas nyugdíjban részesülőkre is vonatkozik.

A LEGNAGYOBB BŰN. Gazdaságpolitikai szempontból nézve tehát az elmúlt hét év kétségtelenül legnagyobb bűne a költségvetés felelőtlen túlköltekezése volt. Ez a 2001-es gazdaságpolitikai fordulattal – a fogyasztásra, importra építő mesterséges növekedésélénkítéssel – kezdődött meg, de a folyamat felpörgetésében vitathatatlanul a Medgyessy-kormány járt az élen. Mértékében enyhébb volt a fentieknél, de egy lapáttal azért rátett az elkövetett hibákra a költségvetés háza táján „divatossá tett” kreatív könyvelés alkalmazása, illetve a beruházások finanszírozásában az állami és a magánszféra együttműködésén alapuló PPP-konstrukció bevezetése. Igaz ugyan, hogy az infrastrukturális beruházások miatt feltoluló hiányra korábban elnézőbben tekintettek az unióban, sőt a kreatív könyvelés gyakorlata sem volt ismeretlen még Nyugat-Európában sem, ám a 2000 utáni európai visszaesés és a 15 új tag csatlakozása nagyobb fegyelmet kényszerített Brüsszelre. Ám e változást a hazai szakértők nem jelezték előre. „A közgazdász szakma szintén tévedett, beleértve magamat is: túlzottan optimisták voltak a prognózisaink” – ismeri el Vértes András, a GKI Gazdaságkutató Zrt. vezérigazgatója. Az ezredfordulóra csúcsformába lendült a fejlett világ, és senki nem számított a 2000-et követő nagymértékű visszaesésre, arra pedig végképp nem, hogy – ellentétben Amerikával – Európának nem sikerül gyorsan magához térnie.

Túlzott optimizmus jellemezte a hazai pénzügyi apparátust is. László Csaba és Draskovics Tibor pénzügyminiszterek például tévesen ítélték meg saját erejüket, amikor úgy számítottak, hogy szakmai érvrendszerüket képesek lesznek keresztülvinni a politikán. Cséfalvay súlyos hibának tartja, hogy a „jóléti rendszerváltás” kormánya elvi okokból lemondott a gazdaság növekedését, a foglalkoztatás bővülését segítő állami szabályozásról, mondván: az a jó gazdaságpolitika, ha nincs gazdaságpolitika. Vértes András is kifogásolja, hogy az 50 százalékos közalkalmazotti béremelést nem kapcsolták össze egy teljesítményértékelési és egy minőségfejlesztési rendszer bevezetésével, valamint a létszám csökkentésével. „Mindenekelőtt pedig azt kellett volna világossá tennie a hatalomnak – mutatott rá a szociálliberális kormányzás fő hiányosságára a kutatóintézeti vezető -, hogy nem finanszírozható egyidejűleg tucatnyi modernizációs program; preferencia sorrend mentén kellett volna haladni.”

A hibás gazdaságpolitikai döntések sorát a „menet közben” végrehajtott kormányfőváltás sem zárta le. „Az áfa csökkentése olyan baklövés volt, amire még taktikai magyarázatot sem találok. Az sem lett volna jó, ha érdemi fogyasztásnövekedéshez vezetett volna, mert az tovább apasztotta volna a vállalati beruházásokat, rontva ezzel a növekedés esélyeit” – értetlenkedik Antal László. Szerinte a mostani helyzet legszomorúbb vonása, hogy bár az ide vezető lépések következményei már a döntések pillanatában világosan láthatók voltak, a populista szempontok maguk alá gyűrték a józan ész érveit.

A szavazatok készpénzre válthatóságának ígérete a legutóbbi választás előtt általánossá vált. Az ellenzék még rá is licitált a kormányoldalra, a társadalmi elvárásoknak megfelelően.

SZAVAZATOKBÓL KÉSZPÉNZ. Ilyen előzmények után adódik a kérdés, hogy a fordulat elérhető-e pusztán gazdaságpolitikai és politikai váltással? Szalai Júlia szkeptikus e tekintetbe. A szociológus statisztikai adatokra alapozott összefüggésekkel bizonyítja: le kell számolni azzal az illúzióval, hogy itt csak jól kell átalakítani a szabályozórendszert, és megy minden, mint a karikacsapás. „Nem szabályozási, hanem strukturális problémáról, a kialakult gazdasági és társadalmi szerkezet mély gyökerű feszültségeiről és az azokból fakadó tartós konfliktusokról van ugyanis szó” – emeli ki. Osztja ezt a véleményt Jaksity György is; a „beteg és immorális”, alkoholizmusban, dohányzásban, öngyilkosságban és a szabályok be nem tartásában Európában az elsők között lévő társadalmat jelölve meg a leszakadás fő okaként.

Szalai Júlia könyve szerint a Tárki és a Központi Statisztikai Hivatal adatfelvételeiből az derül ki, hogy a lakossági átlagot tekintve jelenleg a háztartási jövedelmeknek minden második forintja a jóléti újraelosztásból származik. A piaci átalakulás tehát Magyarországon úgy ment végbe, hogy közben a nyugdíjakból, gyesekből, gyedekből, tb-járandóságokból, adókedvezményekből, legális adóelkerülésekből visszaosztott állami pénzek részaránya a rendszerváltás kezdetétől folyamatosan és töretlenül emelkedett a lakosság megélhetési forrásai között.

A piaccal párhuzamosan erősödött az állam, az államtól való függés, mégpedig a kialakult hazai tulajdonosi szerkezetből, illetve foglalkoztatási politikából következően a régió többi országától eltérő sajátosságokkal (lásd a keretes írást). Ez a struktúra ráadásul arra települt rá, hogy már a nyolcvanas években elindult nálunk a jóléti jövedelmek csendes újra- és átértelmezése: egy sor társadalombiztosítási járandóság és állami támogatás beépült a mindennapi megélhetés évtizedek óta formálódó, kétpillérű (a járulékokra és a peremgazdaságra építő) rendszerébe. „Ennek tömeges jellemzője, hogy a munkaerő-piaci részvétel bizonytalanságát a jóléti státus ellensúlyozza. Ez ad szerény, de biztosnak tekinthető alapot ahhoz, hogy a munkaerőpiacról kiszorulva vagy annak peremére sodródva az emberek második, vagy informális gazdasági tevékenységet folytassanak” – állapítja meg a szociológus. A ma mintegy 3,2 millió főt számláló nyugdíjas körnek közel negyede egészségügyi és foglalkoztatási okokból – korhatár előtti nyugdíjazással – került be a rendszerbe. Aki bírja, teheti és van hozzáférése, az járandóságait a szürke-, fekete- vagy peremgazdaságban egészíti ki. A mindennapi élet effajta tömeges berendezése ma már strukturális jellegzetessége a magyar gazdaságnak.

A KORREKCIÓ NEHÉZSÉGEI. A kiépült rendszeren rövid távon azért is nagyon nehéz változtatni, mert a jelenlegi tulajdoni és társadalmi struktúrából adódó, nagyon komoly érdekháttere van. Szalai Júlia idesorolja a foglalkoztatottság növelésében kevéssé érdekelt külföldi tőkét, az elszegényedés és a státusvesztés fenyegetettségével küzdő, a talpon maradás és esetleg a lassú felemelkedés határán egyensúlyozó nagyon széles középréteget és a kettészakadt világ menedzselésére felduzzasztott közszférát. A korrekció nehézségeit mutatják a Bokros-csomag tapasztalatai is. Annak bevezetésekor átmenetileg csökkentek ugyan a hozzájárulás alapú (a társadalombiztosításon és a központi államon keresztül folyó) jóléti újraelosztások, viszont az elvonásokat kipótolta a drasztikusan megnövekedett önkormányzati segélyezés. Adatokkal jól dokumentálható: ez a növekedés nem abból adódott, hogy több szegény ember lett, hanem az elbizonytalanodott egyéb szociális jövedelmeik helyett a közép és felső rétegek is ráugrottak a segélyezésre és azt kezdték el fogyasztani.

„Az ország olyan kiadási szinthez szokott hozzá, amelynek előteremtése elnyomja a gazdaságot, s így szinte törvényszerűen a növekedés lassulásához vezet” – igazolja vissza a szociológiai látleletet Forián Szabó Gergely, a Pioneer Investment alapkezelője is. Palócz Éva szerint a kilábalás azért sem lesz egyszerű feladat, mert a teljes magyar közéletet nagyfokú cinizmus jellemzi. „Az állami szférában a közérdek, ma már alig burkoltan, rendre háttérbe szorul az egyéni érdekek mögött „ – hangzik a Kopint-Tárki vezetőjének diagnózisa, aki a perifériális intézményi érdekek diadalaként említi meg, hogy tíz év alatt sem sikerült bevezetni az egyablakos ügyintézést. „A gazdaság kiszámíthatatlan, állandó változásban lévő szabályozása súlyosan korlátozza a vállalatok fejlesztési törekvéseit” – mutat rá a legerősebb fékre. Hosszú távra előretekintő gazdaságpolitikai programot sürget Duronelly Péter is, aki úgy látja, hogy 2000 és 2006 között egyik kormánynak sem volt valódi gazdaságpolitikai programja, a jelenlegi távlati elképzelésekből pedig éppen az hiányzik, hogy miként lehetne azokat négyéves ciklusok szintjére lebontani és megvalósítani. „Elhamarkodottan és minimális menedzsmentképességekkel estek neki a változtatásoknak, s így persze az egész nagyon hamar döcögőssé vált” – állítja a közgazdász.

A koncepciótlan, a párbeszédre és a társadalom meggyőzésére képtelen politikai elit, s a szomszédos országok gyors ütemű növekedését pusztán az „ütemkülönbségnek” betudó szakmai háttér esetleges konzerválódása baljós kombináció. A jelenlegi társadalmi gondolkodásmód és társadalmi-gazdasági valóság mélyülő etnikai feszültségekkel fenyeget. „A leszakadóknak ugyan nem roma a többsége, de a romák többsége ebben a rétegben van” – mondja Szalai Júlia, aki szerint ezeknek a problémáknak a kezelésére az állampolgárok egyenlő demokratikus jogait megnyirbáló, először csak paternalistán hierarchikus, utóbb viszont egykönnyen nyíltan autokratikussá váló rendszer is kialakulhat. „Ha hosszabb távon nézzük, igen egyszerűen meg lehet fogalmazni a meglehetősen drámai következményt: nem sikerül visszatalálnunk Európába” – adódik a végkövetkeztetése. Vagyis nagy közös erőfeszítéssel megint egyszer elpuskázzuk a társadalmi modernizáció esélyét.

Vita a jegybankról Közgazdászi körökben máig vitatott, hogy az elmúlt öt év monetáris politikája elhibázottnak minősíthető-e. Abban egyetértés mutatkozik, hogy a forint árfolyamsávjának 2003. júniusi eltolása kapitális, a fiskális és a monetáris politika hitelét egyaránt súlyosan romboló baklövés volt. Annak megítélése azonban nem egységes, hogy a költekező fiskális politikára vajon mi a helyes jegybanki válasz. ANTAL LÁSZLÓ, az MKB elnöki tanácsadója: „A fiskális és a monetáris politika nem ültethető mérleghintába! Jóllehet, a gazdaságra a kormány laza fiskális politikája hozta a bajt, ennek nem lehetett ellensúlya a Járai Zsigmond által képviselt szigorú monetáris politika. Mindazonáltal téves az az állítás, miszerint Járai egy lazább monetáris politikával fenntartható, egyenletes gazdasági növekedést stimulált volna. Nem azt vitatom, hogy szigorra volt szükség, csupán a mértéket tartom eltúlzottnak.” HAMECZ ISTVÁN, a jegybank korábbi vezető közgazdásza, az OTP Alapkezelő vezetője: „Még felvetni is rossz tréfa, mit váltott volna ki, ha kevésbé szigorú monetáris politikát képvisel a jegybank a 2001 és 2007 közötti időszakban. Súlyosabb, szélesebb és mélyebb válságot idézett volna elő a lazább gyeplő, és még hamarabb rendült volna meg a nemzetközi piacok bizalma a magyar gazdaságban. Inkább az ellentétes forgatókönyvön volna érdemes lamentálni: én a végrehajtottnál is szigorúbb monetáris politikát tartottam volna indokoltnak.” FORIÁN SZABÓ GERGELY, a Pioneer Investment alapkezelője: „Költekező költségvetés mellett csak rossz és kevésbé rossz megoldásokat tud a monetáris politika kínálni, amelynek változatlanul súlyos terhe, hogy még mindig nagyon magasak az inflációs várakozások.”Miért maradtunk le a régiós versenytársakhoz képest? ANTAL LÁSZLÓ, az MKB elnöki tanácsadója: „Magától értetődő, hogy a gazdasági eredmények éllovasait nem jellemzi a gazdasági folyamatok közvetlen politikai determináltsága. Az már inkább meglepő, hogy a kevésbé sikeres országokban is jóval távolabb tartja magát a politika a gazdaság működésétől, mint nálunk. A mindenre rátelepedő politika úgy tűnik, speciálisan magyar jelenség a régióban.” VÉRTES ANDRÁS, a GKI Gazdaságkutató Zrt. vezérigazgatója: „A mégoly eredményes, ám mindössze Budapest méretű Észtországot nem állítanám példaképül, ám a szomszédsággal valóban jogos az összevetés. Mi például a korábban levezényelt privatizáció gyümölcsét ma már nem élvezhetjük, Szlovákiában viszont most aratják le a később kezdett magánosítás termését. A cseh, a szlovák és a lengyel gazdasági növekedés sokáig elmaradt a miénktől, most viszont ők vannak kedvezőbb periódusban. A szerencse is a kezükre játszik azáltal, hogy lendületben lévő gazdaságukkal az uniós csatlakozás adta lehetőségeket hatékonyabban tudják kiaknázni.” CSÉFALVAY ZOLTÁN egyetemi tanár, a Fidesz Gazdasági Konzultációjának volt szóvivője: „Mi az ezredforduló tájékán leálltunk – akkor, amikor már nem egy korábbi receptből kellett volna dolgozni, hanem egy újat kitalálni, ami illeszkedik ahhoz, ami itt van. Ez az elit felelőssége és a politikai kultúra problémája. Nem az a baj, hogy a politikusok veszekednek egymással, mert ezért fizetjük őket, de ez egy ponton túl megakadályozza, hogy versenyben szülessenek megoldások a kihívásokra. De ha nincs politikai konszenzus, legalább az állam újraelosztó szerepe ne lenne ekkora: nagyjából 10 százalékpontnyival magasabb, mint a régióbeli versenytársainknál. Márpedig minél nagyobb az állami újraelosztás, annál nagyobb hibákat követhet el az állam.” PALÓCZ ÉVA, a Kopint-Tárki Zrt. vezér-igazgatója: „Szlovákia gazdasági sikereit nem lehet egyetlen intézkedéshez kötni, mint ahogy a magyar gazdaság problémáit sem. A lényeg a gazdaságirányítás szemléletmódja, amely hosszú távú tervezésre és annak következetes végrehajtására épít. Szlovákiában mintegy tíz esztendeje egy irányba mutatnak az erőfeszítések: költségtakarékosan működő, szolgáltató állam és csökkenő adóterhek, amelyekkel kétségtelenül alacsonyabb szociális kiadások járnak, de ez növeli az öngondoskodás szerepét. Ennek köszönhető, hogy a térség országait a fejlődésben egyaránt hátráltató jellemzők – a szocialista örökség, a korrupció, a paternalista államideál – ellenére északi szomszédunknál komoly eredményeket ér el a gazdaság.”

A másik társadalom Szalai Júlia szociológus. „1992-ben a háztartások 59 százalékának, 2005-ben már csak 44 százalékának volt rendszeres munkaviszonyban álló tagja.” Általánosnak mondható a régióban, hogy a posztszocialista átalakítás során a jóléti rendszert nem sikerült olcsóbbá és hatékonyabbá tenni, miközben az új igazságtalanságok, méltánytalanságok és egyre növekvő egyenlőtlenségek forrása lett – állapítja meg Szalai Júlia szociológus. Ami a lefaragásoknak mindegyre ellenszegülő jóléti újraelosztás terjeszkedését illeti, az alapvető ok hasonló. Mindenhol leértékelődött ugyanis a munkaerő, a nyolcvanas évekhez képest drasztikusan romlottak a foglalkoztatási arányok, így a megélhetésben kialakult lyukakat az állami újraelosztás tömi be. A helyzet a gazdaságban, a társadalmi viszonyokban és a politika színterén mindenütt feszültségeket teremt, de a képet esetünkben több hazai sajátosság árnyalja – pontosabban, árnyékolja. Így például az, hogy a rendszerváltás folyamatában elvesztett munkahelyek visszapótlási arányában a közép-európai régióban Magyarország áll a legrosszabbul. A munkahelyek száma 2005 végéig az 1996-os mélyponthoz képest mintegy 300 ezer fővel gyarapodott, az egykori veszteségnek alig egyötödét sikerült visszanyerni. „A régió más országai a munkahelyek megvédése vagy újrateremtése szempontjából jóval előttünk járnak” – mondja Szalai Júlia. Az is hazai sajátosság, hogy itt a legmagasabb a gazdaságban a külföldi tőke részvétele (az utóbbi időben Bulgária kezdi megközelíteni a magyar arányokat), amely ugyan – a leghatékonyabb nagyvállalati szektor döntő részének működtetésével – a termelés és az export meghatározó részét adja, viszont a meghonosodott külföldi tőke a foglalkoztatásban kevéssé érdekelt. Az 1000 főnél nagyobb létszámmal dolgozó nagyvállalkozások mindössze a foglalkoztatottak negyedének adnak munkát. Másrészt a kis- és mikrovállalkozások viszonyában rendkívül magas az utóbbiak aránya, magasabb, mint a közép-európai régióban. Vagyis ott nagy a munkahelyek kínálata, ahol fenntarthatóságukra alig-alig kivédhető veszélyek leselkednek. A kettő közötti középvállalati szektor pedig, a növekedésképes belső dinamizáló erő, aminek optimális esetben ki kellene nőnie az egyre izmosodó kisvállalkozói körből, a kilencvenes évek közepe óta beállt egy alacsony szintre, azóta inkább csökkenő tendenciát mutat. Mindebből következően, míg 1992-ben-ben is a már nem tanuló, 14 év feletti felnőtt lakosság 46 százalékának volt rendszeres jövedelmet biztosító stabil munkája, manapság már kevesebb mint 35 százalékának van. A különbözet az úgynevezett „társadalombiztosítási pozícióba” vonulók (különböző nyugdíjformák, anyasági keresetek) statisztikáiban bukkan fel: a munkaképes korú népesség körében arányuk az 1992-es 28 százalékról napjainkra 41 százalékra nőtt. Vagyis miközben makroszinten a pénzbeni jóléti ellátásokat finanszírozó szociális költségvetés a rendszerváltás óta nagyjából stabilan a negyedét teszi ki a mindenkori államháztartásnak, belső szerkezetében nagyon átrendeződött az arány. A könnyebb ellenállás felé haladva, a szociális megszorítási politikáknak a rászorultsági segélyek, illetve rajtuk keresztül a mindenkori legvédtelenebb és a munkaerőpiacra újból a legkevésbé belépni tudó rétegek válnak az áldozataivá. „Ha a politikusoknak, beállítottságuktól függetlenül, a nyugdíjasok és a segélyezettek között kell választaniuk, márpedig gyakran így áll fel a mérleg, akkor az úgynevezett népszerűtlen intézkedéseket hajlamosak az utóbbiakra hárítani” – vonja le a tapasztalatokat az eddigi kormányzati ténykedésekből Szalai Júlia. Így épül fel az a „másik társadalom”, amelynek se jövedelme, se megélhetése, se társadalmi pozíciója nincs azokon az elveken biztosítva, mint a többségnek.