Valahányszor elhaladtam az autópályán a regensburgi leágazás előtt, elhatároztam, hogy legközelebb megállok a legendás szépségű Duna menti városban. Ami évtizedekig nem esett meg, az most többször is megtörtént az elmúlt néhány évben; az embernek csupán elég sokáig kell élnie, és akkor lassacskán bekövetkezik, amit szeretne. (Néha kicsit túl későn: például nem bántam volna, ha a rendszerváltozásra nem kell 60 éves koromig várnom.) Egyszóval az elmúlt kurta két év alatt többször is jártunk, mert hívtak, Regensburgban, a párom koncertezett, nekem szerzői estjeim voltak, és bizony alaposan beleszerettünk az ódon szépségű, történelmi városba. (Bizonyos jelek szerint ez kölcsönös.)
Vagy másfél éve írtam már e hasábokon egyik tündéri különlegességről, a Történelmi Kolbásztanyáról (Historische Wurstküchl). A város emblémája – mint a mi Lánchidunk – a 850 éves gyönyörű kőhíd, ívelt pilléreivel. Amikor 1135-ben építeni kezdték, a hídfőnél felhúztak egy kis épületet, irodának, étkező- és pihenőhelynek. Ebből lett Európa legrégebbi kolbászsütödéje, melyet immár kétszáz éve ugyanaz a család vezet, kolbászsütő dinasztia, titkos családi recept szerint naponta frissen a legjobb fajta zaftos sonkahúsból. És faszénparázson pirítva. Olyan is, amilyennek hangzik. Hozzá ugyancsak saját készítésű, zamatos „Weisskraut” jár. Csapolt sörrel öblítve: csodás! Amikor most is ellátogattunk ide, ezúttal a szabadban ülve kolbászolni, eszembe jutott, hogy két éve bent a történelmi bodegában ücsörögve megcsodáltuk a több évszázad nagy árvizeinek magasságát jelző réztáblákat a falon.
Most, néhány hete, mekkora volt a víz?” – kérdeztem a pincértől a rohanó Duna partján eltűnődve. Mutatta, hogy a fejünk fölött vagy két méterre hömpölygött a folyó, a Történelmi Kolbásztanyát teljesen ellepve. Érdekes lehetett, gondoltuk megilletődötten, behúzva a fejünket némiképpen. De sehol semmi nyoma semminek. A kolbászos, a többi parti ház, az elárasztott utca: minden rendben, kipucolva, mintha mi sem történt volna. A történelmi város ezt is megtanulta a történelemből.
Száz méterrel feljebb szép régi lapátos-hajó vesztegel, ezt meg kell nézni közelebbről. Ma már nem látni ilyen hajókat, én még emlékszem, ahogy a Dunát járták nálunk, legszebb a hófehér Zsófia (anyahajó) volt. Ennek itt két hatalmas kéménye van – hogyne, hiszen ezek még gőzhajók, kellett nekik a nagy kemény, melyet a Lánchíd alatt elhaladva kötéllel lehúzott a kéménymester, utána pedig puhán felengedte. És most mit láttam ezen a regensburgi hajón nagy betűkkel? „Érsekcsanád”. Ez a hajómatuzsálem neve. És mit csinál itt? Nem közlekedik már, hanem pompás hajómúzeum. Regensburg ősi kikötőváros hajómúzeumának az a neve, hogy Érsekcsanád. Patrióta szívdobbanást éreztem.
Három alkalommal három szállodában laktunk itt eddig, a mostani az Altstadt Arch volt. A bárka. Ez a „Noé bárkája” 1300 körüli, valóban hajóforma középkori épület, remek, minden kényelemmel szolgáló szállodává alakítva. A Haidplatzon, a város híresen szép, hatalmas terén, szomszédságában a gyönyörű régi városházának, ahol a Német-Római Szent Birodalom császárai birodalmi gyűlésekre hívták a fejedelmeket és püspököket: itt készült a történelem. De aki a hasát szereti (csak jó ember lehet), az a történelmi környezetben is annak örül, hogy a Hotel Arch térre nyíló oldalán működik a Da Toni nevezetű olasz ristorante. És mégiscsak ez az igazi, mármint az olasz konyha: a pikáns (nem egyízű, mint itthon általában) paradicsomleves, a legjobb rákkoktél, melyet valaha ettem, a Penne quattro formaggi, a négysajtú remekmű, egy palack gyümölcsillatú, száraz Pino grigióval leöblítve magabiztosan feleselt a történelmi lacikonyha nyolc évszázados kolbászaival. De az étvágyteli evésben az a szép, hogy nem kell dönteni, ha ez is pompás, az is pompás. Jut babérkoszorú mindenkinek.
