Én gyerekkoromban még sokszor hallottam, igaz, elég régen volt a gyerekkorom. (Még annál is régebben.) Nem nagyon szeretem ezt a mélymagyar mondást. Az rendben volna esetleg, hogy rágás közben nem beszélünk, mert egyfelől gusztustalan látni a művelet pépes lebonyolítását a másik szájában, másfelől senki sem szereti, ha partnere golyószóróként leköpdösi, miközben magyaráz. Mellesleg erre is létezett egy másik régi szentencia, miszerint jó modorú ember zárt szájjal eszik. (Magyarul: nem csámcsog.) Ez hasznos illemszabály, habár az a tapasztalatom, hogy egyre kevesebben hallottak róla. És ezt egyáltalán nem úgynevezett „egyszerű” környezetben tapasztalom elsősorban. Ismeretségi körömben egy jómódú polgári családban felnőtt, élete jórészét külföldön töltő, nagy műveltségű és sikeres ember eszik a legrondábban. Ráfekszik az asztalra, levesnél nem a kanalat emeli a szájához, hanem rádől a kanálra tányér fölött, villánál, késnél ugyanez a helyzet, a kést időnként lenyalja. És dobálja magába az ételt, mintha időre enne.
Egyébként, ami az úgynevezett „egyszerű” környezetet illeti: a régimódi parasztember gyönyörűen evett. Méltóságteljesen, komótosan. Minden valahogy szépen került a szájába. Lassan, mintegy megadva a tiszteletet minden falatnak. A megbecsülést, hogy van étel. Megélve a szemérmesen leplezett élvezetet is. És nemcsak otthon, asztalnál, hanem kint a mezőn is. Sokszor láttam ilyen embereket, fa árnyékába telepedvén, hátukat a törzsnek támasztva, az asszony-hozta, melegtartó kendőbe bugyolált fazékból kibontott ebédet elfogyasztani. Az asszony állt felette (akárcsak otthon az asztalnál, le nem ült volna, mint valami szibarita váz), tiszteletből, meg persze lesvén is, hogyan ízlik minden falat. Szép szertartás. Ételt megszentelő szertartás.
Csak mitológiát ne gyártsanak belőle. Mintha másképp nem lehetne enni. Illetve, hogy ez az igazi. Ez a magyar. Ahogy a hivatalos népiesek sugallták, mórikálva és agyonstilizálva ezt a világot, amit aztán ügyetlen otrombasággal magáévá tett a vulgárkommunista ideológia, a kalapácsos munkás mellé odaültetve a szalonnázó parasztot.
De térjünk vissza eredeti mondandómhoz: mért nem szeretem igazán ezt az ómódi szentenciát, hogy „magyar ember evés közben nem beszél”. Először is, mi az, hogy magyar ember? Mért kellene minden magyar embernek egyformának lennie? Az egyik hallgat, a másik nem hallgat. És mind a ketten magyarok.
Valahogy úgy vagyok ezzel is, mint a hályogkovács történetével. Amíg nem tudja, milyen életveszélyes, amit csinál, minden műtét sikerül. Amikor elmondják neki: ember, tudod, mit művelsz, csak egy kis hiba, és megvakítod páciensedet – attól a perctől sosem gyógyít többé, mert reszket a keze. Van ebben a történetben egy kártékony téveszme: a tudás, a szakszerűség lefegyverzi az ősi, ösztönös tudást. És ez nem igaz. Ezért nem szeretem a hályogkovács paraboláját. (Bocsánat, imádott mester, Mikszáth Kálmán!)
És még hogy magyar ember, evés közben nem beszél! Persze, ha jön a tatár. Ha lövik a bástyát. Ha munkatáborban végre falathoz jut. Vagy ha aratás közben fáradtan megpihen és eszik. Egyébként az étkezés a társas ember életének fontos állomása. Az állati életfenntartó tevékenységtől az különbözteti meg, hogy beszélget közben. A családdal. A barátokkal. Meg-megáll a falatozásban, és diskurál. Üldögél. Hátradől. Nevet. Jól érzi magát lélekben is, nem csak a test táplálásában. Én tehát magyar ember helyett azt mondom, hogy boldog ember. És a teljes mondat így szól szerintem: boldog ember evés közben diskurál.
De ez is történelemfüggő, mint annyi minden más.
