Vlagyimir Petrov lehetőleg kerüli a nyilvános helyeket, de ha mégis az utcára merészkedik, akkor ezt két testőrrel és sötét szemüvegben teszi. Mi ennek az állandó életveszélyben élő moszkvai férfinak a foglalkozása? Nos, művészettörténész. Amivel pedig kihívta maga ellen a sorsot, az az, hogy a közelmúltban mintegy száz, a nyilvános forgalomban felbukkant képről állapította meg, hogy hamis. Mondhatnánk, a „vadkeleti” események itt Magyarországon kevéssé ráznak meg bennünket. Ám a történet egyes elemei (lásd keretes írásunkat) feltétlenül elgondolkodtatóak.
Forró Tamás galériájában. Mindenki egy ellen?
Képhamisítás ugyanis a világon mindenütt létezik. Amíg a műalkotásoknak értékük lesz, addig mindig akad olyan, aki megpróbálja azokat hamisítani, és olyan is, aki értékesíti e hamisítványokat. Így van ez Magyarországon is. Olyannyira, hogy a honi műkereskedői kör egy tagjával szemben éppen a napokban fogalmazódott meg a vád – pontosabban egyelőre a gyanú -, hogy rendezvényén hamis képeken próbál meg túladni.
A történet főszereplője a hazai aukciós piac legifjabb intézménye, a Belvedere Szalon. A korábban médiaszemélyiségként közismert Forró Tamás tulajdonában lévő galéria április elsején tartott árverést. Mindössze két nappal a rendezvény előtt azonban a Magyar Műtárgy és Régiségkereskedők Országos Szövetsége (MROSZ) bejelentette, hogy „elhatárolódik a Belvedere Szalon Galéria és Aukciósház által folytatott árverési gyakorlattól”, miután annak aukciójára kínált művek között „rendkívül jelentős kikiáltási áron a magyar festészet kiemelkedő alkotóinak tulajdonított hamisítványok szerepelnek”. A nyilatkozat nem tartalmazott konkrétumokat, sem képeket nem nevezett meg, sem azt, hogy a szervezet pontosan mire is alapozza tényként tálalt feltevését. Ennek ellenére a galériában órákon belül megjelent a rendőrség – Forró szerint névtelen feljelentőre hivatkozva -, és lefoglalt öt Rippl-Rónai-festményt. Majd két képet még az árverés előtt visszaszolgáltattak, és végül az árverés is rendben lezajlott. A történtek a jelek szerint nem riasztották el a vevőket, még ha a galériatulajdonos váltig állítja is, hogy a 221 alkotást felvonultató anyag összességében több tízmillió forinttal olcsóbban kelt el, mint amilyen bevételre mindezen előzmények nélkül számíthattak volna.
JOGI LÉPÉSEK. Ezek után aligha ért bárkit is meglepetésként, hogy Forró Tamás bejelentette: a tisztességes verseny szabályainak megsértése, hitelrontás és szándékos károkozás kísérlete miatt eljárást kezdeményez a Gazdasági Versenyhivatalnál, valamint egyéb jogi lépéseket tesz a MROSZ közleményének kiadói ellen. „Első lépésként konzultáltam versenyhivatali illetékesekkel, akik megerősítették, a társadalmi szervezetként jegyzett MROSZ tagjai gazdasági tevékenységet folytatnak, ily módon a szervezetre érvényes a versenytörvény minden paragrafusa, azaz nincs akadálya az eljárás lefolytatásának” – ismerteti ellenlépéseit Forró Tamás.
Moszkva nem hisz a képeknek
Londonban a minap egy Sotheby’s aukció előestéjén derült ki, hogy a neves XIX. századi orosz festő, Ivan Siskin kalapács alá szánt vászna nem az ő műve, hanem egy kortárs, ám kismester holland festőé. Az eredetileg legalább 1,3 millió dollárra becsült alkotás egy évvel korábban, még eredeti formájában, 56 ezer dollárért kelt el egy stockholmi árverésen, azt követően viszont némi átalakuláson ment át. A festményt az esetről hírt adó ARTnews, megfogalmazásában „oroszosították”: bizonyos részletek eltűntek róla – és persze rákerült Siskin szignója. A kép tulajdonosa a moszkvai Tretyakov-képtár szakértőitől megfelelő tanúsítványt szerzett, amelyben részletesen elemezték a vásznat, megerősítve, hogy az a nagy orosz művész egy korai munkája.
Moszkvában a műkincspiacon manapság bármi megtörténhet. Nemrég magának Vlagyimir Putyinnak ajándékozott valaki egy orosz „főművet”, amelyet utóbb az elnök egyik hozzáértő vendége azonosított egy nyugat-európai aukción korábban felbukkant európai képpel. Ezzel egy időben az orosz rendőrség letartóztatta a Szentpétervárott galériát működtető Preobrazsenszkij házaspárt, rájuk akár tíz év börtön is várhat hamis képek értékesítéséért. Mintegy 3 millió dollárért adtak el a XIX. századi orosz festőnek, Alekszandr Kiszeljovnak tulajdonított képeket egy, a művészért rajongó orosz milliárdos üzletembernek. A képek egytől egyig rendelkeztek a neves Grabar-intézet által kiadott műbírálati igazolással, kisvártatva mégis bebizonyosodott, hogy eredetileg szerény képességű észak-európai festők alkotásai. Vlagyimir Petrov művészettörténész több mint száz hasonló hamisításról számolt be a nyilvánosságnak. Petrov nem átallotta közhírré tenni véleményét, miszerint a képhamisítás Oroszországban mára nemzeti iparággá vált. Azóta veszélyben az élete, álcázásául szakállt növesztett, s ha emberek közé merészkedik, sötét szemüveget visel, és testőr kíséri mindenhová. A piacon maffiáról beszélnek, valamint arról, hogy a pénzmosás egyik kiváló módja a műtárgybefektetés.
Ezen a ponton vélhetően el is jutottunk a probléma sarkkövéhez, a műbírálat működéséhez, illetve annak bizonytalanságához, ami nem csupán itthon, hanem világszerte a műkereskedelem talán legkényesebb eleme. Bár a most kirobbant ügyet egyetlen kereskedő problémájaként kezelik, a valóság, hogy az egész piacot foglalkoztató és általános jelenségről van szó. „Felgyorsultak a lépések az egységes és hiteles műbírálati rendszer megteremtése felé” – nyilatkozta Nagyházi Csaba már évekkel ezelőtt a Figyelőnek. Akkor úgy tűnt, az egymással rivalizáló kereskedők hajlandók összefogni, de legalábbis közös véleményt kialakítani. Egy olyan szervezet keretében képzelték el ezt a tevékenységet, amelyben szerepet kapnak a szakma képviselői, muzeológusok, művészettörténészek, restaurátorok, esetleg egy biztosítótársaság, és valamilyen formában maguk a kereskedők is. A cél az volt, hogy a kiadott tanúsítványok legalább három szakértő véleménye alapján készüljenek, és ne csak az adott műalkotás hitelességére terjedjenek ki, hanem értékbecslést is adjanak.
SZAKÉRTŐI FELELŐSSÉG. Persze a szakértőket megbízó társaságnak mindennek a következményeit is vállalnia kellene, azaz kártérítési kötelezettség terhelné a céget. Ezzel megszűnt volna az a gyakorlat, hogy mindössze néhány ezer forint körüli összegért szert lehet tenni műbírálatra, elvégre ilyen körülmények között a szakértőtől anyagi felelősséget elvárni nonszensz.
Csakhogy a megálmodott intézmény azóta sem jött létre, maradt a régi gyakorlat. Mindenki használja a kedvenc szakértőjét, persze minden galériában ugyanazok a nevek forognak. Rippl-Rónai műveiről például általában Csernitzky Mária vagy Bernáth Mária véleményét kérik ki. Ám miként Nagyházi fogalmaz: „Emberből vannak ők is, azaz nem tévedhetetlenek”. Mindkettőjük munkáját több alkalommal is érte már kritika.
Tény, évekkel ezelőtt Bernáth Mária adott véleményt jó néhány hamisnak bizonyult Rippl-Rónai-alkotásról. Ez volt a rendszerváltás utáni első komolyabb hamisítási botrány. Még 1999 tavaszán egy, a Polgár Galéria által 7,5 millió forintért eladott Rippl-Rónai-pasztell kapcsán egyre hangosabbá vált a suttogás, hogy az akkortájt a piacon felbukkant izgalmas képek talán nem is igaziak. Különösen néhány Rippl-Rónai-alkotás eredeti mivolta kérdőjeleződött meg. Valakik autó csomagtartókból elővarázsolt Zorkákkal – a festő kedvenc modelljéről készült képekkel – környékezték meg a galériákat. Mesélték, hogy a Polgár-aukció utáni héten egy illető 3 millió forint körüli áron több kereskedőnek is vételre ajánlott egy Zorkát ábrázoló festményt. Nem kellet soká várni, hogy a gyanú beigazolódjon: egy kaposvári régiségkereskedőnél talált hamis Rippl-Rónaik nyomába eredő rendőrök eljutottak a „zseniális művészhez”, aki tucatnál is több remekbe szabott másolattal lepte meg a festőért rajongó gyűjtőket. Az akkor publikált becslések szerint összesen mintegy 27 millió forintért értékesítették ezeket a vásznakat. Ám valójában máig sem tud senki semmi bizonyosat afelől, mekkora is volt a tényleges „munkabírása” a kortárs „alkotónak”. Arról, hogy hány vevőt, kereskedőt ért kár, nem szóltak a híradások. Annyi bizonyos, hogy a kaposvári kereskedő ma is működik, a piacon pedig minden tiszta szándékú szereplő megszenvedi, hogy maguk a törvények sem segítik a bűnözői láncok felszámolását, azaz a vásárlók sosem tudhatják biztosan, kivel – és milyen alkotással – állnak szemben. Ráadásul saját presztízsüket féltve effajta esetekben az érintett galériatulajdonosok is inkább a nyilvánosság kizárásával, zsebből intézik el a gyanúba keveredett kép vásárlójával az esetleges vitákat.
A hazai hamisítók célpontjainak toplistáját egyértelműen Rippl-Rónai József vezeti. Őt követi Gulácsy Lajos, Vaszary János, Csók István, Kádár Béla és Scheiber Hugó, de szép számban lehet találkozni Tihanyi Lajos, Vörös Géza és Iványi Grünwald Béla műveinek utánzataival is. Iványi Grünwald e tekeintetben speciális eset, hiszen az 1940-ben elhunyt művész rendkívül felkapott festőként még életében saját maga alkalmazott bérhamisítót Belányi Viktor személyében.
Tavaly egyébként két eset kapott visszhangot, ráadásul az egyik ugyancsak a Belvedere szalont érintette. Egy Ferenczy Károly szignóval ellátott képpel szemben merült fel a hamisítás gyanúja, s az árverési katalógusból visszavont Cigánylány című vásznat jelenleg igazságügyi szakértő vizsgálja. A másik eset szenzációsabb mesterkedés volt. A Nagyházi Galériában 90 millió forintnál csapott le a kalapács a Teniszező társaság című Csontváry-kép eladásakor, amely ezúttal már valódi alkotója nevével kelt el, évtizedekkel ezelőtt viszont valaki, a jóval nagyobb haszon reményében, Gulácsy Lajos szignót hamisított a festmény sarkába.
Fekete kontyos akt. Kérdéses, hogy Rippl-Rónai keze munkája-e.
SZAKMAI BELÜGY?”Egyetértek a gondolattal, hogy radikalizálni kell a hamisítás elleni fellépést, de a módszerrel, amelyet mellesleg nem is egyeztettek mindenkivel, így például velem sem, miután külföldön voltam, már nem értek egyet” – hangsúlyozza a Belvedere-ügy kezeléséről szólva Saphier Dezső, az MROSZ önmagát független gyűjtőnek mondó alelnöke, akinek szakértelmét szinte valamennyi műkereskedő elismeri. Úgy véli, elhamarkodott lépés volt a szövetség nevében egyetlen galériást bűnbaknak kikiáltani, mert ezzel nem a jelenség általános megoldását segítik elő, sőt, a botrány inkább elfedi a probléma lényegét. A szakma érdeke Saphier szerint azt kívánta volna, hogy „családon belül intézzék az ügyet”.
Forró, miután semmi sem bizonyítja bűnösségét, vélhetően az ártatlanul meghurcolt üzletember szerepét játszhatja el. Az egész ügynek amolyan „belháborús” íze van, mintha a szakma jó része összefogott volna egyetlen kereskedő ellen. S amíg a jogi keretek nem válnak szabályozottabbá, a történet nem is igen kap más megvilágítást, még akkor sem, ha a szakmai szövetség netán meg tudja védeni az igazát. Most mindenki a rendőrségi vizsgálati eredményére vár, miközben az igazságügyi szakértői kar is meglehetősen szűk létszámú, s az ott foglalkoztatott műítészek sem tévedhetetlenek.
Miért éppen Forró Tamás került a kereszttűzbe? A riporterből lett galériás mérlegadatokkal példálózva igyekszik magyarázni a helyzetet. „A cégbíróságtól beszereztem a szakma fontosabb szereplőinek mérlegét, ezek azt tükrözik, hogy a piacon alig három éve tevékenykedő Belvedere éves árbevétel tekintetében a harmadik a hazai aukciósházak rangsorában, beleértve a legnagyobbakat is. Ez azt jelenti, hogy az összesített leütési árak 5-6 milliárd forintos tortájából nem kis falatot hasítottam ki” – próbál Forró versenytársi irigységet láttatni a támadások hátterében. Emellett úgy véli, nem erősíti iránta a szimpátiát, hogy, úgymond, „leveri az árakat”.
Forró persze maga sem kíméli riválisait. Így a hazai műkereskedő piac fellegvárának számító Falk Miksa utca légköréről sincs nagy véleménnyel: „Tisztelet a kivételnek, seftelés folyik ott igénytelen környezetben; alacsony színvonalú áruk csillagászati áron forognak”. Ami a hamis képek felbukkanását illeti, állítja, hogy ilyenekből nála sincs több, mint másoknál, és ő is minden eszközt felhasznál az eredetiség bebizonyítására, így például ugyanazokat a műbírálókat foglalkoztatja, mint a többiek. „Az én esetemben többet tévednének, mint másutt?” – teszi föl a kérdést. Pályatársai azonban készek a válasszal, még a leginkább jóindulatúak is megjegyzik: „Jó vevő volt, kár, hogy sokakhoz hasonlóan azt hiszi, műkereskedőnek is jó lesz”. Mert azért az általános vélekedés a szakmában, hogy a legbiztosabb műbíráló maga a kereskedő, aki saját bőrét is viszi a vásárra, így semmiképp nem érdeke, hogy hamis képeket áruljon.
