Firenzétől Helsinkiig terjedő ívben véget érnek a nagy millenniumi konferenciák. A retorika ködfelhőinek szétoszlását követően fokozatosan láthatóvá váltak azok a finom és kevésbé finom ellentétek, amelyek megosztják az Európai Unió országait egymás közt, és mindegyiküket (az amerikaiakhoz fűződő sajátos viszonyuk jellege szerint) a NATO fővonalával és így Washingtonnal.
Érdekes volt megfigyelni; minél több volt a vitatott kérdések katonai-stratégiai tartalma, annál határozottabbá vált a hangnem. Míg végül Robertson volt angol hadügyminiszter, a NATO jelenlegi főtitkára – és egyébként az amerikaiakéhoz igen közel álló stratégiai gondolkodás képviselője – olyan kijelentést engedett meg magának, hogy az amerikaiak “valamiféle tudathasadásban” szenvednek. “Azt mondják nekünk európaiaknak, hogy vállaljunk nagyobb katonai terheket. Amikor ezt elfogadjuk, akkor így szólnak: csak nem azt akarjátok, hogy hazamenjünk?”
Az amerikaiak úgy érezhették, hogy ezen a ponton (egyelőre nem hivatalosan) végre beszélniük kell arról, amiről a konferenciákon nem esett szó. Három “súlyos egyéniséget” szemeltek ki egy évzáró közös tanulmány megírására. A funkciók beszédesebbek a neveknél: a CIA főnöke Clinton első elnöki periódusa idején; az elnök biztonságpolitikai különtanácsadója és a Ford-Bush elnökség nemzetbiztonsági főtanácsadója. Az írás címe, Megmenteni a NATO alapjait, önmagáért beszél.
Ebből a félreérthetetlenül hivatalos ihletésű tanulmányból az a vélemény sugárzik, hogy minden gond és ellentét legmélyebb gyökere a nagy európai és amerikai hadiipari cégek összefonódásának elmaradása. Az, hogy az európai vezető hatalmak makacsul törekszenek “egy független hadiipari bázis létrehozására; az amerikai hadiipari bázistól ez egyre határozottabban elkülönül, ami aláaknázza a NATO politikai alapjait”.
HADIIPARI KIHÍVÁSOK. Az amerikai aggodalmakat persze az “erő pozíciójából” juttatják kifejezésre az óceán túloldala felé. Hiszen az első generációs technológiát megjelenítő fegyverrendszerekre Amerika ma is kétszer annyit költ, mint egész Európa. A hidegháború vége óta az amerikai hadiipar radikális koncentrációs folyamaton ment keresztül, mígnem három igazi óriás (a Boeing, a Lockheed Martin és a Raytheon) maradt a porondon. Erre Európa kétféle választ adhatott. Az első lehetőség (mintegy párhuzamosan az euró belépésével) egy integrált összeurópai hadiipari társaság lett volna, de az európai nemzeti reflexek másképpen működtek. A hadiipar a törvényszerűen lemorzsolódó szuverenitás egyik legerősebb szimbóluma maradt, amit egy sor országban a vezető hadiipari cégekben fenntartott erős állami részvétel is jelzett.
Ez a franciáknál érvényesült a legerősebben, amihez persze hozzájárult az a hagyományos törekvés, hogy ne veszítsenek pozíciókat a német hadiiparral szemben. Így most az Aerospatiale- Matra szövetség áll szemben a német DaimlerChrysler hadiipari ágával. Az angol kormány közelítette volna meg leginkább az integrált összeurópai változatot, amelytől az amerikai különleges kapcsolat erősödését remélte. Ezt azonban keresztülhúzta a hatalmas British Aerospace és a brit General Electric Company fúziója. (Blair miniszterelnök, aki azt remélte, hogy az integrált összeurópai verzióban angol vezetéssel majd szerves kapcsolat alakulhat ki az amerikai hadiszektorral, a fúziót bejelentő végső döntésre – az amerikai szerzőhármas szerint – “szenvedélyes dühkitöréssel” reagált.)
FELELŐSKERESÉS. A tengerentúli álláspont lényege az, hogy a NATO belső katonai és politikai szilárdságát csak az amerikai és európai hadiipar transzatlanti szövetsége biztosíthatta volna. Az, hogy ez nem jött létre, elsősorban az európai oldal felelőssége, annak vezetői ugyanis (mily érthetetlen) veszélyes versenytársként, nem pedig szövetségesként kezelték az amerikai óriáscégeket. E felfogás szerint még a “jobb” óvilági változat, az integrált összeurópai hadiipari blokk is veszélyt jelentett volna a NATO kohéziójára, mert az “amerikai erőddel” szemben a túlparton egy “európai erődöt” épített volna fel. A jelenlegi helyzet még pusztítóbb következményekkel járhat. Nincs “európai erőd”. Ami van, az három szomszédvár, amelyek versenytársként méregetik egymást, s még az “amerikai erőd” felé vetett gyanakvó pillantásaikat is egymástól eltérő önérdekek felhőzik be.
Mindez – szól a sommás ítélet – “egyre kockázatosabbá teszi a NATO hatékonyságát és végső fokon magát a létezését is”.
Kemény és feltehetően eltúlzott vélemény és fontossá nem is az teszi, hogy végül valósnak bizonyul-e. Valószínűbb, hogy nem.
Ami igazán új és lényeges: a 2000. év küszöbén Amerikából a világ legjelentősebb katonai szövetségének jövőjét először tették függővé a globalizációs folyamattól. Sőt, voltaképpen egyetlen (igaz, különleges) ipari ágazat belső fejlődésétől. –
