Imponáló makrogazdasági mutatók, a piacvesztés gödréből lassan kikecmergő vállalatok, a nyugati kereskedelem növekvő részesedése az orosz kapcsolattal szemben, javuló, de még mindig alacsony életszínvonal. Így körvonalazható a balti államok helyzete négy évvel a minden szférára kiterjedő, általános gazdasági válság után. Bár a régió léte politikai és gazdasági realitás – szabadkereskedelmi övezet köti össze a három országot -, az államok közti különbségek korántsem elhanyagolhatók.
Mindent lehet vitatni, kivéve a monetáris politikát – jelentette ki a Figyelőnek adott interjújában Adolfas Slezevicius, a három hete tartott litván választásokon alulmaradt Litván Demokratikus Munka Párt frontembere, aki három évig, az idén februárig kormányfőként irányította az országot.
A november eleji választásokon győztes Vytautas Landsbergis vezette konzervatívok a kampány során elhintették: a monetáris politika nincs “kőbe vésve”, nem elképzelhetetlen a nemzeti valuta, a litas eddigi rögzített árfolyamának módosítása. Ez a lépés alapjaiban rendítené meg az eddigi litván gazdaságpolitikát, amely a nemzetközi pénzügyi szervezetek, így a Nemzetközi Valutaalap (IMF) támogatását is élvezi. A litván gazdasági átalakulásnak – de az észtnek és a lettnek ugyanúgy – jelenleg is kulcskérdése az évekkel ezelőtt bevezetett monetáris restrikció. A három ország más-más időpontban, de hasonló elvek szerint vetett véget az elviselhetetlen mértékű pénzromlásnak.
Monetáris múlt
Hogy miért követ mindhárom ország ilyen szigorú monetáris politikát, arra a választ a néhány évvel ezelőtti gazdasági helyzetben kell keresni. A balti államok gazdasága 1991-92-ben érte el a mélypontot: az akkori válságot a nagyarányú termeléscsökkenés és a vágtató árszínvonal-növekedés jellemezte. A bruttó hazai termék (GDP) évi 30-40 százalékot is elérő csökkenését havi 60-80 százalékos hiperinfláció kísérte. A GDP-zuhanás részeként a kereskedelem – amely akkor elsősorban az orosz kapcsolatok függvénye volt – 30-40 százalékkal esett vissza.
A kereskedelmi és termelési sokk, valamint a hiperinfláció körülményei között nem sok esélye volt a fokozatos átmenetet hirdető gazdaságpolitikának. Még egy tényező szólt a fokozatosság ellen: a három balti állam mihamarabb élni akart a függetlenség adta jogával, és a kényszerű orosz kapcsolat helyett gyorsan kívánta újraéleszteni a tradicionális nyugati gazdasági és politikai csatornákat.
A balti országok gazdasági stabilizációja közös elvek alapján ment végbe. A legfontosabb feladat a hazai és a világpiaci árak összhangba hozása volt. Ennek érdekében szinte egyik pillanatról a másikra az ár- és a kereskedelmi liberalizáció mellett döntöttek, és a rubelt felváltandó, bevezették a saját valutát. A piacgazdasági intézményrendszer kiépítése és az egyensúlyi költségvetés igénye szintén közös vonásként jelentkezett mindhárom államban.
Sokk a jóból
A monetáris restrikcióra legkorábban Észtország szánta rá magát. Az 1992. júniusi intézkedés lényege az volt, hogy az újonnan bevezetett észt korona árfolyamát a német márkához kötötték (egy német márka nyolc koronát ér), valamint törvényben tiltották meg a jegybanknak a fedezetlen pénzkibocsátást. Megteremtették az alapját a szigorú fiskális politikának is, hiszen a kormányzat nem vehetett fel fedezet nélküli hitelt a költségvetés vagy az állami vállalatok “megsegítésére”.
A forgalomba került új pénz fedezetét az ország külföldi deviza- és aranytartalékaival biztosították. A korona belföldön konvertibilissé vált: magán- és jogi személyek egyaránt korlátozás nélkül vásárolhattak külföldi fizetőeszközt. Az új pénz iránti bizalom erősítését volt hivatott szolgálni az az átmeneti – 1994 márciusáig hatályban lévő – rendelkezés is, amely magánszemélyeknek és vállalatoknak egyaránt megtiltotta, hogy külföldi fizetőeszközzel rendelkezzenek vagy devizaszámlát nyissanak. Elemzők szerint a korona árfolyama a rögzített átváltási arány bevezetésének pillanatában jócskán alulértékelt volt, hiszen meghatározásakor a rubel piaci árát vették alapul. Így adódhatott, hogy 1992-ben az egy havi észtországi kereset 30 dollárt tett ki.
Lettország és Litvánia később döntött a rögzített árfolyam mellett. A vilniusi kormány a hasonló észt lépés után csaknem két évvel, a nemzeti valuta, a lit kibocsátása után pedig kilenc hónappal, 1994. április elsejétől vezette be a rögzített árfolyamot. A lit árfolyamát a dollárhoz kötötték, az új pénznem fedezetét az észt koronához hasonlóan oldották meg, bár a litvánoknak szerényebb mennyiségű külföldi deviza- és aranytartalék állt rendelkezésükre. Egy dollár ma is négy litet ér. Egyes, a rögzített árfolyammal egyet nem értő vélemények szerint a lit árfolyama még mindig alulértékelt, mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy ez az árfolyam rontja a litván cégek versenyképességét.
A lettek haboztak a legtovább azt eldöntendő, szükséges-e számukra is a rögzített árfolyam. A valuta árfolyamának átmeneti lebegtetése után 1994 februárjában végül egy félmegoldás mellett döntöttek: a lett jegybank gyakorlatilag rögzítette a latot a Különleges Lehívási Jogokhoz (SDR), vagyis az IMF által bevezetett nemzetközi számlapénzhez, anélkül, hogy az átváltási arány rögzítésének tényét hivatalosan bejelentette volna. Így a külföldi valuták árfolyama szinte változatlan, 1 lat jelenleg csaknem 2 dollárt ér.
– A fedezetlen pénzkibocsátás megtiltása és a rögzített árfolyam bevezetése nagyszerűen bevált – nyilatkozta a Figyelőnek Domenico Fanizza, vilniusi IMF-képviselő.
A restrikció hozadéka
Ezek az eszközök nem varázsszerek – folytatta Fanizza -, a stabilizációra viszont kiválóan alkalmazhatók. A makrogazdasági mutatószámok tükrözik az IMF-képviselő által elmondottakat: a GDP csökkenése 1996-ra mindhárom országban megállt, az infláció pedig az 1992-es 1000 százalék körüli szintről 1995-re a három balti állam mindegyikében 30 százalék alá süllyedt. Az államháztartási hiány GDP-hez viszonyított aránya sem számottevő: az észt büdzsé némi szufficitet mutat, de a lettek és a litvánok hiánya is belül marad az IMF által szabott elvárásokon. (Lásd a grafikonokat!)
Bár Fanizza hangsúlyozza, hogy az IMF nem szól bele a litván gazdaságpolitikába, az eredmények láttán óva int attól, hogy – legalábbis rövid távon – a választásokon hatalomra került új kormány megváltoztassa a vilniusi monetáris politikát. A liberális észt kormánynak és a politikai spektrumon nehezen elhelyezhető, leginkább talán az antikommunista jelzővel illethető lett kabinetnek viszont nincs szándékában megváltoztatni az eddigi gyakorlatot.
A költségvetés helyzete és a fiskális politika alapvetően különbözött a közép- és kelet-európai tapasztalatoktól. A Baltikumban ugyanis úgy ment végbe a gazdasági stabilizáció, hogy az nem okozott számottevő államháztartási hiányt. Ez részben a jogszabályi kényszer miatt alakult így – Észtországban 1992 óta törvény mondja ki, hogy a költségvetésnek egyensúlyban kell lennie -, de egyéb tényezők is szerepet játszottak. A balti államok kamatfizetési terhe például elenyésző.
Egyensúlyi büdzsé
Signe Ratso, az észt Gazdasági Minisztérium helyettes államtitkára szerint kormánya a fiskális politikában pontosan olyan konzervatív, mint a monetáris politikában. – Hiszen nem költhetünk többet, mint amennyit megtermelünk – magyarázta a költségvetési alaptörvényt, amelyet kevés posztszocialista államnak sikerül betartania. Az észt példa mindenesetre figyelemre méltó: a valutareformmal egy időben az adópolitikában is történtek változások, aminek hatására 1993-ban, tehát a stabilizációs intézkedések bevezetése utáni évben megnőtt a költségvetési bevételek GDP-hez viszonyított aránya. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Ratso szerint az oktatásra és az egészségügyre fordított összeg reálértékben nem csökkent, a fiskális restrikció terheit csupán – kis mértékben – az államigazgatási szférának kellett elszenvednie.
Litvániában korántsem ilyen rózsás a büdzsé helyzete. Az államháztartás hiánya itt sem számottevő, a bevételek csökkenése azonban már nyugtalanító.
A balti országok közül – ellentétben Észtországgal és Lettországgal – az állami büdzsé bevételei jelentős csökkenést mutatnak. A bevételek GDP-hez viszonyított aránya 10 százalékkal alacsonyabb Litvániában, mint a két másik balti államban. Ennek okaként az IMF elemzése az adóbeszedés hiányosságain kívül a megcsappant forgalmiadó-bevételt említi, ami végső soron a nagy mértékű, a másik két országnál jelentősebb reálbércsökkenés következménye. A kormányzati bevételek csökkenésének jelentőségére utal az is, hogy a volt litván miniszterelnök arra a kérdésre, milyen további intézkedéseket hozna, ha továbbra is ő kormányozhatna, első helyen az adóhivatal apparátusának megerősítését és a feketegazdaság elleni harcot említette.
Privatizációs praktikák
A három balti ország vezető államigazgatási szakemberei egyetértenek abban, hogy a makrogazdasági stabilizáció gyakorlatilag mindhárom államban befejeződött. Adolfas Slezevicius és Signe Ratso egyaránt úgy vélik: a makrogazdaság rendbetétele után a vállalatok szerkezetátalakításának gyorsítása, a beruházások ösztönzése juthat főszerephez.
Míg azonban a stabilizációs lépések mindhárom balti államban hasonlóak voltak, a vállalatok helyzete jelentős eltérést mutat. Ez nagy részben a versenyképesség növelését célul tűző politikák különbözőségének következménye. A privatizáció, módszerét és intenzitását tekintve, jelentős eltéréseket mutat a balti országok között.
– Rengeteg hibát követtünk el a privatizáció során. Kétségtelen, hogy az észtek okosabb magánosítási politikát hajtottak végre, mint mi – ismeri el Adolfas Slezevicius az észt privatizációs politika vitathatatlan sikerét, egyszersmind a litván magánosítás átmeneti kudarcát. Sikertelenségnek könyvelhető el, hogy Litvániába nem sikerült számottevő mennyiségű külföldi tőkét csábítani – legalábbis a régi állami cégek eladásán keresztül. Igaz, nem is ez volt a fő cél. A stratégiai befektetők keresése csak nemrégiben kezdődött el, eddig a feladat a minél gyorsabb tulajdonváltás volt. Ez meg is történt: a Csehországból jól ismert vócseres privatizáció révén, valamint a menedzsment-kivásárlások segítségével. Ennek köszönhető, hogy a GDP döntő hányadát, mintegy 70 százalékát a magánszektor állítja elő. A kistulajdonosok és a vócsereket összegyűjtött befektetési vállalatok azonban nem mindig bizonyulnak hatékony tulajdonosnak. Ruta Vainiené, a Litván Szabad Piac Intézet pénzügyi szakértője szerint például egyértelműen kimutatható: az újonnan alapított vállalatok lényegesen hatékonyabban működnek, mint a privatizáltak.
Adolfas Slezevicius a vócseres privatizáció gyakorlatát azzal indokolta, hogy a külföldi tulajdonosnak szinte lehetetlen volt eladni a rendkívül elavult vállalatokat. A külföldi befektetők az általuk tavaly év végéig behozott 352 millió dollárt főleg zöldmezős beruházásokra, kisebb részben portfólió-invesztíciókra fordították. A nagyberuházók közül a Siemenst, Renault-t és a BAT-t érdemes kiemelni.
A rigai kormány magánosítási politikája tükröződik a litvánéhoz hasonló lassú lett vállalati struktúraváltásban. A vócseres és a készpénzes technikák, valamint a kivásárlások nem túl összehangolt módszerei szintén jellemzőek a lett privatizációra, amelynek eredményeképpen a GDP mintegy 60 százalékát a magánszféra állítja elő. A külföldi tőkeberuházások nagyságrendileg nem különböznek a litvániai mértéktől.
Észtország, a két balti társtól eltérően, fordított logikával látott hozzá a privatizációhoz. Az 1993-as privatizációs törvény szerint árveréseken és nemzetközi tendereken lehetett értékesíteni az állami vagyon nagy részét. Mint Signe Ratso elmondta, a cél az erős, lehetőleg külföldi stratégiai befektető megtalálása volt, a kínált ár kevesebbet nyomott a latban. A befektetőknek beruházási és munkahely-védelmi garanciákat kellett aláírni. (Ez egyik oka lehet annak, hogy az észt munkanélküliség a hivatalos adatok szerint ma is csupán 2 százalék körüli.)
A készpénzes eladást itt is kombinálták a vócseres privatizációval. A vócsert azonban csak azon cégek megvásárlására lehetett fordítani, ahol a részvények 51 százaléka már a stratégiai befektető kezében van. A tulajdon túlzott szétaprózódásának veszélye így kisebbé vált. Érdekesség még, hogy a vócseres privatizációt egyfajta kárpótlással is elegyítették: a kiosztott vócserek száma függött az egykor birtokolt tulajdon nagyságától és a munkában eltöltött évek számától.
A külföldi befektetések értéke 1995 végén 646 millió dollárt tett ki, ami az egy főre jutó beruházásokat tekintve Észtországot a második helyre teszi Magyarország után. Signe Ratso megjegyzi: 1994-ben még ők voltak az első helyen, majd “fenyegetve” hozzáteszi, hogy náluk a közművek, az energiaszektor, a bányászat és az infrastruktúra még hátravannak. A nagy stratégiai vállalatokon és ágazatokon kívül egyébként az ipar, a szolgáltatás és a kereskedelem szinte teljesen magánkézben van. Az országok szerinti bontásban a vállalatok számát tekintve Finnország, a befektetett értéket tekintve pedig Svédország áll az első helyen. Jelentősebb befektetéseket ezenkívül orosz, amerikai, ír és brit cégek hajtottak végre. A külföldi tőkére gyakorolt szívóerő egyik jellegzetessége, hogy a törvények megengedik a külföldiek földvásárlását.
Bankszámtan
A bankszektorban legalább akkora különbségek mutatkoznak a három ország között, mint a vállalati szférában. A lett és a litván bankokon végigsöprő tavaly év végi válság az észt pénzintézeteket érintetlenül hagyta. Észtországban már 1992 lezajlott a bankok közti szelekció: a több mint 30 bankból mára 15 maradt. Ez a koncentráció ráadásul állami segítség nélkül ment végbe. Az észt bankrendszer – az egész portfólióhoz képest – mindössze 4,7 százalékos rossz hitelállományával mára az első helyre került a posztszocialista országok bankrendszerei közül. Ez a szám az ország vezető, már a reformok után alapított bankjánál, a Hansapanknál 1,3 százalékos. A Hansapank mérlegfőösszege messze kiemelkedik a régióban: a 385 millió koronás saját tőke (mintegy 32 millió dollár) és a csaknem 3,5 milliárd koronás mérlegfőösszeg (289 millió dollár) példátlan a balti államokban. Összehasonlításképpen: az első számú lett bank, a Parex bank mérlegfőösszege 34-szer kisebb, mint a Hansapanké.
Az észt bankrendszer 15 bankja közül csupán egy van állami tulajdonban, a pénzintézetek nagy része – főleg a sikeresebbek – külföldi kézben vannak vagy újonnan alakultak.
Lettországban és Litvániában nem ismeretlen fogalom a bankkonszolidáció. Az előbbi országban 325 millió, az utóbbiban pedig 120 millió dollárt költöttek a rossz hitelektől megroppant pénzintézetek állami támogatására. A bankcsődöket így sem sikerült elkerülni, az állami segítségnyújtás ugyanis csak a válság kirobbanása után érkezett. Hogy a litván bankok helyzete mennyire súlyos, azt jól érzékelteti: néhány független szakértő azt javasolta a kormánynak, hogy a bankok egy része csupán pénzmegőrző széfként funkcionáljon. Litvániában egyelőre nincs külföldi bank.
Növekedési kilátások
A vállalati és a banki szférában jelentkező különbségek a GDP-növekedésben is éreztetik hatásukat. Az észt termelés visszaesése messze elmaradt a lett-től és a litvántól. 1994-ben – az IMF kimutatásai szerint – Észtország az 1987-es GDP 85 százalékát érte el, míg a másik két országban ez az arány 60 százalék alatt maradt. A viszonylag gyors és nagyobb megrázkódtatásoktól mentes észt strukturális reformot a nagyarányú külföldi működőtőke-beáramláson kívül a még mindig alacsony munkaerőköltséggel magyarázzák. Ezenkívül nem elhanyagolható az sem, hogy a termelést éppen az előbbi két tényező hatására, illetve a gyakorlatilag teljes kereskedelmi liberalizációnak köszönhetően hamar sikerült átállítani a félkész termékek gyártására. Végül lökést adott a mikroszférának a hivatalos statisztika szerint 72 millió dolláros – más források szerint ennél nagyobb – kétoldalú segély, amely elsősorban Finnországtól jött.
S bár 1996-ra mindhárom országban növekedést jósolnak, az észt gazdaság megszerzett előnyét aligha lesz könnyű behozniuk a balti partnereknek. Az ultraliberális észt környezet, például a vámok és korlátozások nélküli importszabályozás (lásd Külgazdasági nyitás című írásunkat!) a tőkeerős vállalatokkal a legkisebb balti ország felé billenti a mérleg nyelvét. A másik két állam egyelőre csak reménykedhet: a tőke őket is megtalálja. Az IMF ugyanakkor a litván GDP 5-7 százalékos növekedését jósolja. Domenico Fanizza elismeri, hogy az imponáló makromutatók ellenére a tőke egyelőre elkerülte Litvániát, de optimista: a belföldi megtakarítások növekvő mennyisége elegendő lesz a növekedést stimuláló tőkekoncentrációhoz. Amennyiben a litván és lett növekedés tartóssá válik, Észtország után a másik két balti állam is megkaphatja a sikeres sokkterápiáért járó summa cum laude minősítést. Addig a képzeletbeli bizonyítványban sajátos kategória áll: balti cum laude.
