Az édesszájúak a megmondhatói, milyen szenvedélyesen lehet kötődni a cukorhoz. Az édes rabság pedig sokmilliárdos üzlet, hiszen nem csak a lakosság, hanem hatalmas iparágak, egyebek között az édes-, az üdítőital-, a konzervipar, sőt még a szeszipar is részben e stratégiai termékből táplálkoznak. A cukorgyárak tehát bizton építhetnek arra, hogy érvényesíthetik üzleti érdekeiket, “revolverezhetik” a kormányzatot. Értékesítési előnyöket, extra piaci autonómiát is kiharcolhatnak, amellyel ezek ellenzői szerint a cukorrendtartás állam lesz az államban.
Az Európai Unió egyes tagországaiban, például Franciaországban évtizedek óta különleges előnyöket élveznek a cukor-előállítók. Az EU-tagságra sóvárgó Magyarországon pedig elég a bűvös varázsszót a megfelelő helyen elég sokszor kimondani ahhoz, hogy a bürokrácia hegyei is megmozduljanak. Az autonómia, pártolói szerint, a fogyasztóknak is kedvezne, hiszen mindig lenne elég cukor. Az ellenzők szerint viszont egyáltalán nem, mert drágává tenné a terméket, hiszen a versenyt messze űzné a cukorpiacról.
Kapóra jött a cukorlobbynak, hogy egy-két évvel ezelőtt több feldolgozó a drága belföldi helyett olcsó, de illegális importtal – pontosabban apporttal – pótolta cukorkészleteit. A lobby egyre hangosabban követelte: cukoripari rendtartást kell életbe léptetni Magyarországon a termelés és az értékesítés biztonságossá tételéhez. A cukoripari szakemberek úgy vélik, a változtatásokhoz a követendő Európai Unió gyakorlata adja a mintát, ahol a cukorpiacot a termékpálya szereplői által létrehozott önfinanszírozó rendszer szabályozza.
A cukorrendtartás a gyártóknak minden évben kvótákat és hozzájuk kapcsolódó irányárakat írna elő. A kvóta a belpiac ellátását szolgálná, az efölött előállított cukrot az elgondolás szerint a gyártóknak kötelezően exportálniuk kellene. A kivitelt a cégek egy közös önfinanszírozó kasszából pénzelnék.
A hivatalos magyar gazdaságpolitika szerint a cukoripar feladata a belföldi cukorszükséglet biztonságos ellátása. Az időjárás szeszélyeinek kiszolgáltatott növénytermesztés nyersanyagait feldolgozó iparágaknál emiatt elkerülhetetlenek az időszakos hiányok, feleslegek, amit a cukoripari szakemberek is elismernek.
Magyarországon az iparszerű cukorgyártás a XIX. század első felében alakult ki. A jelenleg működő tizenegy répacukorgyár (szervezetileg hét részvénytársaság) közül nyolc még a századforduló előtt, három az 1910-es években épült. A legújabb cukorgyár, a kabai is 1979 óta üzemel. A tizenegy gyár közül a jobbak külföldi tulajdonba kerültek – a többi bizonyára nem véletlenül maradt magyar kézben. Ezek ma az életben maradásukért küzdenek.
A cukoripar kapacitásával 500 ezer tonnánál is több cukrot állíthatnának elő egy szezonban, ami az ország szükségletét 25 százalékkal meghaladja, ezért a cukorgyárak ésszerű önkorlátozással szervezik a termelésüket.
Halálos biztonság
Az édesség-, az üdítőital-, a gyümölcslé-, a konzervgyártók, valamint a szeszipar szakmai szövetségeinek 121 tagvállalata tavaly fizetett hirdetésben tiltakozott a fenyegető cukorkartell ellen. A piaci verseny korlátozását, magas kartellárak veszélyét látják a cukoriparosok által sugallt cukortörvény esetleges megszületésében.
Néhány évvel ezelőtt még 550 ezer tonna volt az ország éves cukorfelhasználása, mára csaknem százezer tonnával csökkent a fogyasztás. Ehhez soknak bizonyul a tizenkét cukorgyár és a szabadegyházi izocukorgyár együttes termelése. “A cukoripar a magas árak, a kvóták bevezetésével próbálja elérni, hogy a leggyengébb gyára is életben maradjon” – véli Halbritter Mátyás, az Édességgyártók Szövetségének elnöke, a Győri Keksz Kft. ügyvezető igazgatója. A Cukor Terméktanács – amelyben zömmel a cukorrépa-termelők és -feldolgozók képviseltetik magukat, s az édesipari szakember szerint kevés a kereskedő és a felhasználó – már olyan döntéseket hozott, amelyek eredményeként a cukorrépa felvásárlási árát négyezer forintban állapították meg tonnánként. Így az ország igényét ellátni képes 100-105 ezer hektár helyett 125 ezer hektárra növekedett a vetésterület. A mesterségesen kialakított magas cukorrépaár pedig a cukrot is megdrágítja.
Halbritter Mátyás úgy látja: életveszélyes lenne, ha a magyar cukoripar a mezőgazdaság és a gyártó oldaláról bebiztosítaná magát a külön cukorpiaci szabályozással. Amennyiben a CEFTA-országokban megszűnnek a vámok, és hazánk belép az EU-ba, a gazdaságtalanul termelő gyárak ezekkel a termelési eredményekkel nem lesznek versenyképesek. Az alapanyag-előállításnál kell kezdeni a fejlesztést, hogy a hozamok elérjék a nyugat-európai átlagot. “A cukorvertikum valós piaci körülmények között teremtse meg a jövőjét. Még akkor is, ha ennek 50-80 éves cukorgyárak is áldozatul eshetnek” – mondja az elnök, aki fájlalja, hogy döcög az egyeztetés a cukorgyártók és a -feldolgozók között. Négy ízben tárgyaltak egymással a szövetség és a Cukor Terméktanács vezetői. A tanács mégis előbb fogadta el közgyűlésén saját, részben módosított piacszabályozási tervezetét, és adta át azt a szakminiszternek, mint hogy a felhasználókkal a vitát lezárták volna. Eszerint feltételezhető a cukorgyártók szándéka, hogy a legkevésbé hatékony gyár költségeit vegyék alapul a feldolgozásnál, és ez kerüljön majd be a cukor árába. A terv szerint felállítandó Cukorrendtartási Intézet jogállása is bizonytalan. (Ilyen fogalmat az agrárpiaci rendtartási törvény sem ismer.) Ez a szervezet intézné egyebek között a taktikai felvásárlást, az export-visszatérítést, az árkiegyenlítésekből befolyó pénzek kezelését. Évente mintegy 350 cég exportál édesipari terméket. Tisztázatlan, hogy valamennyi részesül-e a támogatásból, vagy csak az a néhány, amelyik a Cukor Terméktanács tagja. Ezekre a kérdésekre azonban az elnök szerint nem kaptak választ a felhasználók. Mások szerint az a fő baj, hogy a mai és nem a jövőbeni EU-szabályozást veszik át.
Vihar a termékpályán
A privatizáció kezdete óta – nagyrészt a nyugati tulajdonba került nagykereskedelmi láncok, továbbfelhasználók kemény magatartása miatt – többmilliárd forintos mérleg szerinti veszteséget szenvedtek el a cukorgyártók és a répatermelők. “A továbbfelhasználóknak és a fogyasztóknak is érdekük, hogy a répatermelés, a cukorgyártás fennmaradjon” – állítja Kovács András, a Cukor Terméktanács elnökhelyettese, a Magyar Cukor Rt. igazgatója. Szerinte érthetetlen vihart kavart a cukor-továbbfeldolgozók körében, hogy a répatermelők és a gyártók kiszámíthatóvá akarják tenni a piacot. Az elnökhelyettes visszautasítja a várható magas árakról, a kartellezésről, a verseny kizárásáról szóló vádakat. Szerinte a terméktanács az Európai Unió bevált szabályozását akarja a magyar jogi környezetbe ültetni. Arra hivatkozik, hogy e kiszámítható versennyel alakult ki Európa nyugati felén a hatékony cukorágazat. A magyar feldolgozóipar, amely az unió belső árának alig több mint feléért kínálja a cukrot, csak a termékpálya szabályozásával tud a répatermelőknek és feldolgozóknak egyaránt megélhetést adni.
Kovács András elismeri, hogy az új szabályozás áremelkedést hozna, de szerinte senki se várhatja, hogy a magyar inflációt a veszteséges cukorárakkal törjék le. Két éve érdemben nem drágult a cukor, pedig a költségek – a béreket és a répa árát leszámítva – lépést tartottak az általános inflációval.
Időközben, január végén a terméktanács közgyűlése elfogadta a cukorrendtartási rendelet tervezetét, amely igyekszik a szükségletet és az eladásokat egyensúlyba hozni. A tervezet csak annyira felel meg az EU-ban alkalmazott cukorrendtartásnak, amennyire azt az eltérő magyar jogszabályok lehetővé teszik. Így az elnökhelyettes szerint kimaradt a külpiaci hatások elleni hatékony védelem, pedig ez az uniós szabályozás gerince. Hamarosan kiosztják a kvótákat, az érintettek megállapodnak a Cukorrendtartási Intézet létrehozásáról, a répatermelők és a gyártók megkötik a szakmaközi egyezményt.
Jönnek a csigatenyésztők?
Nem szerencsés külön szabályozni a cukorpiacot, állítják a koncepció bírálói, mert ilyen alapon ugyanezt kérhetnék példának okáért az éticsiga-tenyésztők és a fokhagymatermelők is. Sőt, minden olyan ágazat, amelynek termékei nem versenyképesek a külpiacon. Érvelésük szerint ezzel a magyar élelmiszer-gazdaságot újra a fix hatósági ár, nem pedig a verseny jellemezné, és a fogyasztóknak, felhasználóknak kellene megfizetniük a múlt századi gyárak alacsony hatékonyságának árát és a magas költségeket.
A cukorpiac egyedi kezelésére már ma is van mód. Az agrárrendtartási törvény egyes cikkeknél kötelezően előírja, másoknál – például a cukorrépánál – lehetőséget ad arra, hogy a miniszter meghirdesse az irányárat. A termelők azonban panaszkodnak: a szezonkezdés előtt még se híre, se hamva a cukorpiaci iránytűnek. “Nem a Földművelésügyi Minisztérium tehet arról, hogy még nem hirdették meg a cukorrépa piaci árainak centrumát, az irányárát. Először a terméktanácsnak kell rá javaslatot tennie, és az irányárat a miniszter egyetértése esetén ugyancsak a terméktanács hirdetheti meg” – mondja Botos Károly, az Agrárrendtartási Hivatal elnökhelyettese.
Egyelőre azonban a cukorvertikum képviselői nem jutottak konszenzusra az árak ügyében, tehát nem léphetett a miniszter sem. A termelők tonnánként 5400 forintos, a feldolgozók pedig 4500-4600 forintot közelítő cukorrépa-irányárat tartanának elfogadhatónak, és ebből nem engednek. A szakemberek szerint tavaly még szerényebb átlagtermés mellett is – más szántóföldi kultúrákhoz képest – szép hasznot hozott a cukorrépa. Akkor is, ha a magyar termésátlagok jócskán elmaradnak a nyugat-európaitól. A feldolgozók erre és a fogyasztói árak kordában tartására hivatkozva sem akarnak magasabb irányárat.
A cukorlobby és a tárca között azonban változatlanul tart az állóháború a cukorpiac kivételezett kezeléséért. Botos Károly szerint csak nagyon lassan közeledik egymáshoz a két fél véleménye. Annyiban mégis megegyeztek, hogy a cukrosok már nem akarnak külön törvényt, lemondanak a külön cukorrendtartási hivatalról is. Mindössze egy Cukorrendtartási Intézet létesítését sürgetik. Beérnék azzal, ha a cukor termékpályát megkülönböztetve szabályoznák. Ez a gyakorlatban annyit jelentene, hogy importtilalmi módszerekkel bebetonoznák a magas belpiaci cukorárat.
Ütköznek az érdekek, hiszen a répatermelők és a cukorgyárak jövedelmező belpiaci fogyasztói árat szeretnének, a felhasználóknak viszont, akik vesztesnek érzik magukat az áralkuban, súlyos károkat okozna a világpiacinál jóval magasabb ár. Az Agrárgazdasági Kutató Intézet egyik tanulmánya azt állítja: a répacukor eddig sem volt, és továbbra sem lesz versenyképes terméke a magyar mezőgazdaságnak. A tanulmány szerint ennek a helyenként alacsony termésátlagok, a rossz cukorkihozatal és a részben korszerűtlen és kiskapacitású feldolgozóüzemek az okozói.
Persze a hatékonyság javításához, a korszerűsítéshez pénz, beruházás kell. A cukorrépa egyike a tőkeigényes szántóföldi kultúráknak. Ezért áldozott az önellátásra berendezkedő állam milliárdokat a hetvenes évektől az iparszerű cukorrépa-termesztési programra, amely azután kifulladt a piacgazdasági átmenetben. Nem vitás tehát, hogy ha a cukorrépa-termelők és -feldolgozók elsők lesznek az egyenlők között, amúgy pedig minden marad a régiben, mire végleg felnyitják a nyugati sorompókat, megkezdődik több elavult, legalább félévszázados cukorgyár agóniája. A tőkeerősebb, külföldi tulajdonú gyárakban azonban addigra némi beruházással, jobb munkaszervezéssel könnyen javíthatják a hatékonyságot. E váltás külső jelei máris mutatkoznak, hiszen több gyárban lecserélik a vezetőket. A legnagyobb veszélyben talán a Magyar Cukor Rt. gyárai lehetnek, ha nem jutnak friss tőkéhez. Érdeklődők vannak, azonban a megállapodáshoz a cukoripar piactól független, autonóm szabályozására lenne szükség. Enélkül túl kockázatos a magyarországi befektetés.
